907. július 4-én és 5-én zajlott le a keleti frankok elleni csata Pozsonynál, amely korai hadtörténetünk egyik legfényesebb helytállását hozta. Sajnos erről a győzelemről egyetlen magyar krónikában sem olvashatunk; a közel korabeli kútfők közül csupán két német forrás ír övéik súlyos vereségéről. 

„Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál július 4-én” – ismeri el a Salzburgi Évkönyv. A Sváb Évkönyv többet szólva meglepő tárgyilagossággal ítél úgy, hogy a bajorokat felelősség terheli saját balvégzetük miatt: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.”

A küzdelem nem akármiért folyt. Az Avar Kaganátus összeomlása után alig néhány évtizeddel újra egy steppei birodalom, a Magyar Nagyfejedelemség egyesítette uralma alatt a Kárpát-medencét. A helyben talált avar lakosság nem fejtett ki ellenállást a honfoglalókkal szemben, sőt a magyarság részévé vált; a morvák elmenekültek vagy beolvadtak; a szerény mértékű dél-erdélyi bolgár fennhatóság sem vált politikaformálható tényezővé: csak a Keleti Frank Birodalom bírt olyan katonai erővel, amely beleszólhatott az új rend kialakulásába. Vezetése azért is fel akarta számolni az új steppe-államot, mert nemcsak Nyugat-Pannóniát, és benne keresztény avar adófizetőit veszítette el, hanem a magyarok sűrűsödő támadásai sújtották területét, kiváltképpen Bajorországot, amely akkor a Keleti Frank Királyság keleti, Kárpát-medencébe érő tartománya volt. A Magyar Nagyfejedelemség 862 és 895 között előre eltervezett módon foglalta el a Kárpát-medencét, vagyis a IX–X. század fordulóján sokasodó támadásai már ezt az új állami berendezkedést voltak hivatva biztosítani. Amint utóbb kiderült, a pozsonyi csata Közép-Európa politikai és etnikai viszonyait ezer évnél is hosszabb történelmi távlatra szóló erővel határozta meg: néhány ezer harcos küzdelme sok millió ember életére, sorsára, identitására gyakorolt döntő hatást.

Már a IX–X. század fordulóját szemlélve megfigyelhető, hogy a magyarok saját jól felfogott politikai érdekeik szerint avatkoztak közbe egyik vagy másik küzdő fél oldalán, illetve indítottak hadjáratokat. 892-ben még Arnulf keleti frank császár oldalán harcoltak, de két évre rá már Arnulf ellensége, Szvatopluk morva fejedelem pártját fogták. 895-ben egy magyar–bizánci megegyezés folytán Árpád nagyfejedelem fia Levente viselt hadat a bolgárok ellen. 899-ben Arnulf megbízásából Észak-Itáliába vonult magyar sereg, és ott vereséget mért I. Berengár királyra. Ő azonban felismerte, mily nagy katonai erőt képviselnek lovas-íjász legyőzői, ezért később a maga oldalára állította őket. 904-ben a minapi ellenség már Berengár szövetségében harcolt Itália földjén. 906-ban viszont újra a keleti frank érdekek sérültek: ezúttal Szászországot dúlták magyar seregek, ráadásul két hadoszlopban. Ezek azok a fontos köztörténeti összefüggések és hadtörténelmi fejlemények, amelyek fényében érthető, hogy 907 nyarán a szokásostól eltérően a Magyar Nagyfejedelemség miért kényszerült védekező szerepre a Keleti Frank Királyság támadása ellen.

A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás. Erről egy kései forrás, Aventinus (Johann Georg Turmair) bajor humanista történetíró műve közöl érzékletes leírást. Mivel a XVI. század eleji Bajor Évkönyv forrásértékét – kis időrendi pontatlanságát leszámítva – igazolta a tudomány, ezért bátran lehet rá hagyatkozni.

