A Harmadik Birodalom számára kevésnek bizonyult a müncheni egyezmény, ezért a Führer eldöntötte, hogy Európa „féregnyúlványát” leradírozza a térképről. 1939. március 15-én a Wehrmacht bevonult Prágába és a csehszlovák állam első ízben került a történelem süllyesztőjébe. Egy nappal korábban Szlovákia és a Kárpát-Ukrajnai Köztársaság kimondta függetlenségét, de Berlin jelezte Magyarországnak, hogy Avgusztin Volosin államának elismerésével még vár.

A Magyar Királyság az első bécsi döntés értelmében visszakapta Kárpátalja délnyugati részét, s 1938. november 21-i sikertelen próbálkozását követően eljött a történelmi idő, hogy ezeréves jussa e részét teljes mértékben birtokba vegye. 

Március 13-án a hadműveletek bevezetéseként a Munkács és Beregszász közötti korridort szélesítették ki a Nádasdy-huszárok. Március 14-én Budapest ultimátumot küldött Prágának, amit a csehek elutasítottak. Eközben a kijelölt csapattestek átlépték a határt, amelyet a zöm március 15-én követett. A hadművelet nem volt kockázatmentes, hiszen az alakulatok február 1-jén behívott újoncállománnyal rendelkeztek, azonban a Szics-gárdával ellentétben a felbomlott csehszlovák hadsereg vajmi kevés ellenállást fejtett ki. 

A zord időjárás és a rossz útviszonyok ellenére a Magyar Királyi Honvédség március 18-ig elérte az ezeréves határt, aztán a március 23–26. közötti magyar–szlovák „kisháborúban” a terület nyugati határát szélesítette ki, így ezen országrész újból a magyar Szent Korona fennhatósága alá került. 

Az első bécsi döntés eredményeként a honvédség 1938. november 5. és 10. között bevonult a Felvidék és Kárpátalja déli, magyarlakta részére. A honvédség Felvidéken állomásoztatott részei a magyar kormány november 19-i határozata alapján megindultak volna Kárpátalja fegyveres visszafoglalására is, de ezen akciójukra a november 21-i német és olasz tiltakozó jegyzék miatt nem kerülhetett sor. Pár hónappal később más szelek fújdogáltak, mivel Hitler a szlovák és a ruszin szeparatizmus támogatása révén akarta Cseh–Szlovákia feldarabolását elérni. Kárpártalján mindennaposak voltak a cseh–szlovákok által provokált határincidensek, amelyek közül a legsúlyosabb az 1939. január 6-i munkácsi „vízkereszti csata” volt, s nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. 

A magyar kormány március 10-én határozta el, hogy Kárpátalját fegyverrel veszi vissza, amennyiben a németek bevonulnak Cseh–Szlovákiába, és Szlovákia kimondja függetlenségét, még akkor is, ha ez német nemtetszést váltana ki. Hamarosan hazatért Sztójay Döme berlini nagykövet, aki a német jóváhagyást hozta magával, jelezvén, ha Kárpát-Ukrajna kinyilvánítja függetlenségét, annak elismerésével 24 órát várnak, addig a magyar fél szabad kezet kap Kárpátalja ügyében. A Teleki-kormány mielőbb lépni akart, attól tartott, hogy a németek Volosin államát hamarabb elismerik, és kiszámíthatatlan volt a területre igényt formáló románok magatartása. Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke viszont amiatt aggódott, hogy a csapatokhoz február 1-jén behívott újoncok kiképzettsége még nem érte el a hadrafoghatósági szintet, így a tervezett hadművelet jelentős kockázattal járt. A közös lengyel–magyar határ megteremtésének lehetősége német gesztus volt a lengyelek felé, bíztak abban, hogy a danzigi korridor ügyében békésen állapodhatnak meg keleti szomszédjukkal, ám ezen elképzelésük hiú ábránd volt. 

