Salamon Ferenc, a török kor zseniális történésze

Augusztus 29-e az oszmánok szerencsenapja, e napon foglalták el Nándorfehérvárat (1521), győzték le a magyar sereget Mohácsnál (1526), és foglalták el Budát (1541). Főként ezek az események teszik emlékezetessé augusztus 29-ét. De 1825-ben ezen a napon született a török kor egyik kiemelkedő történésze is.

Salamon Ferenc a XIX. század egyik zseniális kora újkoros történésze, akinek alapműve a Magyarország a török hódítás korában, amelynek kérdésfelvetései máig meghatároztak kutatási irányokat. Rendkívül szerteágazó érdeklődése volt, jogászként végzett, de foglalkozott matematikával, majd dolgozott tanárként és újságíróként is. Az 1860-as évek közepétől kezdett történelemmel foglalkozni, 1871-től a Magyar Királyi Tudományegyetem magyar történelem tanára és ugyanezen évtől az MTA rendes tagja lett.  

A Fővárosi Lapok így búcsúzott tőle (1893. évi október 9-i halála után) október 12-én: „A tudományos akadémia s a Történelmi társaság, a »Török hódoltság«, az »Első Zrínyiek«, »Budapest története« íróját, – a tudományegyetem a hazai és egyetemes történelem ritka tudományu s széles látkörű mivelőjét, – a Kisfaludy-Társaság és vele az egész nemzeti irodalom a szépirót, az igazi magyar írót, s mélyre ható kritikust és aesthetikust, a hírlapirodalom leghivatottabb munkását, a Kemény Zsigmond munkatársát s Deák egyik tolmácsát gyászolják Salamon Ferencben. Mi az embert siratjuk és temetjük, az igénytelen és egyszerű, az álság nélkül való és kristálytiszta jellemű, a gyermeteg kedélyű embert, a ki csak szeretni tudott, gyűlölni nem; a ki csak indítani tudott, haragudni soha, tréfát érteni mindig, tanítani s tanulni egy órát.” 

Halálának okáról és körülményeiről szintén a Fővárosi Lapok (is) tájékoztatott egy nappal korábban: „Szeptember közepén kezdett a baj aggasztóvá válni. Dr. Korányi Frigyes egyetemi tanár és dr. Ángyán Béla egy. tanár rókusi főorvos, ki Salamont hosszú betegségében mindvégig gyógyította, konzíliumot tartottak s konstatálták, hogy a beteg gyomorrákban szenved, többé nincs mentség. […] Salamon, ki 67 éves kora dacára erős, robusztus ember volt, nagy türelemmel viselte szenvedéseit. Mindig fenn volt, csak nem járt ki a szobából. Jobb perceiben visszanyerte régi szellemességét és humorát, de nem dolgozott, mert orvosa eltiltotta a munkától. Régi barátai: Szász Károly, Szilágyi Sándor, Beöthy Zsolt, Bartalus István s mások, többször meglátogatták a beteget, akit elhatalmasodott baja végre a múlt csütörtökön ágyba döntött, melyből föl sem kelt többé. E négy nap alatt roppant kínt állt ki. Vasárnap délután lett állapota válságossá s este hat óra tájt beállt az agónia. […] A beteg minduntalan elszenderült, de felnyitván szemeit, megismerte szeretett öveit. Végre éjfélkor teljesen kimerülten örökre elaludt.”

