A mottó Zakariás próféta szájából hangzik el, messze az ószövetségi múltban. De sokan már akkor sem értették a böjt lényegét.

Manapság – az elhízott és testképzavaros emberek korában – is torz képünk van a böjtről: a böjt az ember fizikai valóságán, testén könnyít, gyorsítja a méreganyagok távozását, lassítja az elöregedést, ellenállóbbá tesz a betegségek ellen, és mindenekelőtt karcsúvá és fitté tesz. Sok hétköznapi ember számára a böjt végleg elvesztette vallásos vagy esetleg a fizikalitáson túlmutató jellegét, és sokaknál a „versenysúly elérésének” kontextusába került. Ez a kissé egyoldalú böjt és böjtölésfelfogás részben egy hamis emberképből származik: az ember csak egy fizikai-biológiai valóság, az ember test, s a test tökéletesítésével (lásd vagy böjt, vagy éppen body-building) az ember jobb lehet, jobban érzi magát. 

Az ember azonban nemcsak test, hanem egy jóval összetettebb, testi-lelki-szellemi valóság. A böjt elsősorban önmegtagadás, érzéki élvezetektől való önmegtartóztatás. A mértékletesség erényének körébe tartozik, s eredeti jelentésében négyes célja volt: a testi vágyak megfékezése (amely itt elsősorban az önfenntartási ösztön feletti uralmat jelenti), a bűnbánat kifejezése, a lélek felemelkedése (mindezekre a test sanyargatásán keresztül tehetünk szert) és az örök élet elővételezése. A négy cél közül az örök élet elővételezése kategória, úgy tűnik, valamennyire kilóg (és csak mondvacsinált érvekkel mondhatjuk azt, hogy a mértékletesség erényéhez köze van), mégis ez lesz a böjt legfontosabb jellemzője. Mielőtt ennek tárgyalásába belefognék, röviden pár vallástörténeti példát hozok a böjt gyakorlatára és értelmezésére. 

Szinte minden vallásban és kultúrában megfigyelhetjük a böjt jelenlétét. Talán legismertebbek a hinduizmus jógii vagy a mohamedánok szigorú előírásai a ramadámra. Az Ószövetségben az Ádámnak és Évának adott parancs tulajdonképpen önmegtartóztatást követel. Ez is mutatja, hogy a böjt nem az ember testével, hanem az isteni valósággal van összefüggésben, amit nem kell feltétlenül megértenünk, hogy miért van így. Innentől kezdve minden jelentős bibliai személy böjtöl, így Mózes is: negyven napig nem eszik a kőtáblák átvétele előtt (5Móz 9,18).

Az Újszövetség is egy nagy aszkétával indul, Keresztelő Szent Jánossal. Ő valószínűleg az esszénusok közösségéhez tartozott, akik nagyon komoly és szigorú böjtöket tartottak. Ugyanez vonatkozik Jézusra, aki negyvennapos böjttel készül föl a nyilvános szereplésére. Jézus lesz az, aki kontextusba helyezi a böjtöt, s az étellel, itallal kapcsolatos, a zsidóság számára szokatlan hozzáállásával egyértelműsíti, hogy a böjt nem csak a nem ivásról és a nem evésről szól. Legjobb példa erre az a történet, amelynek a kalásztépés szombaton címet szoktuk adni. „Abban az időben Jézus szombaton vetések között ment át. Mivel tanítványai megéheztek, elkezdték a kalászokat tépdesni és enni. 2A farizeusok meglátták ezt és azt mondták neki: »Íme, tanítványaid azt teszik, amit szombaton nem szabad tenni.« 3Ő azt felelte nekik: »Nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor megéhezett ő és akik vele voltak? 4Hogyan ment be az Isten házába és megette a kitett kenyereket, amelyeket nem volt szabad megennie, sem a vele levőknek, csak egyedül a papoknak? 5Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot és mégis vétlenek? 6Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. […] 8Mert az Emberfia ura a szombatnak.«” (Mt 12,1–8)