„Germánia és a bajorok királya, Lajos [IV. („Gyermek”) Lajos keleti frank király (900–901)] az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői… és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsvárban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold [Liutpold], az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad… a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére, Sighard… vezeti a csapatokat. De a magyarok sem maradtak tétlenek, komolyan felkészülve tűnnek fel, és mindent, ami a hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeznek. S mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcolnak, kemény ellenállást fejtenek ki. Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik. Mindkét királyuk a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A magyarok ellenfeleiket a távolból támadják nyilaikkal: akkoriban nem ismerték a nyílt harcot, a gyalogos csatát, az egymásnak feszülő hadsorokat, a karddal vívott közelharcot, a várostromot… Miközben elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit is tegyenek, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, és legyilkolják…

Augusztus 9-én [július 5-én] a magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát, Luitpoldot, Isangrim étekfogó mestert egész csapatával, tizenöt vezérrel együtt a táborban megölik. A rákövetkező napon azokkal végeznek, akik a hajókon tartózkodtak…

A magyarok, miután ily nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, majd a menekülők nyomába eredtek… A hátulról, szemből, mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolják. Lajos király Passauba menekül.”

A pozsonyi csata szentesítette a magyar honfoglalás sorsdöntő művét, több évszázadra átrajzolva Európa politikai térképét, amelyről – a keleti frank vezetés szándéka ellenére – nem lehetett kiűzni a magyarokat. Ez a győzelem a mégannyira tiszteletre méltó nándorfehérvári diadalt is felülmúlja jelentőségét tekintve, hiszen amíg 1456-ban egy szilárd állami keretek között élő nemzedéknek kellett helytállnia, addig 907-ben az volt a tét, hogy ezek az állami keretek egyáltalán megszilárdulhatnak-e. Pozsony magyar hősei erre a sorskérdésre igennel feleltek, méghozzá oly nyomatékkal, hogy német földről kiinduló birodalmi léptékű hadjárat legközelebb csak 123 év múltán érte hazánkat.

Nem tudjuk, Árpád nagyfejedelem megérte-e 907 nyarát, értesült-e a győzelemről. Ezt azért indokolt itt felvetni, mert Anonymus szerint Árpád éppen a 907. évben távozott az élők sorából. Pozsonyi csata – Árpád halála: csábító gondolat e két esemény között ok-okozati összefüggést keresni. A világhálón különösen a 2007-es jubileumi évtől kezdve szaporodtak meg azok a bejegyzések, amelyek tudni vélik, hogy Árpád nagyfejedelem idősebb fiaival együtt elesett a csatában. Még ha e „hírek” fogyasztói túlnyomó részben jóhiszemű emberek, városi legendáik a jó szándékkal ellentétes eredményre vezetnek. Mindenekelőtt hangsúlyozni való, hogy Árpád, sőt fiai halálát egyetlen kútfő sem kapcsolja össze a csatával. Persze a régi írók hallgatása miatt sok minden a múlt ködébe vész, ám ez nem ok arra, hogy életidegen feltételezésekkel pótoljuk ismereteink kényszerű hiányát. A szakrális tiszteletnek örvendő magyar nagyfejedelmi család felnőtt tagjainak életét egyetlen csatában kockára tenni: nos, hogyha valami, hát ez idegen volt a kor steppei műveltségű magyarjaitól. Kifejezetten sérti ezért a pozsonyi csata emlékét az, aki a XIX. századból visszamaradt liberális-nacionalista eszmei sallangokkal fedi el a X. század elejének hőstetteit, ahelyett, hogy a honfoglalás korát a maga szellemi-időbeli környezetében próbálná meg értelmezni. Igaz, ez a korszak nem adja könnyen magát, hiszen nem tudjuk nevesíteni a győztes magyar hadvezér(eke)t, ám attól még a csata sorsdöntő jelentősége vitathatatlan: a pozsonyi diadal szentesítette a Kárpát-medencei magyar honfoglalást, és biztosította népünk fennmaradását.