A fenti két szövegből egy jó ember képe rajzolódik ki. Történészi munkásságáról inkább a kor történészei által mondott emlékbeszédek tanúskodnak. A Magyar Tudományos Akadémián 1894. november 26-án Szilágyi Sándor (1827–1899, történész, az MTA rendes tagja) tartott fölötte emlékbeszédet. Mellszobrát Jankovits Gyula (1865–1932, szobrász) készítette bronzból, amit az Akadémia előtti kertben állítottak fel és 1902. november 9-én lepleztek le. Ekkor pedig Ballagi Aladár (1853–1928, történész, az MTA rendes tagja) mondott beszédet, aki ebben látta Salamon egyediségét: „Gazdag szellemének sokoldalúságát mindenestől belevitte egy oly tudományba, mely eladdig pusztán csak az elbeszélő fokon maradt, vagy egyoldalúan, főleg a közjogi fejlődés feltüntetésével egész feladatát kimerítettnek tekintette. A Bacon inductív módszerét, a természetvizsgálat emez iránytűjét alkalmazta a történelemben. Abból indult ki, hogy a történelem adatokon épül ugyan fel, de az adatok, nem következik, hogy egyúttal tények is, mint a természet tüneményei. Előbb próbára kell venni őket, minden elfogultságtól (a Bacon-féle idolumoktól) mentes kritika által. Az ily módon megállapított tények megannyi lánczszemei egy magasabbrendű törvénynek, melyhez a tudomány a tények csoportosítása és összehasonlítása segélyével, fokozatosan emelkedik, így vezettetik fel a tiszta szemléletből nyert tapasztalás »vera inductio« útján a kísérlettől az axiómáig. Idáig jutva helyt ad a levezetésnek, amennyiben a felismert törvényt mintegy »a priori« alkalmazza a tényekre. Mert a tudomány, azonkívül hogy mi történt és hogyan történt, tudni akarja azt is, hogy miért történt? Ez a végczél; a történelmet »a dolgok természetén« nyugvó alapos indokolás teszi tudománynyá.” 


Salamon Magyarország a török hódítás korában című kötete rácáfol Ballagi elemzésére, aki főként egy pozitivista történészt látott Salamonban. A cáfolat egyik eleme, hogy Salamon kötete elsősorban tematikusan épült fel. Jelen írás mindössze két problémakörre hívja fel a figyelmet. Az első a mohácsi csata, hiszen augusztus 29-e ennek az ütközetnek is emléknapja. Itt látható, hogy Salamon számos olyan hibában látja a vereség okait, amelyeket a mai mainstream történettudomány több-kevesebb sikerrel cáfol. De míg napjainkban szétváltak és ellentétbe kerültek a determinista magyarázatok (az objektív körülményekkel magyarázzák a hazai vereséget) és azok, amelyek főleg a magyar vezetést, azaz az emberi tényezőt okolják inkább, addig Salamonnál a pozitivista tényhalmozás helyett a két magyarázat pszichológiai jellegű ötvözete látható: „Az 1526 augustus 29. délutánján lefolyt mohácsi ütközet egyike a legcsodálatosabb hadi eseményeknek. Ha voltak is az ütközetnek kevéssé előre látható tényezői, mint a török vezérletnek nagyon kiszámított s mondhatni csaknem félénken óvatos tervezete; de maga némely török fegyvernemeknek mind minőség, mind mennyiség tekintetében való hasonlíthatlan felsőbbsége a magyar hadak vereségét bizonyossá tette. És, a mi több, a vezérférfiak jobb része, s maga a király a bizonyosság tudatában rohan a veszedelembe. […] Emberintézte cselekvényekben, mikor szokatlan észellenest látunk, többnyire föltehetjük, hogy nem egyes, bármi középszer vezér, hanem hogy sok ember beleszólásának a műve az, vagy legalább, hogy egy nem rossz tervet különféle befolyások következetlenségekkel rontottak el.”

Salamon kötete – amellett, hogy egy évszázaddal később is inspirálta a Hódoltság, a magyar megyerendszer, továbbá az úgynevezett condominium működésének kutatását – bemutatta a XVII. századi török–magyar békerendszert, amely messze nem merült ki az 1606. évi zsitvatoroki békében. Kiadatlan forrásokat közölt a XVII. századi török kártételekről, felhívta a figyelmet arra, hogy a XVII. század első felében békeidőben hogyan pusztult az ország, és jelen sorok szerzőjének XVII. századi oszmán kártételi kutatásait is inspirálta.  

Illik Péter, Magyarságkutató Intézet
a Történeti Kutatóközpont tudományos munkatársa
 
1Lásd:https://mek.oszk.hu/16200/16293/16293.pdf