A „csudáknak évében”, 1848/1849-ben a 176 ezres lélekszámú Jászkun Kerület jócskán erején felül teljesített. A Csehországból hazaszökő császári-királyi 12. Nádor-huszárezred mellett nyeregbe ültette a 14. Lehel-huszárezredet, kiállította a 24. fehérsipkás és a 65. honvédzászlóaljat, de újoncai más honvéd csapattestekhez is kerültek – végül 1849 májusától Kossuth utasítására csakis a huszárokhoz –, ily módon legalább 6–7000 katonát adott a honvédseregnek, s legalább ugyanennyi nemzetőrt és népfelkelőt mozgósított, amikor erre parancs érkezett.

Habár a magyar országgyűlés 1848 augusztusának végén az újoncállítási törvényt elfogadta, azt az uralkodó nem szentesítette. Szeptember 12-én azonban a „vészben forgó haza” megmentésére való tekintettel az országgyűlés e törvénycikket határozatilag mégis életbe léptette, törvényhatóságonként minden 127 lakos után 2 újoncot kellett kiállítani, így a Jászkun Kerültnek 2958 embert kellett a zászló alá állítania.

Mivel a jászkunok azt tartották magukról, hogy az Úristen is lóhátra teremtette őket, maguk ajánlkoztak egy huszárregiment felállítására, amelyet gróf Batthyány Lajos miniszterelnök örömmel nyugtázott, és szeptember 27-én kezdetét vette a „Lehel-lovasok” szervezése. Az alakulóban lévő magyar hadsereg lovasságát ekkor még a régi császári-királyi huszárezredek jelentették, s annak gyarapítására állítottak fel hat új ezredet, így a jászkun huszárok október elején a 2. honvéd huszárezred, majd december 3-tól a 14. Lehel-huszárezred hadrendi elnevezést kapták. Ez tovább növelte a jászkun öntudatot, bizonysága ennek az egyik korabeli tudósítás is: „Nem is adná a’ jászkun kerület széles a’ világért, hogy magának két lovas ezrede van, a’ nádori és Lehel huszár ezred.”

A remondák nagyobb részét is a Hármaskerület biztosította (Kiskunfélegyháza pl. 500 lovat!), azonban az ősz folyamán a kiképzés alá kerülő csikóállomány kezdetben bizony sok gondot okozott a huszároknak. A századokat a jászsági településeken kezdték el kiképezni és felszerelni. Ezen időszakot az 1. huszárszázad egyik újonca, Potemkin (később Egervári) Ödön a következőkben örökítette meg: „Az első lovas gyakorlatok hevederrel leszorított pokróczülésen történtek. Lovaink nagyobbrészt 3–4 éves csikók lévén, melyeket leginkább az alföld végtelen síkjain tanyázó vadménesekből fogdostak össze, képzelhetni, mily bajjal járt azoknak megszelídítése; a lovas gyakorlatoknál eleinte ujonczaink igen sirűn hullottak a földre, s lovaink első felnyergelése nem kis fáradságunkba került; valódi tüzpróbát azonban akkor állottunk ki lovainkkal együtt, midőn végre mindnyájan kardot kaptunk, azt felkötöttük s lóra ültünk, különösen pedig akkor, midőn vezényszóra egyszerre kardot kellett rántani, mely nagy csörömpöléssel járván, szilaj csikóink egy percz alatt megrémülve futottak szét, s ember volt, ki nyeregben maradhatott.

Felszerelésünk meglehetős lassu volt, mert késő hideg őszig egyenruhának vászon foszlánkából állott, s ez késlelteté oly igen sikra szállásunkat.”