A cseh–szlovák állam szétesése új helyzetet teremtett, a történelmi Magyarország kárpátaljai országrésze visszacsatolhatóvá vált. Március 14-én Szlovákia és Podkarpatszka Rusz is deklarálta függetlenségét. Tiso államának szuverenitását a németek azonnal elismerték, de a ruszinok esetében még vártak, miközben Telekiék ultimátumot adtak Prágának, amelyet az elutasított, a honvédség így részleges mozgósítási parancsot kapott. A hadműveletek nyitányaként március 13-án a munkácsi „gróf Nádasdy Ferenc” 3. honvéd huszárezred kiszélesítette a Munkács és Beregszász közötti korridort, másnap pedig a csapatok egy része behatolt a Kárpátaljára, ahonnan a hivatalosan feloszlatott csehszlovák hadsereg részei – a cseh–szlovák 12. hadosztály és a határőrség részei – Lev Prchala tábornok parancsnoksága alatt megkezdték visszavonulásukat, csupán a Szics-gárda tanúsított ellenállást. A Szics-gárdisták sok gondot okoztak, de miután vezetőik Volosinnal együtt Romániába távoztak, ellenállásukat Huszt előtt, Veresmart és Rakasz között a magyar csapatok megtörték – amelyet az ukránok „vörösmezei vérengzésként” írnak le, aminek azonban nem sok köze van a valósághoz. A Szics-gárda szétkergetett állománya a későbbiekben a helyi lakosság elleni szórványos bandaharcokra szorítkozott.¹

A hadműveletben a vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy vezette Kárpát-csoport parancsnokságnak átnevezett VIII. hadtestparancsnokság irányítása alatt a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2. lovasdandár, a kassai 2. gépkocsizó dandár, a VIII. hadtest ungvári 24. gyalogezrede, valamint a kassai seregtest területén állomásozó határvadász- és kerékpáros zászlóaljak vettek részt. A Kárpát-csoport – a korábban feloszlatott Rongyos Gárda Térképhelyesbítő Csoportjának támogatásával – három irányban hatolt be Kárpátalja területére: Ungvárról (ungvári csoport) az Ung völgyében az Uzsoki-hágóig, a Latorca mentén (munkácsi csoport) a Vereckei-hágóig és Beregszász felől (beregszászi csoport) Huszt és Kőrösmező visszafoglalására. Az előrenyomulást páncélvonatok is támogatták, a honvédség mind a négy szerelvényét (101–104.) bevetették. A honvédek március 15-én Szolyvát, Nagyszőlőst, március 16-án Perecsenyt, Husztot és Técsőt, március 17-én Kőrösmezőt vették birtokba, a Vereckei-hágót március 16-án, az Uzsoki-, a Toronyai- és a Tatár-hágót március 18-án érték el, ahol ünnepélyes fogadtatásban részesültek, a lengyel hadsereg ottani alakulatai díszkapuval, lengyel és magyar zászlókkal, sóval-kenyérrel fogadták őket.

Néhány dunántúli seregtestet is mozgósítottak (a soproni 7., a nagykanizsai 9. és a pécsi 11. gyalogdandárt), hogy azok vasúti szállítás révén kerüljenek Kárpátaljára, ahol kirakodásukat követően kellett csatlakozniuk a gyorsan mozgó alakulatokhoz és részesei legyenek a március 23–26. között vívott Ung-völgyi harcoknak. A Kárpát-csoport működésének támogatása végett újabb mozgósítások történtek, a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtest alakulatai Szlovákia felé, a szegedi V. és a debreceni VI. hadtest Románia felé biztosították az országhatárokat. 