Nem a zsidóság számára évszázadok óta előírt lemondás (sábesz, megpihenés) metikolózus megtartása a lényeg, hanem az Istennel való viszony és ennek a viszonynak a realizálása embertársainkkal. A kiindulópont rendkívül prózai: Jézus tanítványai éheztek, ahogy Dávid is éhezett. A mester tanítványai iránt érzett szeretete, minthogy végleg az isteni táplálékban részesítse őket, és annak előképei, a konkrét együtt-lakomák (lásd például a csodálatos kenyér- és halszaporítás), felülírják a zsidóság áldozat jellegű törvényi előírásait. Vissza-visszatérő toposz ez Jézusnál, amely abban a kijelentésben csúcsosodik ki, miszerint nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért (Mk 2,27). Az ember kifejezés itt többes jelentésű, de mindenekelőtt a Jézus által saját magára egyedüliként használt messiási jelölőt jelenti, az Emberfiát. Az Emberfiáért van a szombat, ahogy minden az Emberfiáért, Jézusért, a kinyilatkoztatás teljességéért van. Teljesen világos, hogy Jézus tanítványai tudják – lévén mindegyik hithű izraelita –, hogy mit szabad tenni és mit nem szombaton, és az is világos, hogy valószínűleg Jézus parancsára szegik meg a szombatot. A legmélyebb szeretet valóságossága és bátorsága az, ami meghaladja a vallási begyöpösödöttséget, mert Jézus követői számára Jézus mint a valóság teljessége, az üdvösség, bármit megtehet. 

A kereszténység későbbi története is tele van a szentségi életbe való begyakorlás nagyjaival, akik nagyon sokszor, akár éveken keresztül is csak az Eucharisztiával táplálkoztak. Ilyenek voltak az egyiptomi sivatagi atyák, vagy Sziénai Szent Katalin, de a XX. században a bajor Neumann Teréz is. Ezek a vallástudomány szempontjából „furcsaságnak” számító példák is mutatják, hogy a kereszténység klasszikus tanítása szerint a böjt gyakorlás (görögül aszkészisz, innen jön az aszkézis szó), de nem a test fizikai felkészítése valamire, hanem a teljes ember begyakorlása az örök életre. A böjt mondanivalója szerint az örök élet, az isteni valóság életének földi elővételezése. Olyasfajta előkép, feladat, amely értelmet ad a látszólagos szenvedésnek, azon túlmutat. A katolikus papok nőtlensége is tulajdonképpen az örök életre való felkészülés, az örökkévalóság elővételezése. 

A mai liturgikus gyakorlatban a feltámadást megelőzi a negyvennapos böjt. Valahogy ezt úgy kell érteni, hogy a valóságos, teljes isteni öröklétbe való bepillantásunkat (ez a húsvét) megelőzi annak – mondjuk azt, hogy – virtuális begyakorlása, azaz a böjt készít fel a maga hosszú heteivel az öröklétre. Húsvétkor – érdekes a magyar kifejezés, mert mégiscsak egy biológiai szükséglettel, a húsnak a vételével kötjük össze – a harmadnapi feltámadással megbizonyosodunk, hogy van örök életünk, ahogy Krisztus feltámadt, úgy mi is fel fogunk támadni. 

Évezredeken keresztül a kereszténység legnagyobb ünnepe a húsvét volt. Már a zsidóságnál is főünnep, az Egyiptomból való szabadulás ünnepe. A héber és görög neve (pészah, paszkha) az elkerülés, átmenet kifejezéseket jeleníti meg, tudniillik az átmenetet a szolgaság földjéről a szabadság földjére. Keresztény kontextusban is megmaradtak ezek a tartalmak, és – hitük szerint – teljes értelmet nyertek: Jézus Krisztus az, akiben az emberiség a szeretet és az isteni valóság teljességét megkapta.