A trianoni békediktátum a magyar nemzet történelmének egyik legnagyobb tragédiája. Az első világháborús vereség következtében hazánkra mért büntetés súlyos következményeivel a kortársak is tisztában voltak, igaz a magyar társadalom bízott abban, hogy az 1919-es év végére egyre biztosabbá váló nagyhatalmi szándékok hazánkra vonatkozó elképzelései csak tiszavirág életűek lesznek.

Írásainkban a trianoni békediktátum becikkelyezését mutatjuk be négy jelentős, korabeli magyar sajtótermék hasábjain¹ Terjedelmi korlátok miatt a következő lapokat kívántuk részletes elemzés tárgyává tenni: Budapesti Hírlap, Nemzeti Újság, Népszava, Néptanítók Lapja.

A Népszava november 13-ai száma tájékoztatta az olvasót arról, hogy a kormány hosszas tárgyalások után megállapodott a nemzetgyűlés pártjaival a trianoni békeszerződés ratifikálása kapcsán.² Másnap a címlapon az alábbi két cím volt olvasható: A nemzetgyűlés becikkelyezte a békeszerződést, valamint A becikkelyezés nemzetgyűlési aktusa. Ratifikáció a nemzetgyűlés tiltakozása mellett.³ Utóbbi arról írt, hogy „a nemzetgyűlés szombati ülése a trianoni békeszerződés becikkelyezése alkalmából gyászos külsőségek között és a szomorú meghatottság jegyében folyt le”.⁴ Huszár Károly, mint a külügyi bizottság előadója, eleget téve „kegyetlenül szomorú kötelességének”, elfogadásra ajánlotta a trianoni békeszerződés törvénybe iktatásáról rendelkező javaslatot.⁵ Huszár szavai után többen a képviselők közül a következőt kiáltották: Hiszünk Magyarország föltámadásában! Ezután részleteiben is megszavazták a becikkelyező javaslatot, majd Pallavicini őrgróf és Teleki miniszterelnök fölszólalásai után elfogadták előbbinek azt az indítványát, hogy mindaddig, amíg az elszakított országrészek idegen megszállás alatt vannak, gyászlobogó lengjen az Országház épületén. A budapesti események megtették hatásukat Nyugat-Európában. A Magyar Távirati Iroda jelentését felhasználva közölte a Népszava, hogy a holland kormány tájékoztatta Magyarország ottani képviselőjét: Wilhelmine királynő elismeri Magyarországot és a magyar kormányt.⁶

A Budapesti Hírlap a ratifikációval kapcsolatosan először októberben közölt információkat. Rubinek Gyula kereskedelmi miniszter Kecskemét mellett kisgazdák jelenlétében elmondott beszédét idézte, amelyben a politikus az aktuális politikai helyzetről tájékoztatott. Rubinek a következőképpen fogalmazott a ratifikációt illetően: „A békeszerződés ratifikációja legközelebb szőnyegre kerül. Össze kell fognunk ennek a maroknyi nemzetnek, hogy elkövetkezzék az nap, a melyen egységes akarattal fog állni a mögött a zászló mögött, amelyet remélhetően még Horthy Miklós fog lobogtatni.”⁷ Három nappal később a Magyar Távirati Iroda jelentését átvéve közölte a hírlap, hogy a kormányzó elnöklésével tartott a minisztertanács ülést, ahol a békeszerződés ratifikációjával kapcsolatosan felmerülő kérdéseket vitatták meg, de téma volt az elszakított területekről elűzöttek és az anyaországba menekülők ügye is, mely „súlyos helyzet elé viszi az országot”.⁸ Az olvasó tudomást szerezhetett Apponyi Albert álláspontjáról is, aki székesfehérvári díszpolgárrá avatásakor mondott köszönetében kitért a ratifikáció kérdéskörére is. „Talán feltűnőnek látszik hogy, ha már az egyszerű köszönetnyilvánítás határán túlmentem, nem szóltam arról, a mi ebben a pillanatban a lelkeket elfoglalja; a béke ratifikációjáról, illetőleg hogy nem ezen a témán kezdtem beszédemet. (…) Ha az elvesztett háború folytán előállott körülmények nyomása ezt az igazságtalan békét, a mely soha bele nem nyugodhatott, mert ránk kényszeritették, akkor a ratifikáció nem egyéb, mint a kínos ügy elintézésének egyik, hogy úgy mondjam bürokratikus stádiuma, a mely sem jóban, sem rosszban kilátásainkon, reményeinken, törekvéseinken nem változtat. Érthető, hogy ez a formaság, a mely nemzetközi jog szerint befejezetté teszi a békeszerződést, a melynek jogi jelentőségét tehát senki sem tagadhatja, újból felkorbácsolja mindazokat a szenvedelmeket, a melyek a ránk kényszeritett béke ellen irányulnak. Érthető és jogos, kétségbe kellene esnünk, ha nem volna így, ám de a higgadt megfontolás nem lát a ratifikációban sem újabb katasztrófát, sem újabb megaláztatást, hanem csak végső mondatát egy fejezetnek, a melyet le kell zárni, hogy történelmünk újabb, szebb, biztatóbb, dicsőbb fejezeteit megírjuk.” – mondta beszédében Apponyi Székesfehérváron.⁹ 