A honvédek előtt március 16-án hirdették ki a kormányzó hadparancsát: „Honvédek! Ismét történelmi napokra virradtunk! A cseh zsoldosok országuk életének utolsó perceit is arra használták fel, hogy megrohanva határainkat, magyar véreinket és azok javait pusztítsák. E támadások azonban a ti ércfalaitokon összetörtek, a támadók véres fejjel menekültek megtorló karjaitok elől. Megelégedéssel állapítom meg, hogy ezekben a súlyos harcokban derekasan – a honvédség dicső múltjához méltóan – álltátok meg helyeteket. Most, amikor útba indítalak benneteket Kárpátalja húsz éven át sanyargatott népének, magyar testvéreink felszabadítására, biztos vagyok benne, hogy a nagy fáradsággal és esetleg újabb nehéz harcokkal járó feladatot épp olyan tökéletesen fogjátok megoldani, mint ahogyan a cseh támadások ellen megvédtétek határainkat, és vissza fogjátok venni ruszin testvéreinket is Szent István birodalmába, ahol ezer éven át, jóban-rosszban egyaránt velük éltünk, örültünk és véreztünk. Honvédek! Isten és a haza nevében, kísérve népünk szeretetétől, előre ezeréves határunkig, a Kárpátok bércéig, hogy ott kezet nyújthassatok lengyel bajtársaitoknak! Legyetek tudatában annak, hogy az egész világ szeme rajtatok van. A Magyarok Istene segítsen Benneteket!”²

Javában tartottak a bevonulás katonai műveletei, amikor a kormányzó március 18-án Kárpátaljára utazott, ahol Munkácson, Huszton és Beregszászon szemlélte meg csapatait és kereste fel a kórházakban fekvő sebesülteket. 

A március 14–18. közötti harcok magyar vesztesége 37 hősi halott és 131 sebesült volt. A huszárok és a kerékpárosok mellett a beregszászi 24. határvadász-zászlóalj honvédei küzdöttek derekasan. 

A nehéz terepviszonyok, a gyér és elhanyagolt úthálózat, valamint a hófúvásos időjárás is próbára tették a honvédeket, akik pár nap alatt 150–200 km-es menetekben érték el az ezeréves határokat, miközben ellátásuk sem volt zavartalan, ugyanis két-három napi élelemadaggal, pénz nélkül indultak el, ezért kénytelenek voltak a helyi lakosság szegényes élelmiszerkészleteire hagyatkozni. 

A hadműveletek első szakaszának lezárulása után a magyar politikai vezetés úgy vélte, Cseh–Szlovákia megszűnésével az első bécsi döntés érvényét veszítette, az újonnan létrejött Szlovákia keleti határát pedig még nem rögzítették, ezért Kárpátalja teljes területére jogot formált. Az Ung folyó völgyének biztosítása és a természetes határ kialakítása érdekében a Kárpát-csoport Tisza völgyében lévő részeit Kárpátalja nyugati határára zárkóztatták fel és március 23-án behatoltak az alakulófélben lévő szlovák állam területére, átlépve a korábbi szlovák‒ruszin belhatárt. Berlin azonnal tiltakozott, ezért a magyar katonai vezetés másnap Kelen–Végaszó vonalában leállította a csapatai előretörését, de a háború a levegőben tovább folytatódott. Március 23-án a szlovák légierő Szobránc mellett rajtaütött az ott lévő magyar gépesített alakulatokon, amelyek csöves légvédelme két vadászgépet leszedett. Másnap az Ungvárról felszálló magyar 1/1. „Íjász” vadászrepülő század CR–32 vadászgépei saját veszteség nélkül Szobránc–Nagymihály térségében kilenc szlovák vadászgépet lelőttek és egyet súlyosan megrongáltak, miközben a magyar légierő sikerrel bombázta Igló és Zsebes repülőterét. A légi harcok egészen március 26-ig tartottak, majd német követelésre az ellenségeskedést beszüntették. Az újabb hadműveletek során egy 60 km hosszú, 20 km széles területsáv (1056 km²) került vissza 74 községgel, 40–45 ezer lakossal a Magyar Királysághoz. A harcokban a honvédek vesztesége 25 hősi halott és 56 sebesült volt, a szlovákoknak 30 katonai és polgári áldozata volt, 360 szlovák és 211 cseh-morva katona hadifogságba esett, miközben a ruszinok csoportosan hagyták ott a bomlófélben lévő csehszlovák hadsereget. 

