A frissen megszervezett végvidék, az egyre jobban kiépülő keresztény védelmi rendszer képes volt útját állni a megállíthatatlannak vélt oszmán előretörésnek.

A Magyar Királyság egyik legvérzivatarosabb időszaka volt az 1552 és 1566 közötti bő másfél évtized, amelynek során óriási területek kerültek az Oszmán Birodalom kezébe. A felfoghatatlan veszteségek mellett azonban Dobó István, Szondi György, Zrínyi Miklós és a sok ezer keresztény fegyverforgató hősies helytállása végül eredményt is hozott: Isztambul kénytelen volt feladni Szulejmán szultán nagy tervét, Magyarország bekebelezését és a Szent Koronát viselő I. Ferdinánd – majd utóda, Miksa – hatalmának megtörését. 

Így vette kezdetét 1567 szeptemberétől a békekötés feltételeiről szóló tárgyalás, amelyet keresztény részről a kor híres humanistája, Verancsics Antal egri püspök, valamint Christoph von Teuffenbach tanácsos vezetett. 

A hónapokon át zajló tárgyalás végül eredménnyel zárult, 1568. február 17-ére szinte minden pontban meg tudtak állapodni a felek, a kérdéses ügyek megvitatását pedig elhalasztották. A később ratifikált békét nyolc évre kötötte Miksa és II. Szelim, s érvényessége kiterjedt a János Zsigmond által vezetett erdélyi területekre is. Megállapodtak többek közt a párbaj és a kopjatörés tiltásában, a békekötés után foglyul ejtettek váltságdíj nélkül szabadon bocsátásában, a rabszolgakereskedés tilalmában, az adózás mikéntjében, valamint abban, hogy szabadon építhetnek vagy javíthatnak várakat. Végül pedig Miksa vállalta, hogy évenként 30 ezer arany „tiszteletteljes ajándékot" fizet Isztambul számára.

A két uralkodó kölcsönösen biztosította egymást, hogy nyugalom lesz a végvidéken, kinyilvánítva, hogy „e békét mi, az alább megírott feltételei szerint igazul, szentül és sérthetetlenül ápoljuk és megtartjuk”. Mindez papírforma szerint elhozta ugyan az oly régóta várt fegyvernyugvást, a végek lakossága azonban nem sokat érzett meg mindebből. Bár nagy szultáni seregek nem érkeztek az elkövetkezendő évtizedekben a magyar hadszíntérre, de a kisebb-nagyobb összecsapások, portyák és rajtaütések a mindennapok részei maradtak, s a végvidék továbbra is folytonos csatazajtól volt hangos.

Mindezek ellenére a megkötött békének fontos üzenete volt: az oszmánok Drinápolyban kénytelenek voltak beismerni, hogy hiába foglalták el a Magyar Királyság jelentős részét, s tették vazallusukká Erdélyt, terveikkel ellentétben nem tudják elfoglalni az egész országot. 

A béke szövege magyar fordításban: Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/1. 1526-1790. Szerk. Sinkovics István. Budapest, 1968. 140–152. (letölthető itt)