II. Rákóczi György erdélyi fejedelem átveszi Krakkó kulcsait

Az erdélyi sereg felvonulásának hírére a lengyel had feloldotta a krakkói ostromzárat s elvonult a város alól. Rákóczi pedig 1657. február 7-án egyesült Sztríj városánál a 20 ezer főre becsülhető kozák és 4-6 ezer fős havaslaföldi-moldvai különítménnyel. 

A kárpáti átkelés után a hadjárat sokáig inkább diadalmenetnek tűnt, mint valódi háborúnak az erdélyiek szemében, hisz a veszteségek minimálisak voltak. A máramarosi határhoz közel eső, helyőrséggel rendelkező nagyobb városokat, Lemberget, Sambort és Przemyślt megsarcolták, de kezdetben formális ostromokra nem került sor. A fejedelem beérte ezen városok megfélemlítésével és semlegességi nyilatkozatával, amelyeket úgyis a saját osztályrészének tudott.

Kissé furcsának tűnhet, hogy a sebbel-lobbal történő kárpáti átkelés után egy lengyel kutató számítása szerint az erdélyi seregnek még 59 napjába telt eljutni Krakkóig, s e napok több mint felét, 31-et, táborozással töltötték! Lehet ugyan azzal magyarázni ezt a hosszadalmas felvonulást, hogy az első hadicélt, Krakkó felmentését már pusztán a megjelenésük elérte, hogy a fejedelem egy rövid időre megbetegedett Sztríj alatt, hogy be kellett várniuk a szövetséges kozákokat, hogy a térség városainak behódoltatása időigényes volt, hogy közben az erdélyi hadaknak több folyón is át kellett kelniük, így a Dnyeszteren, a San folyón, a Wisłokon, a Dunajecen és a Visztulán is. 

Mégis úgy tűnik, hogy a fejedelem ekkor még igyekezett érkezése magyarázatát kiáltvány formájában tudatni a lengyelekkel. Ebben „protektorukként” békét és megnyugvást ígért az egyedül maradt, segítséget kérő, koronát ajánló nemzethez. A fejedelem kiáltványát hirdetőket azonban felakasztották, s a várt csatlakozás helyett Rákóczi csupán egy „ellenajánlatot” kapott a lengyel mágnásoktól: a hadjárat leállítása fejében „mindössze” 44 ezer aranyért felkínálták neki az 1400-as évek óta lengyel zálogban lévő magyarországi Szepességet, Lubló várát és a krakkói vajdaságot.

1657. február 24-én azután III. Ferdinánd képviseletében megérkezett Rákóczi táborába a „békeközvetítő” Szelepcsényi György nyitrai püspök és magyar kancellár is, a fejedelem unokatestvére, Rákóczi László, Homonnai György, Révai Dániel, Barkóczi István, Fejérpataky Kristóf kíséretében Rákóczi előzetesen ugyanis azt híresztelte a Magyar Királyságban és Bécsben is, hogy maguknak a lengyelek hívására indult Lengyelországba – ám ez az állítás most már tarthatatlanná vált. A követség ugyanis tudomására hozta III. Ferdinánd és János Kázmér 1656. december 1-jén megkötött segítségnyújtási szerződését is, amelyről a fejedelem kijelentette, hogy ha tud róla, nem indult volna el hadával, s ismételten biztosította a császárt és magyar királyt arról, hogy vállalkozása nem ellene irányul.

Szelepcsényinek azonban volt egy fontosabb, titkos küldetése is: mindent meg kellett tennie annak érdekében, hogy fejedelem potenciális lengyel támogatóit leválassza Rákócziról. Ezért a fejedelem táborába vezető úton előbb tett egy „kis kitérőt”: Łańcuton felkereste Lubomirski koronahetmant is, akit sikerült meggyőznie, hogy a Rzeczpospolita és a Habsburg Monarchia szövetsége nem fenyegeti az érdekeit, sőt bízhat III. Ferdinánd császár és a cár segítségében, míg Rákóczitól valójában nem várhat semmit. 

A kancellár igen ügyes diplomatának bizonyult a fejedelemmel folytatott tárgyalásokon is: elérte, hogy Rákóczi elhalassza március 2-ára tervezett krakkói bevonulását. És ha már ott volt, hát informálódott is egy kicsit: „az fejedelemnek […] sok népe vagyon, akarnám ugyan hogy annyi puskájok volna az ütközethez, az mennyi szájok az ételhez. Az kozák is sok, de ha az megrakoszik, csak elmegyen vele […] ennek az sok gyülevész hadnak semmi jó előmenetelét nem remélhetem.”1 Az időközben kalocsai érsekké kinevezett Szelepcsényi utóbb okkal gondolt vissza elégedetten küldetésére: „Valóban, édes nagyságos uram – írta Lippay érseknek –, csuda világ ez, nincs itt, kinek higyjen az ember, mindazáltal Istennek nagy hála, meg győztük az ördögöt.”2

Rákóczi így csak március végére érkezett Krakkó alá, ahol 28-án ünnepélyes keretek között átvette a város kulcsait a svéd helyőrség parancsnokától, Paul Würtztől. „Bemenvén Rákóczi fejedelem Krakkóban, nagy solemnitással excipiáltatott [kivételes ünnepléssel], és midőn a krakkói várban az király házainak piacán le akart a lováról szállani, az egész krakkói tanács láttára hanyattá esett (az mint hallottam, mert magam akkor ott nem voltam). Süvegében lévő aranytoll kettétörött. Nagy jel volt jövendő szerencsétlenségire.”3 – írta később Petrityevity Horváth Kozma. A baljós előjel azonban egyelőre nem szegte kedvét senkinek: az erdélyiekkel tartó svéd követ és a város svéd parancsnoka is azt remélte, hogy a fejedelem nyomban üldözőbe veszi a város alól elhátráló Lubomriski koronahetmant, ám ismét nem a várt lépések következtek. Kármán Gábor szerint ugyanis „a fejedelem még mindig nem akarta feladni a fikciót, amely szerint személye politikai megoldást jelenthetne a Rzeczpospolita [a lengyel nemesi közársaság] válságára – ennek esélyeit viszont egy, nyíltan a lengyel korona főméltóságai ellen irányuló támadó hadmozdulat erőteljesen rontotta volna.”4

II. Rákóczi György történetéről bővebben B. Szabó János: Erdély tragédiája, 1657–1660. Budapest, 2019.

B. Szabó János, Magyarságkutató Intézet
a Történeti Kutatóközpont igazgatója
 
1 Szelepcsényi György levele Lippay Györgynek, 1657. február. 28. Prímási Levéltár (Esztergom) Archivum Saeculare Acta Radicalia, Classis X Nr. 196. 1657. január–június 110
2 Szelepcsényi György levele Lippay Györgynek, 1657. április. 5. Prímási Levéltár (Esztergom) Archivum Saeculare Acta Radicalia, Classis X Nr. 196. 1657. január–június 186
3 Petrityvity-Horváth Kozma: II. Rákóczi György veszedelme. In: Erdély öröksége, V. k. Budapest, 1994 (hasonmás kiadás) 108.
4 Kármán Gábor: II. Rákóczi György 1657. évi lengyelországi hadjáratának diplomáciai háttere. Századok, 146. (2012) 1055.