A magyar tudományos és műszaki sikerek között érthető módon jobban számontartjuk azokat, amelyek ma is megtalálhatók környezetünkben, ilyen például a golyóstoll. Pedig nem kevésbé érdekesek azok a leleményes mérnöki megoldások, amelyek fölött azóta eljárt az idő. 

A XX. század kezdetén a kereskedelmi forgalomba kerülő gramofonok megjelenése valóságos kulturális forradalmat okozott. Míg a mozgókép egy új művészeti ágat hozott létre, a gramofon alapjaiban változtatta meg a módot, ahogy akár a klasszikus, akár a modern zenéhez hozzá lehetett férni. A zenehallgatás többé nem igényelte a zenész jelenlétét, sőt, hosszú ideig még elektromos áramot sem.

A kor tölcséres gramofonjai ugyanakkor ormótlan, nehezen mozgatható bútordarabok voltak, csakúgy, mint a korabeli rádiók. A későbbiekben mindazok a technológiai fejlesztések, amelyek képesek voltak mobillá tenni a zenehallgatást, kulturális ikonná váltak, mint például a táskarádió vagy később a walkman. Ezek sorába illeszkedik a Vadász testvérek Mikiphone-ja is, amelyet 1924-ben szabadalmaztattak: egy teljesen funkcionális lemezjátszó, amely képes volt bármely, éppen ezekben az években szabvánnyá váló, 78-es fordulatszámú hanglemez lejátszására, ugyanakkor összecsukva mérete alig 11,5 cm-es átmérőjű volt, vastagsága 5 cm, így akár egy zsebben kényelmesen elfért. 

A tervező az ifjabbik fivér, a mérnök Vadász István volt, aki azonban minden korabeli interjúban hangsúlyozta, hogy az ötletet bátyja, Miklós adta, akinek a nevét végül a kész termék is viselte: Mikiphone néven forgalmazták. Vadász Miklós (1884–1927) kiváló tehetségű grafikus volt, aki a húszas évekre komoly nemzetközi sikereket is elért: alkotott könyvillusztrátorként, finomvonalú portrékat, harctéri vázlatokat az I. világháború csataterein, plakátjai miatt pedig időnként a magyar Toulouse-Lautrecként emlegetik. Öccse szerint egy akkoriban divatos énekesnőt hallgatva vetette fel a művész az ötletet, hogy mennyire jó is lenne a zenét magával vinni, hogy bármikor meghallgathassa. A megvalósítás komoly mérnöki ügyességet igényelt, hiszen a megálmodott szerkezetnek a kor súlyos és törékeny sellak lemezeit kellett megbízhatóan lejátszania, valamint tölcsér – és természetesen elektronikus hangszedő és erősítő – nélkül kellett élvezhető hangminőséget produkálnia, s végül mindezt egy apró, biztonságos és aránylag könnyű dobozba préselni, hogy valóban szállíthatóvá váljon. 

A gyártást Svájcban kezdték meg, és a szabadalmaztatás is ott történt 1924-ben, bár sejthető, hogy korábban is készítettek már példányokat. A piacra vitelt átgondolt marketinghadjárat kísérte, például Párizs legnevesebb színésznőit ajándékozták meg Mikiphone-okkal, és az apró szerkezet híre bejárta a sajtót, nemcsak külföldön, de itthon is: István több interjút adott magyarországi lapoknak. A következő néhány évben 180 ezer darabot adtak el a készülékből. A hatalmas anyagi sikert azonban családi tragédia is kísérte. Miklós egy hajóúton megbetegedett és tüdőgyulladást kapott. István öccse és nővérük is betegágya mellett állhatott, amikor a rajzoló alig 43 esztendősen elhunyt. 

A következő években István még megjelenik a hazai sajtóhírekben: 1927-ben sikerül bátyja holttestét hazahozatni Magyarországra, a Kerepesi temetőben a saját maga tervezte sírboltban lelt örök nyugalmat. 

A Mikiphone a magyar ipartörténet még feltáratlan fejezete, hiszen Vadász István későbbi sorsa ismeretlen, ahogy azt sem tudjuk, hogy milyen szerződési feltételek mellett gyártották le a szerkezeteket Svájcban, a Paillard & Cie cégnél. Az apró lemezjátszók azonban fennmaradtak, és még ma is felbukkannak működőképes példányok.