Kossuth eredetileg a Lehel-huszárok mundérját kívánta alkalmazni példaként a többi, újonnan alakuló huszárezredeknél, de a hadi helyzet és az ország termelőképessége ezt nem tette teljesen lehetővé. Egyenruházatuk Kovách Ernő őrnagy, a hódmezővásárhelyi 30. honvédzászlóalj parancsnokának leírásából ismeretes: „Öltözetük volt fű zöld csákó lófark szőr forgóval, elöl a csákón mint Lehel kürt címerrel rézből, azután setét kék mente dolmány és nadrág veres zsinórral. Ezeknek mint a többi új huszároknál is a dolmányon és a mentén 5 sor zsinór volt csak csiga gombokkal és réz galamb kosárral. – A mente és a dolmány nem rövid volt, mint a régi huszárezredeknél csípőig, de azon alol még egy araszon felül is hosszú, mint egy rövid atilla. A mentén fehér bárányprém volt, azután fehér patrontás szíjjuk […] Tarsolyuk a kard mellett veres posztóból a fehér lemezbül Magyarország címerével.”

Vélelmezhető, hogy kezdetben használták Lehel-kürt címermotívumot, bár erről nincs tárgyi és képi anyag, de később a Lehel-huszárok csákóira a pakfongból préselt magyar koronás kiscímer került fel. A fűzöld csákó vitézkötése eredetileg vörös zsinórból készült, de használták a lovas nemzetőrség piros-fehér-zöld barátcsomós vitézkötését is, a kényes huszárnadrág helyett pedig a jóval egyszerűbb és praktikusabb, szürke posztóból készült, piros oldalszegélyezésű, alul 24 cm magasan bőrözött lovaglónadrágot, az ún. rajthuzlit. 

November elején egy osztályuk (1–2. század) az aradi ostromsereghez került, de útjuk során Orosházán karhatalmi feleadatot is el kellett látniuk. December 15-én 3. századuk is beérkezett Arad alá, amelyet még másik kettő (7–8.) svadron követett 1849 áprilisában. 

December végén Bobory Kálmán őrnagy parancsnoksága alatt egy osztály (4–5. század) Lehel-huszár került a felső-tiszai hadtesthez, ám kiképzési hiányosságaik kezdetben gondokat okoztak. December 28-án Szikszó mellett estek át a tűzkeresztségen. „Egy osztály Lehel huszár Bobory őrnagy vezérlete alatt egy rövid rohamot intézett az ellenséges baloldali lovasság ellen, azonban néhány gránát lövés által az újoncz huszárok zavarba jövén, visszavonulásra kényszeríttettek, miáltal nemcsak ők magok jöttek, minthogy visszavonulás alkalmával egypár gyenge lovas nyergéből kifordult, hanem az egész hadosztályt lehangolták futásukkal.” E fiaskóról Mészáros Lázár altábornagy emlékirataiban is olvashatunk: „Alig haladánk nehány száz lépésre s egy szerencsétlen ürgolyó szétreppentése a Lehel-huszárokat a jobb szárnyon rendetlenségbe hozza, kik sebesen kezdének hátra szaladni, de nagynehezen mégis megállittatának.”

Később is megtörtént – így 1849. január 4-én Kassanál –, hogy a Lehel-huszárok le-leestek hátasaikról, s lovaik hasuk alá fordult nyereggel kószáltak a csatatéren, ezért a mindig élces bakahumor a „Lehull-huszárok” nevet ragasztotta reájuk.

A felső-tiszai hadtest állományába tartozó Lehel-huszárok tanultak hibáikból, így derekasan álltak helyt Tarcalnál (január 22.), Bodrogkeresztúrnál (január 23.), a kompolti rajtaütésnél (február 18.) vagy Kápolnánál, a második csatanapon (február 27.) végrehajtott verpeléti huszárroham során.

A Lehel-huszárok 6. százada december végén érkezett be Perczel Mór vezérőrnagy Középponti Mozgó Seregéhez, és vitézül küzdöttek az 1849. január 22-i szolnoki ütközetben. 

A tavaszi hadjárat idején 4. és 5. századuk az I., a 6. pedig a II. hadtest soraiban harcolt, majd Buda bevételét követően I. hadtestbeli századaik a komáromi VIII. hadtesthez kerültek.