A béke ratifikálása pártkérdés – állt a november 6-ai szám címlapján.¹⁰ Minderről meg is győződhetett az olvasó a 4. oldalon, ahol arról olvashatott, hogy az Ébredő Magyarok Egyesületének országos központi választmánya elhatározta, hogy „teljes erővel és végsőkig menő kitartással fog összes szervezeteivel harcolni a béke ratifikálása ellen”.¹¹ A Társadalmi Egyesületek Szövetségének vezetősége a Múzeum-kertben tartott tiltakozó gyűlést, de az esti órákra már kisebb tűntető csoportok járták a főváros utcáit, s „többfelé verekedések voltak számos sebesüléssel”.¹²

November 10-én tudósított a lap arról, hogy a kormányzópárt elfogadta a ratifikációs javaslatot.¹³  Másnap a „megszállott törvényhatóságok” követeinek gyűlését tartották Pest vármegye székházában, ahol a jelenlévők tiltakoztak a béke ratifikációja ellen.¹⁴ A ratifikáció megtörténte előtt az antant jegyzéket intézett a kormányhoz, minden valószínűséggel azért – vélte e sajtóorgánum –, hogy megkönnyítsék „a keserű pohárnak felhörpintését”.¹⁵  A jegyzék a következőket tartalmazta: „A nagykövetek tanácsa megfelelő lépéseket tett a Magyarországgal szomszédos államok kormányainál, hogy azokat a nemzetiségi vagy vallási kisebbségek szerződésszerűen elismert jogainak tiszteletbentartására késztesse. (…)”¹⁶

Oberschall Pál jogtanár Egy ratifikáció története címet viselő cikkében mutatott rá arra, hogy 1871-ben a franciák ugyanazt szenvedték el, amit most ránk akarnak erőltetni, s figyelmeztetett: „A mi lelkünkben is ott fog élni, ha e békét ratifikáljuk, négy Elzász-Lotaringiának égő sebe. És mi is hiszünk egy feltámadásban és lelkünket eltölti a Glória Victis hite.”¹⁷ Akárcsak a Népszava, a Budapesti Hírlap is részletesen számolt be a „soha még olyan megrázó” nemzetgyűlésről, amelyen feketébe öltözve jelentek meg a képviselők „síri csöndben” a Szózatot is elénekelve szavazták meg a trianoni béke becikkelyezését.¹⁸ Aztán e csönd után a megszokott zaj lett ismét úrrá a Házban, olyannyira, hogy november 17-én már arról számolt be a lap, hogy olyan hangos ülésre került sor, mely az obstrukciós harcok legvadabb korszakára emlékeztetett.¹⁹ Természetesen a vita egyik fő tárgy az volt, hogy ki milyen magatartást tanúsított a becikkelyezés során…

A Nemzeti Újság először 1920 szeptemberében említette a ratifikáció kérdését gazdasági vonatkozású cikkében. A lap felhívta a figyelmet arra, hogy a külkereskedelmi képviselet szervezését nagyon hátráltatja a trianoni békeszerződés azon pontja, mely szerint a ratifikációig „ellenséges államokban” hivatalos képviselete Magyarországnak nem lehet.²⁰ Mindemellett írt arról, hogy az erdélyi magyar püspökök nem tették le az esküt a bukaresti kormány felszólítása ellenére sem, mert az egyházi elöljárók arra a következtetésre jutottak, hogy a békeszerződés csak a ratifikációval lép hatályba, így annak megtörténtéig kivárnak.²¹ A novemberi tudósítások között feltűnően sok azoknak az a száma, amelyek a trianoni béke becikkelyezése elleni tiltakozásokról szólnak. Hosszú cikk foglalkozott például az Ébredő Magyarok Egyesületének azon akciójával, mely következtében fél óra erejéig vonat- és villamosjáratok álltak le országosan.²² A fenti lapokhoz képest alaposabban foglalkozott azzal, hogy mely országok vették fel Magyarországgal a ratifikációt követően a korábban megszakított diplomáciai kapcsolatot,²³ és górcső alá vette azt is, hogy Svájc egyik legtekintélyesebb lapja, a Züricher Zeitung a trianoni béke ratifikációjával kapcsolatban miket közölt olvasóival.²⁴

Összességében elmondható, az írásunk tárgyát képező hírlapok 1920 őszén kezdték olvasóikat a ratifikáció kérdéséről tájékoztatni, s kezdetben a cél az volt, hogy a társadalom számára világossá tegyék, mit is jelent pontosan a trianoni békediktátum magyar országgyűlés általi becikkelyezése, és miért van minderre szükség. Annak érdekében, hogy a lakosság tiltakozásán és ellenállásán változtatni tudjanak, a népszerűbb politikusok és kormánypárti képviselők nyilatkozatait és álláspontjait közölték, melyek többsége úgy interpretálta e szükséges procedúrát, mint „kegyetlenül szomorú kötelesség”, aminek minél előbb meg kell történni annak érdekében, hogy Magyarországot ne érje retorzió, a gazdaságot újra lehessen indítani és korábban megszűnt diplomáciai kapcsolatokat újra fel lehessen venni.

Akadt olyan lap is, amely valószínűleg tudatosan kerülte e nemzet számára kényes, kellemetlen témát. Az országgyűlés becikkelyezésről szóló döntését követően is nagyobb számban jelentek meg azok a tudósítások, melyek annak pozitív oldalát domborították ki, s kevesebb olyan írás látott napvilágot, melynek fő mondanivalója az volt, hogy az antant ratifikációra vonatkozó kérésének megtagadása lett volna a helyes döntés.