Március utolsó napjaiban Sashalmi-Fekete Tamás, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő-szakértője előadókörúton vett részt Erdélyben és a Partiumban. A történész rövid idő alatt több rangos tudományos rendezvényen képviselte az intézetet, és mintegy kétezer kilométert megtéve ismertette legújabb kutatási eredményeit.

A körút egyik kiemelkedő állomása a háromszéki Kovásznán megrendezett, 36. Körösi Csoma Sándor Konferencia volt, amelyet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület és Népfőiskola szervezett március 26-án. Az idei konferencia tematikája a magyarság szimbólumaira helyezte a hangsúlyt, amelyet intézetünk további három kutatójának – Fehér Bencének, Kovács Bencének és Tóth Boglárkának – klasszika-filológiai, archeogenetikai és dendrokronológiai előadásai gazdagítottak.

Sashalmi-Fekete Tamás „A kardeskü, hadba hívás és a kiválasztottak; a székelyföldi földbe szúrt kardok nyomában” című előadásában ismertette legfrissebb kutatási eredményeit. A korábban Budapesten, Budakalászon, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen bemutatott adatok tovább bővültek, újabb részletekkel gazdagítva a témát.

A kovásznai konferenciát követően a kutató a Partium központjába, Nagyváradra látogatott, ahol a szélesebb nyilvánosság számára is bemutatta kutatásának eredményeit. A rendezvény résztvevőit a szervező, Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke köszöntötte. Beszédében kiemelte, hogy az előadás időpontját tudatosan választották: 1676. március 27-én született II. Rákóczi Ferenc, aki a magyar történeti emlékezetben az erő, a vitézség és a hősiesség megtestesítője.

A kard motívuma különleges módon kapcsolja össze a magyar történelmi hagyomány nagy alakjait: a mondák szerint Attila isteni eredetű kardot kapott, míg Szent László király legendáiban a kard kiemelt szimbolikus szerepet tölt be. A 18. század elején pedig II. Rákóczi Ferenc zászlaja és kardja alá gyűlt a nemzet a szabadságharc során.

Az interdiszciplináris kutatási program eredményeinek publikálása jelenleg is folyamatban van; az eddigi eredményeket a Magyarságkutató Intézet lovagi eszmékről szóló tanulmánykötete foglalja össze. A téma különösen közel áll a kutatóhoz, aki nemcsak intézetünk munkatársa, hanem a fennállásának 700. évfordulóját ünneplő Szent György Lovagrend lovagja, valamint a középkori harcművészet és fegyverhasználat elismert kutatója.

A kutatás egy sajátos kardrítus vizsgálatára irányul, amely az ókorig vezethető vissza, ugyanakkor a középkori székely és szász kultúrában is kimutatható. A vizsgálat célja annak feltárása, hogy miért szúrták egykor a kardokat a földbe, valamint, hogy miként kapcsolódhat ehhez a hadba hívás során alkalmazott „véres kard” körbehordásának rítusa.

A hipotézis szerint a Székelyföldön és Erdélyben előkerült, többnyire szórványleletként számon tartott kardokat tudatosan, rituális céllal helyezték el meghatározott pontokon. Ezek egyrészt territoriális jelzések lehettek, másrészt a hadba hívás és az eskü szertartásának részét képezhették.

A kérdés pontosabb megválaszolásához elengedhetetlen a történeti források újraértelmezése, a lelőhelyek katonai szerepének tisztázása, valamint a régészeti leletek komplex történeti és földrajzi elemzése. A kutató hangsúlyozza: mindez nem lehetséges a néprajzi hagyományok és hiedelmek figyelembevétele nélkül.

A középkori Magyarország számos emléket őriz a kardokhoz kapcsolódó rítusokról. Különösen figyelemre méltók azok a fegyverleletek, amelyeket az elmúlt másfél évszázad során főként Székelyföldön találtak.

Ezeket a kardokat azonos módon, hegyükkel lefelé fordítva, függőlegesen szúrták a földbe a 13–15. század folyamán. A leletek elhelyezkedése feltűnően hasonló: rendszerint magaslatokon vagy hegytetőkön kerültek elő, emberi maradványok vagy egyéb tárgyi leletek nélkül.

Bár a kardok értékes fegyverek voltak, mégsem távolították el őket, ami arra utal, hogy elhelyezésükhöz valamilyen tabu is kapcsolódhatott. A jelenség célja az írott források hiánya miatt máig tisztázatlan.

A kutatás során számos párhuzam rajzolódott ki a magyar, székely, szász és román hagyományok, valamint az eurázsiai lovas népek – szkíták, szarmaták, hunok és alánok – hiedelemvilága között. Ezek a kapcsolódások arra utalnak, hogy a kardrítusok gyökerei mélyen az ókorba nyúlhatnak vissza, és bizonyos formákban a középkorban is tovább éltek.

Az előadókörút harmadik, egyben záró állomása a XXI. Szent Korona Konferencia volt, amely a VERA ICON címet viselte. A rendezvény középpontjában az „igaz képmás”, az Istentől kapott követendő minták keresése és értelmezése állt.

A konferencia különleges történelmi időszakra esett: egy évben emlékezhettünk meg Nagy Lajos király születésének 700., valamint II. Rákóczi Ferenc születésének 350. évfordulójáról.

A Magyarságkutató Intézetet két kutató képviselte: Teiszler Éva és Sashalmi-Fekete Tamás, aki ezúttal „Szent György tisztelete Székelyföldön és Királyföldön” címmel tartott előadást.

Szent György tisztelete az erdélyi magyarok, székelyek és szászok körében egyaránt jelentős. Kultusza megjelenik település- és személynevekben, templomok patrónusaként, valamint a középkori falképek és tárgyi emlékek világában.

Szent György a tizennégy segítőszent egyike, alakja a védelmező lovagi eszményt testesíti meg. A sárkány elleni küzdelem a sötétség feletti győzelmet szimbolizálja, egyben a tavasz, a megújulás és a fény győzelmének jelképe is.

Neve napja – április 24. – a hagyomány szerint fontos határnap: ettől kezdve egészen Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) tart a nyári időszak. A középkorban ekkor tartották a hadak szemléjét (lustrum), valamint számos társadalmi és gazdasági ciklus is ehhez az időponthoz igazodott.

A Szent György-naphoz kapcsolódó népszokások – például a tisztító tűzön való áthajtás vagy a harmat gyógyító erejébe vetett hit – a megújulás és védelem ősi formáit őrzik.

Sashalmi-Fekete Tamás előadókörútja nemcsak a tudományos eredmények bemutatását szolgálta, hanem hozzájárult a magyar történeti hagyományok mélyebb megértéséhez is. A földbe szúrt kardok vizsgálata olyan összefüggésekre világít rá, amelyek a magyar és eurázsiai múlt közös gyökereit, valamint a középkori hagyományok tovább élését egyaránt érintik.