Franjo Marković, a horvát nemzeti ébredés egyik jelentős alakja 1877-ben nagyszabású színdarabbal lépett az olvasó-, majd pedig 1878-ban a zágrábi nézőközönség elé. Zvonimir, kralj hrvatski i dalmatinski (Zvonimir, horvát és dalmát király) című műve abból az alkalomból született, hogy a középkori horvát államiság nagy alakját, Dmitar Zvonimirt nyolcszáz esztendeje koronázták meg a ma már Split részét képező, akkoriban még különálló településként fönnálló Solinban.

A fikció keretét az az ünnepély szolgáltatja, amelyet Zvonimir király megkoronázásának tizedik évfordulóján, az 1086. esztendőben tartanak. Erre érkezik László király és Kálmán herceg, ám a király és Liepa királyné – László király húga, a magyar hagyományban Szép Ilona – aggódva várják a csatából fiukat, Radovánt. A sebesült királyfit hamarosan hazahozzák ugyan, ám sebesüléseibe belehal, így immár a királyság jövője válik kérdésessé. Hiába esküszik azonban bosszút a királyi pár és Petar Svačić bán, továbbá hiába utalnak bizonyos jelek arra, hogy Radovánt magyar közreműködéssel hagyták magára a csatában, a hadjárat pápai kívánságra inkább a Szentföldre, és nem a magyarok ellen indul. A bánok egy csoportja föllázad, ám a lázadást Zvonimir le tudja verni. Közben azonban beavatkozik Petar Svačić bán leányának, Nedának a sorsába is: kérőjét, Desimirt nem tartja hozzá eléggé méltónak, ezért egy Névtelen nevű (!) fiatal horvát nemesre – Radován egyfajta alteregójára – bízza. Az ötödik felvonás azután páratlan tragédiasorozatot hoz: sikertelen merényletet Zvonimir király ellen, Neda és a Névtelen erőszakos, továbbá Liepa királyné fájdalom okozta halálát. Végül Zvonimir király Petar Svačić bánra bízza királyságát, és ünneplő seregével keresztes hadjáratra indul.

A dráma cselekménye tehát hármas konfliktus köré szerveződik: Radován királyfi halála és a lappangó politikai ellentét a magyarokkal, a zsupánok belső forrongása és Svačić bán leányának sorsa. A darab középpontjában kétségtelenül a címszereplő, a horvátságot összefogó, pápahű és keresztény Zvonimir király áll, ám számunkra elsősorban a magyar jelenlét, Liepa királyné és a magyar urak miatt figyelemre méltó. Marković legszellemesebb dramaturgiai fogása, hogy a horvát hagyományban Jelena Liepaként, a magyar emlékezetben Szép Ilonaként szereplő királynét a név két elemét követve két személlyé költi át: Jelena (azaz: Ilona) lesz az előző király, IV. Petar Krešimir özvegye, Liepa (azaz: szép) pedig Zvonimir felesége. A darabbéli Liepa legfontosabb tulajdonságai a férje iránti hűsége és anyai szeretete, amelyek még a keresztes hadjárat szándékával szembefordítják. Miután azonban semmilyen módon nem tudja akaratát érvényesíteni, belehal az átélt és a már előre rettegett fájdalomba. 

Az értékelés során nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy műalkotásról, olyan irodalmi fikcióról van szó, amely történelmi tényekből kiindulva törekszik a hősi múlt visszamenőleges megalkotására. Franjo Marković ebből, a közép- és kelet-európai nacionalizmus lényeges törekvéséből vette ki részét. Munkássága aligha választható el egyrészt a történelmi, másrészt és még inkább a művelődéstörténeti kontextustól: a mintegy harminc esztendővel korábban az északkeleti szomszédban külső segítséggel véresen levert lázadástól és annak eltiprásában játszott horvát szereptől; az egyre erősödő önállósulási, később már függetlenségi törekvésektől, amely törekvéseket a magyar–horvát kiegyezés (1868) csak befagyasztott, de meg nem oldott; továbbá az illirizmustól, amelynek jelentős, Magyarországon is ismert – tevékenységük miatt esetenként inkább hírhedett – alakjai Marković kortársai voltak: Josip Juraj Strossmayer vagy August Šenoa.

A klasszikus filológiai képzettséggel, Bécsben szerzett filozófiai doktorátussal rendelkező Marković műveltségéhez, világlátottságához, szellemi tágasságához természetesen illett a történelmi dráma műfaja. A cselekmény témájának megválasztása, a dramaturgia, valamint a részletesen megadott színpadképeknek és színészi instrukcióknak köszönhetően igen hatásosan teremtette meg azt az atmoszférát, amelyben költői üzenetét közvetíteni tudta. Korábbi két színművéhez (Benko Bot és Karlo Drački, mindkettő 1872) képest az itt ismertetett darab a korábbiaknál lényegesen nagyobb perspektívát fog át, egyben pedig drámaírói pályájának minden bizonnyal csúcsa is.

Amint a dráma utószavában maga számol be róla, a magyar történelmi alakok megrajzolásához forrásként elsősorban Ignaz Aurelius Fessler Geschichte von Ungarn című nagyszabású, többkötetes munkájának 1815-ben Lipcsében megjelent első kötetét használta (Die Urgeschichte und die Zeit der Herzoge und Könige aus Árpads Stamme bis 1301), amely, amint fogalmaz – jogosan egyébként: „németül íródott ugyan, ám magyar szellemben.”

A Zvonimir királyt a középpontba állító dráma széles perspektívából tekint egy rövid pillanatra. Széles perspektívából, mert a XIX. század második felében, az osztrák–magyar, illetve horvát–magyar kiegyezés után, a horvát nemzeti ébredés és nyelvi-irodalmi kibontakozás virágkorának egyik jelentős szerzője tekint vissza a nyolcszáz esztendővel azelőtt történt eseményekre. Rövid pillanatra, mert a magyar és horvát történelem összekapcsolódásának egyik első pillanata jelenik meg a – színműben. Az utolsó szó nem véletlenül áll kissé késleltetve: mint valamennyi művészeti alkotás elemzésekor, itt is elengedhetetlen fontosságú tudatosítani, hogy műalkotással és nem történelmi beszámolóval foglalkozunk: irodalmi művel és nem dokumentarista igénnyel föllépő tudósítással. Fikcióval és nem tényleírással, művészi szabadsággal megírt színdarabbal és nem történelmi hűségre törekvő krónikával.

Marković nem objektív szerző. De ez nem is várható el tőle. A magyarságtudománnyal foglalkozóknak azonban az ő munkásságát is ismerniük kell, hiszen a hiteles forrásokra támaszkodó, körültekintő, lehetőség szerint a tudományos objektivitásra törekvő, az anakronisztikus visszavetítéseket gondosan kerülő föltáró munka elengedhetetlenül szükséges.