Eközben az aradi ostromsereghez beérkezett a 7. és 8. svadron is, egy részük már április 9-én öregbíthette a jászkun huszárok hírnevét. Ekkor egy félszázadnyi császári ulánus próbált az erődbe élelmet bejuttatni, azonban „[…] a csak három hetes katona Lehel-huszárok egypár szakasza által Szt. Miklósról visszaveretett és Keresztesig űzetett […]”

Egyik legszebb fegyvertényük Temesvár alatt, április 29-én történt, amikor az erődből kitörő császáriak a Freidorf melletti magyar dandárt visszavonulásra kényszerítették. Azonban a dandárparancsnok, Peretzi Mihály alezredes utasítását a tartalékban álló Lehel-huszárok 3. századának parancsnoka, Deéssy Gergely főszázados figyelmen kívül hagyta – és Potemkin Ödön hadnagy leírása szerint –, s 75 huszárját e szavakkal bíztatta támadásra: „Huszárok! ti jászkún hősnép fiai, elérkezett végre a percz, hogy apátoktól öröklött vitézségteket bebizonyitsátok; ám mutassátok meg a világnak, hogy nem csak honn, pusztai sivatagaitokon, hanem a harczéren is bátrak vagytok, s elleneitek rémületesnek elhirhedt hosszú dzsidái előtt meg nem hátráltok.” A nekibőszült Lehel-huszárok bátran nekirontottak a két osztály – vagyis négy század – erejű Schwarzenberg-ulánusnak és az aznapi győzelem nekik volt köszönhető. Gróf Vécsey Károly vezérőrnagy rögvest kitüntette Deéssy kapitányt a katonai érdemjel 3. osztályával, aki emellé parancsmegtagadásért kétheti áristomot is kapott.

Az ezred parancsnoka Rákóczy-Parchietich Zsigmond alezredes hadosztályparancsnok volt, de gyakorlatilag Mészöly Farkas őrnagy kommandírozta a huszárokat. Az aradi, majd temesvári táborozás során ismeretes, hogy a Lehel-huszárok saját zenebandával rendelkeztek, amelyet egy trombitás-karmester irányított és hat trombitásból állt.

Augusztus 9-én Temesvárott két szakasz Lehel-huszár adta Józef Bem altábornagy kíséretét. A vesztes csatát követően Mészöly alezredes amíg lehetett, vasszigorral fogta huszárjait, de a levertség, a koplalás, majd az éhgyomorra ivott bor megtette hatását és 35 fő kivételével az 5 század Lehel-huszár nyergelt és hazament.

A komáromi védőkhöz beosztott 3 század Lehel-huszár szeptember 6-án a Noszlopy-szabadcsapat lovasságának beosztása révén egy újabb huszárszázaddal erősödtek. 

A szabadságharc utolsó lovassági fegyverténye a Lehel-huszárokhoz fűződik. A szeptember 5-i hetényi huszárcsínyről Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagya a következőket őrizte meg emlékezetében: „Szeptember 5-kén Ó-Gyallán és Szent-Péteren álló előörseink jelentették, hogy kozák-osztályok által megtámadtattak.

Ezen hírre Klapka, ellenállhatatlan vágytól ösztönöztetve, a világhírű kozákokat szemtől-szembe látni óhajtotta, ezért törzskarából néhány tisztet maga mellé véve, Heténybe ment.

A Lehel-huszárokból 3 század Csomortányi [Lajos – BZ] őrnagy vezérlete alatt a falu előtt födött állásban volt fölállítva, midőn az Ó-Gyalla felől való úton mintegy 300 főből álló kozák csapatot, sűrű gomolyban láttak lassan közeledni. A Hetényhez körülbelül 700 lépésnyire érkező lovasok közűl nehányan kiváltak és előre nyargalván, hosszú puskáikból huszár-csatárainkra lőttek.