Napirenden voltak a szlovákok által provokált határincidensek a térségben, ezért március 27-én a Honvéd Vezérkar főnöke parancsba adta, hogy „ezeket a legerélyesebben vissza kell utasítani”. Magyarország és Szlovákia március 31-én írta alá a kétoldalú határszerződést, amellyel Szlovákia elismerte az első bécsi döntést és Kárpátalja visszacsatolását. Ekkor – hivatalosan is – 12 ezer 171 km² és 670 ezer fő tért vissza a Magyar Királysághoz. Kárpátalja lakosságának csupán 12,7 százaléka volt magyar, a jelentős többséget a ruszin etnikum jelentette. A kárpátaljai határ kijelölésére előzetesen létrehozott magyar‒szlovák vegyes bizottság április 4-éig több ízben tárgyalt. Az ellenségeskedések beszüntetése és a fogolycsere mellett megállapodtak abban, hogy a két fél csapatai között 2–3 km-es semlegességi zónát hoznak létre. A magyaroknak ki kellett üríteni és a szlovákoknak átadni Pálóc, Magasrév és Tegenye községeket. A szlovákok ennél jóval többet akartak, amit a magyarok elutasítottak. A németek ezúttal nem patronálták a szlovákokat, ezért április 7-én a demarkációs vonal szlovák oldalán lévő települések egy részéről a szlovák katonaság kénytelen volt kivonulni. 

A hadműveletek során a honvédség jelentős hadizsákmányra tett szert, miközben Kárpátalja visszafoglalása idején az ott működő legkorszerűbb gyorscsapatok propagandaszerepet is játszottak, mivel korábban a csehszlovákok azt híresztelték, hogy „a honvédség madzagon lógó puskákon és egy katonasapkán kívül semmivel sem rendelkezik.”³

Hory András varsói magyar nagykövet így konstatálta az eseményeket: „1939. március hava nem csak Kelet-Európa, de a világbéke szempontjából is sorsdöntő fordulatokat hozott. Hitler úgyszólván órák alatt felszámolta Csehszlovákiát. […] Tiso összehívta a szlovák nemzetgyűlést, amely március 14-én kimondta a szlovák állam függetlenségét. Mivel előre látható volt, hogy Szlovákia teljesen német politikai befolyás alatt fog állani, a magyar kormány nem maradhatott tétlen. Március 16-án [sic!] a honvédcsapatok bevonultak Kárpátaljára. […]

A következő napok ünnepi hangulatát csak a március 23-i német–szlovák egyezmény zavarta meg, amelyben Németország garantálta Szlovákia függetlenségét és határait. Ebből a célból jogot nyert arra, hogy német csapatokat helyezhessen el Szlovákiában.

A németek Szlovákiában, a Kárpátokon innen történt térfoglalása már fenyegető veszélyt jelentett mind Magyarország, mind Lengyelország biztonsága tekintetében. Most már világos volt, hogy mennyit érnek Hitler emlékezetes kijelentései, hogy a Kárpátokon túl nincs semmi keresnivalója.”⁴

Csehszlovákia felbomlása a brit megbékélési politika kudarcát jelentette, „[…] ami Franciaországot illeti, Magyarország akár Prágába is mehetett volna a németek helyett.”⁵

Reinhold Patrik Oscar Reuterswärd svéd diplomata Kárpátalja visszafoglalásáról jegyezte fel: „Az a benyomásom, hogy a németek szívesen láttak volna a románok és a magyarok között egy versenyfutást a gazdátlan országdarabkáért, amit egy összecsapás követett volna, mert így a németeknek alkalmuk lett volna, hogy mint békebírók lépjenek közbe és hogy előírhassák a feltételeiket a zsákmány szétosztására.”⁶

A területi visszacsatolást a június 23-án kihirdetett 1939. évi VI. törvénycikk szentesítette, amely ezen mondatokkal kezdődik: „A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy részének az 1938. év utolsó negyedében visszatérése után az 1939. év március havában immár a Kárpátalja is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére az északkeleti Kárpátoknak az ezeréves határokkal szegélyezett területével együtt visszatért sokat szenvedett hűséges fiait.”⁷