Tudjuk: a magyar múlt legkorábbi szakasza nemzeti identitásunk alapját képezi, hiszen nem mindegy, kik vagyunk, s milyen hagyaték jutott a tarsolyunkba. Mivel a forrásadottságok miatt a régi korokat ismerhetjük meg a legkevésbé, itt vetül fel a legtöbb bizonytalanság, vitás kérdés. A pozsonyi csata jelenkori utóélete is mutatja, hogy a sok elveszett adatcserép sokakat fantáziacsapongásra csábít, akik a túlburjánzó képzelet vadhajtásaival fedetnék el a tudáson tátongó hiányokat. A honfoglalás kor szellemi és tárgyi hagyatékának elemi szintű ismerete híján ezek az elmeszülemények akarva-akaratlanul tiszteletlenségbe fordulnak át. Előbb már volt szó az Árpádot és idősebb fiait a csatában odaveszejtő dilettáns álmítoszról. De említhető még az a szemléleti torzulás, amely a pozsonyi diadal mértékét abban kívánja lemérni, hogy egy olyan szuperhatalom katonai tananyagának részét képezi-e, amely szuperhatalomnak nem volt középkori történelme. Ugyancsak népszerű a magyarok „megsemmisítésének” szándéka: ezt Aventinus egy kitételére – „Ungros Boiarie regno eliminandos esse” – építik. Valóban ezt főzték ki a Keleti Frank Birodalom politikai vegykonyháján? Nem. Veszprémy László 2007 óta hozzáférhető, már idézett fordítása így szól: „a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából.” Miért helyes ez a magyarítás? Azért, mert a népirtás képzetét sem filológiai sem történeti érvek nem igazolják. A frankok az avar állam 822 körüli bukása után sem irtották ki a hatalmuk alá jutott avarokat; sőt azok megkeresztelkedett utódaikról fél évszázad múltán is van tudomásunk! A bajorok és karantánok megtérése című egyházi irat 871 körül előadja, „hogyan űzték ki a hunok [avarok] a rómaiakat, a gótokat és a gepidákat Alsó-Pannoniából, és birtokolták azt, mígnem a frankok és a bajorok a karantánokkal együtt állandó háborúkban szorongatván legyőzték őket. Azokat pedig, akik felvették hitüket, és elfogadták a keresztséget, a királyok adófizetőivé tették, és a földet, amelyen ott maradván laknak, a királynak fizetett adó fejében egészen a mai napig birtokolják.” Legújabban pedig egy animációs film borzolta a kedélyeket, amely az anakronisztikus látványelemek halmozásával majdhogynem önmaga paródiájává tette a pozsonyi csatát és váltotta ki a magyar mítoszi és őstörténelmi hagyaték legnagyobb – sajnos azóta elhunyt – filmművész-mestere, Jankovics Marcell rosszallását. Pedig a pozsonyi csata az animáció síkján is megnyerhető lett volna, ha az alkotók és a film végső formája felől döntést hozók idejében megszívlelik egy – a jelen sorok íróját is magába foglaló – kutatói közösség jobbító szándékú kritikáit.

Szerencsére a 907 nyarán, Pozsony alatt kivívott győzelem utóélete nem ezen áll, vagy bukik. Már a csata 1100. évfordulója is serkentőleg hatott a tudományos kutatásra: 2008-ban egy színvonalas tanulmánykötet jelent meg róla. Ebben hadtörténeti-hadművészeti, régészeti, historiográfiai dolgozatok kaptak helyet, magyar nyelvű forrásközléseikkel, s egy bibliográfiai tájékoztatóval. Az Egy elfeledett diadal… című kötet szabadon hozzáférhető az interneten: http://mek.oszk.hu/14600/14671/14671.pdf

Ez a könyv sokat segíthet abban, hogy a mai magyarok egészséges és reális történelmi tudattal tekintsenek a régmúltra, és nem a vereség-központú önmarcangoló szemléletmóddal, amint az főleg 1990 előtt szokás volt nálunk. Ideje van annak, hogy ez a szemléletváltás végre a közoktatásban, azon keresztül a történelmi emlékezetben végbe menjen. Jelen sorok íróját az a megtiszteltetés érte, hogy részt vehetett a történelemtankönyvek új Nemzeti Alaptanterv szerint átdolgozásában. A 2020 őszén bevezetett tankönyvek az 5. és 9. évfolyamos diákok számára talán az eddigieknél is közelebb hozzák a pozsonyi csata jelentőségét. A tankönyvek szintén szabadon hozzáférhetők az interneten:

https://www.tankonyvkatalogus.hu/site/kiadvany/OH-TOR05TA 

https://www.tankonyvkatalogus.hu/site/kiadvany/OH-TOR05TB 

https://www.tankonyvkatalogus.hu/site/kiadvany/OH-TOR09TA 

https://www.tankonyvkatalogus.hu/site/kiadvany/OH-TOR09TB