Klapka elhatározta, hogy a kozákokkal egy kissé megmérkőzik. Minthogy a mieink a vidéket jól ismerték, egy századot Hetény mellett födött állásban hagytak, a másik kettő a közeli erdőbe vonult, hogy így a kozákokat észrevétlenül oldalt megkerüljék. A Heténynél álló század parancsot kapott a látszólagos visszavonulásra, hogy ezzel a kozákokat közelebb csalják.

A csel sikerült. Csatáraink alig fordítottak hátat az ellennek, az egész csoport mint megdühödött rohant utánuk és csaknem Hetény alá érkezett, midőn előrohant Csomortányi két századával az erdőből és megtámadta a kozákokat oldalt és hátban; ők erre ordítva visszairamodtak. A Hetény előtti század is megtette kötelességét és így jól elverték a port a kozák urakon. 12 foglyot ejtettek, hetet pedig levágtak, a többit Szent-Péteren túl kergették.

Egész délután békeség [sic! – BZ] volt. A kozákok csak tisztes távolságban mutogatták magukat. Este azonban Ó-Gyalláról nagy lovasosztály jött elő, melyet már rendes lovasságnak ismertek föl. Ezekkel nem volt kedvök a miénknek kikötni, hanem pikákkal, puskákkal, pisztolyokkal és handzsárokkal földíszítve, visszavonultak a várba.

A fogolyok, kik közűl némelyek kegyetlenül helyben voltak hagyva, a dóni ezredhez tartoztak; ki zömök emberek voltak, de nyomorultan fölszerelve. Midőn Klapka elé vezették őket, homlokukkal a földet érintették és kegyelemért könyörögtek. Lovaik nem sokat értek, pedig a mieink inkább csak ezekre számítottak, mindannyia kicsi, sovány és elhanyagolt volt. A nyerget és kantározást tekintve, valódi rejtély előttünk, hogy ily szerszámmal hogyan boldogulhattak.

Csomortányi még az nap, késő este jelenté, hogy erős orosz ulánus lovasosztály által szorítva, Izsára visszavonulni kényszerült. Kurtakeszinél azonban három századával fényes támadást intézett ezen osztály ellen és visszanyomta őket, a legénység pedig két szép nagy lovat elfogott.”

Amikor 1849. október 2–4. között Komárom amnesztia fejében megadta magát, a várőrség többi alakulatához hasonlóan a Lehel-huszárok ottani két osztálya is letette a fegyvert.

A Lehel-huszárezred egyik 72 x 95,5 cm-es, fehér selyem alapú, előlapján a magyar kiscímer, hátlapján Magyarország védasszonya a kisdeddel olajfestésű ábrázolásával díszített osztályzászlaja nem került a győztesek kezére, és a mai napig fennmaradt a Jász Múzeumban, bár erősen leromlott állapotban. Egyik tisztjük, Pintér Adolf alszázados fejtette le rúdjáról a temesvári csatavesztés idején, és a többi honvéd csapatzászlóhoz hasonlóan kalandos úton rejtegették az elnyomatás korában. Sokáig tévesen egy, a XVIII. század első feléből származó fecskefarkú huszárzászlót tulajdonítottak a Lehel-huszároknak, holott már 1875-ben sajtóhír tudósított arról, hogy visszakerült Jászberénybe a Lehel-huszárok szabályos „B” típusú lovassági osztályzászlaja: „Szabadság harczunk becses ereklyéjéhez jutott a nem régiben megnyílt jászberényi muzeum, mint a Szegedi H.[íradó – BZ] irja. A tisztán jászkunokból alakult Lehel-huszárezred zászlója, illetőleg zászlómaradványa ez, mely már sok viszontagságon ment keresztül, mégis annyira épen maradt, hogy egyik oldalán a magyar czimer, másikon a Máriakép a kis Jézussal felismerhető.”