Magyarország második világháborús szerepvállalása és embervesztesége nemzettudatunk szerves részét képezi. Katonai helytállásunk sorából kiemelkedik a Donnál 1942–1943-ban hazánk határait védő, becsülettel küzdő magyar királyi 2. honvéd hadsereg, amelynek tragédiájában minden magyar család közvetlenül vagy közvetve osztozott. 

A hadsereg első komoly veszteségei az 1942. évi nyári hídfőcsaták során keletkeztek. Hiába volt a nagy véráldozat (1000 tiszt és 29.000 honvéd) és a magyar virtus, a szovjet hídfők közül csupán a korotojakit sikerült elfoglalni, míg az uriv–sztorozsevojei és a scsucsje–perejeshajai szovjet kézben maradt. E hídfőkből indult meg a szovjet 40. hadsereg támadása 1943 januárjának közepén, és a farkasordító hidegben az állásaiból kivetett magyar 2. hadsereg honvédei emberfeletti küzdelmek árán próbáltak kicsúszni az ellenséges bekerítésből.

A magyar 2. hadsereg személyi vesztesége egy esztendeig tartó hadműveleti tevékenysége során hozzávetőlegesen 50.000 hősi halott, 50.000 sebesült és 27.000–28.000 hadifogoly, vagyis mintegy 127.000–128.000 fő – tiszt, altiszt, tisztes, legénységi állományú honvéd és munkaszolgálatos –  volt. A második Mohácsként aposztrofált doni katasztrófa 1943 óta foglalkoztatta – és ma is foglalkoztatja – a magyar közvéleményt.

1943. január 12-én 9 óra 45 perckor indult meg a Vörös Hadsereg bevezető támadása Uriv–Sztorozsevoje térségében. A Magyarságkutató Intézet az évforduló napján, ugyancsak 9 óra 45 perces kezdési időponttal indította útjára kezdeményezését. Az intézet fontos küldetésének tekinti, hogy idehaza és az elszakított területeken is a vármegyék és önkormányzatok együttműködésével és támogatásával az expedíciós hadsereg állományába tartozó hadtestek és könnyű hadosztályok állomáshelyein emléktáblák, emlékművek örökítsék meg doni áldozatunkat, amely második világháborús nemzeti áldozatvállalásunk szimbólumává vált. 

A kezdeményezés hátterében az a jogos társadalmi elvárás áll, miszerint ne csak a hadikitüntetésekkel dekorált tisztek, hanem az egyszerű honvédek és munkaszolgálatosok emlékét is méltó módon megőrizzük, hogy idehaza is fejet hajthassunk emlékük előtt – fogalmazott a megemlékezésen Balogh Andrea Johanna, a Magyarságkutató Intézet tájékoztatási és kommunikációs főigazgató-helyettese, a kezdeményezés kiötlője. Hangsúlyozta: a Magyarságkutató Intézet ezen elképzelésével szeretne tisztelegni doni hőseink előtt, hogy azok leszármazottai idehaza is emlékezhessenek rájuk, és legyenek olyan emlékhelyek, ahol halottak napján, január 12-én vagy a magyar hősök napján gyertyát gyújthatnak értük.

A kezdeményezés a tervek szerint az alábbi városokat érintené: Esztergom, Budapest, Szombathely, Pécs, Miskolc, Komárom, Sopron, Nagykanizsa, Kaposvár, Szekszárd, Kecskemét, Eger és Kassa. 

A megemlékezésen Prof. Dr. Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója és tiszteletbeli elnöke kiemelte, hogy a nemzeti emlékezetbe beépült ez az esemény, a magyar honvédelem, az áldozatkészség, a mártíromság folytonosságát biztosította. Ennek az ellentételezése, hogy ezekre a hősökre, halottakra, sebesültekre, eltűntekre, honvédekre, tisztekre, munkaszolgálatosokra emlékeznünk kell, meg kell őrizni az emléküket.

Prof. Dr. Szatchó-Pekáry István, Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármestere hangsúlyozta: „Nekünk, kecskemétieknek mindig is kiemelt szerepünk volt a haza védelmében. Ez különösen így volt a vérzivataros 20. században, amikor városunk fiai különösen sokszor ontották vérüket azért, hogy Magyarország fennmaradhasson. Minden csata közül kiemelkedik a doni, amely nemcsak embertelensége, hanem az ott megszülető magyar hősiesség miatt is fontos helyet tölt be mind a mai napig a magyar életben. Ne felejtsük el, ezek az emberek közülünk valók voltak. Dédapáink, nagyapáink, apáink, hozzátartozóink.”

Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet vezető kutatója elmondta, az áldozatkultuszt végre a hőskultusznak kell felváltania, s nem csak azok voltak hősök, akik a Donnál életüket áldozták, hanem azok is, akik megsebesültek, hadifogságba estek, eltűntek vagy épségben hazatértek. Az ő sorsuk volt a legnehezebb, hiszen az 1989 előtti Magyarországon másodrendű, megtűrt állampolgárokként kellett élniük, s nem beszélhettek arról, mi történt annak idején a Donnál.  Habár a megújult világháborút is a vesztesek oldalán fejeztük be, nekünk kötelességünk az emlékezés, hiszen gróf Zrínyi Miklós szavaival élve „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”!