“El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, amelyet most találunk meg … Ha nem vonakodunk élni vele, akkor rövidesen koldusszegényekből dúsgazdagokká lehetünk.” – írja Grammatica hungarolatina című latin nyelvű magyar grammatikájában Sylvester János (1504–1551 után) (C. Vladár Zsuzsa fordítása).

Az 1539-ben megjelent művet az első ránk maradt rendszeres (szabályokba foglalt) magyar nyelvtanként tartjuk számon, amely egyúttal elsők között kapcsolja össze az anyanyelv és a nemzeti identitás fogalmát, valamint a később Németföldön kialakult kultúrnemzet-fogalom előfutára is (Pomozi 2021: 71–72). Jóllehet a nyelvtant az első magyarországi nyomdában, Sárvár-Újszigeten több példányban kinyomtatták, a könyv megjelenését követő viharos történelmi események a sylvesteri grammatika sorsának sem kedveztek: egyetlen fennmaradt példányát a XVIII. század második felében ismerhette meg az utókor Weszprémi István debreceni orvos, író, polihisztor jóvoltából, aki A legrégibb Magyar Grammtikáról (1795) címmel cikket is írt Sylvester nyelvmesteréről, ecsetelve annak könyvészeti leírását, valamint kitérve Sylvester pályájája is. Ezzel megszületett a grammatika első nyelvészeti tárgyú elemzése. 

A grammatikát 1808-ban Kazinczy Ferenc tette újra közzé a Magyar Régiségek és Ritkaságok I. kötetében. A nyelvtanhoz írt bevezetőjében így méltatja Sylvester érdemeit: “[…] egész élete azon dicső tárgynak volt intézve, hogy a Szépnek tudományát, melly a’ Jóéval és Igazéval mindég eggyütt jár, vagy inkább ezeket mindég megelőzi, Hazánkban virágzatba hozhassa. Ő vala az, aki kilesvén nyelvünknek tulajdonságait, mellyet őelőtte senki nem merészlett … annak törvényeit … tudományos rendbe szedte” (id. Éder 1999: 17).

A nyelvtan utóéletét vizsgálva nem feledkezhetünk meg C. Vladár Zsuzsa 1989-es fordításáról sem, amelynek köszönhetően a latin nyelvet nem ismerők számára is elérhetővé és olvashatóvá vált nyelvészeti közkincsünk. 

A mű számos érdemeinek egyike, hogy abban a nemzeti nyelv leírásának kísérlete tárul elénk. Tudvalevő, hogy a középkorban a latin volt a lingua franca, a közvetítő nyelv. Ez tette lehetővé, hogy a kor tudósai megértsék egymást, valamint hogy bekapcsolódhassunk a korabeli politikai és kulturális életbe is. A grammatika abban az időben keletkezett, “amikor az anyanyelveket már nemcsak a latin nyelv tanítására és magyarázatára tartották szükségesnek, de önálló használatuk is kezdett kibontakozni” (Bősze – Szabó T. 2021). Sylvester egyik legfontosabb célja annak bebizonyítása volt, hogy nemcsak a három “szent nyelv”, a latin, a héber és a görög foglalható szabályokba, hanem a magyar is.

A Grammatica Hungarolatina úttörő jelentőségét támasztja alá az a tény is, hogy arra a szakirodalom a magyar szakszóírás kezdeteként hivatkozik, ugyanis elsők között jeleníti meg a magyar nyelvű botanikai, geográfiai, matematikai kifejezéseket: “Ez a munka keltette fel egyébként az érdeklődést a botanikai, az orvosi, a geográfiai és a gazdasági magyar szaknyelv kialakítása iránt is.” (Vizi E. 2001).

A nyelvtan az összevető nyelvtanítási szemléletet megjelenítésének is ékes példája, szerzője megfogalmazza, hogy a magyarban a göröghöz hasonlóan van névelő, míg a latinban nincsen:  „[…] miként a görögök, úgy élünk mi is a névelővel, hiszen ugyanannyiszor és ugyanott találni névelőt nyelvünkben, ahányszor a görögben, s ez nincs meg a latinban” (C. Vladár 1989: 33).

Azt, hogy milyen örökséget hagyott ránk Sylvester grammatikáján keresztül, Éder Zoltán így foglalja össze: “1539. június 14-e tehát azért nevezetes datum számunkra, mert a magyar nyelv felfedezésének, törvényszerűségei feltárásának, kincsei napfényre hozatalának el nem sötétülő napja. Annak a nyelvnek, amelynek művelése és ápolása révén a magyar egyenrangú tagja volt és lesz az európai népek közösségének.” (1999 :29)

Felhasznált irodalom

Éder Zolán: Sylvester grammatikájának utóéletéről. In: Éder Zoltán (szerk.): Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1999. 15–31. 

Bősze Péter – Szabó T. Attila: A magyar szakírás születése. A Sárvári Doktori Iskola és Sylvester János. Magyar Orvosi Nyelv 2021; 1: 22–25.

1989. Vladár Zsuzsa: Sylvester János latin–magyar nyelvtana. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1989.

Pomozi Péter: Kárpát-medencei többnyelvűségi minták Trianon előtt és után. Merre tovább? In: A magyar nyelv a Kárpát-medencében Trianon előtt és után. Nyelv- és oktatáspoltikai tanulmányok. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 2021.

Vizi E. Szilveszter: Szeretett nemzet betses nyelvének pallérozása – avagy a magyar orvosi nyelvújítók munkássága. Magyar Orvosi Nyelv 2001;1: 15–19.