A nemesi felkelés keretében mozgósított magyar katonaság és a reguláris haderő magyar csapatai mellett a magyarság jelentős hadvezéreket is adott a monarchia haderejének az osztrák örökösödési háborúban. Közülük talán a legjelentősebb Batthyány Károly volt. 

A magyar haderő sikeres és történelemformáló módon vett részt az osztrák örökösödési háborúban. A nemzeti emlékezetben különleges helyet tölt be az a jelenet, amelyben a magyar országgyűlés a Vitam et sanguinem felkiáltással ígért segítséget a szinte mindenfelől szorongatott, frissen magyar királlyá koronázott uralkodónőnek, Mária Teréziának.

VI. Károly hirtelen bekötkező halála idején már régóta gyülekeztek a viharfelhők a Habsburgok monarchiája fölött. Az előzmények között elsőként a spanyol örökösödési háborút érdemes említeni, amikor a spanyol ág kihalása után nem kisebb tét forgott kockán, mint a Spanyol Királyság tengerentúli gyarmatainak hovatartozása. A nagy háború után meglehetősen törékeny békerend alakult ki, különösen, hogy VI. Károlynak továbbra sem született fiúgyermeke. Ausztria elszigeteltsége a lengyel örökösödési háborúban (1733–35) mutatkozott meg igazán, amikor Nagy-Britannia és Hollandia sem nyújtott segítséget, és a Habsburgok elveszítették Szicíliát és Nápolyt. 

Kevéssé hangsúlyozott, ám annál jelentősebb tény, hogy az örökösödési háborút közvetlenül megelőzően zajlott a Habsburg–török háború (1737–1739). Ennek a török győzelemmel, és a Dunától délre fekvő balkáni területek és Belgrád elvesztésével végződő konfliktusnak a jelentőségét két szempontból ragadhatjuk meg. Egyrészről a Habsburg haderő sikertelensége felszínre hozta a Német-Római Birodalmon belüli ellentéteket. Különösen a vallási szembenállás volt súlyos: a katolikus és protestáns tisztek gyakorlatilag két külön táborra szakadva rivalizáltak egymással. Jellemző, hogy a birodalmi sereg egykori fővezére, a protestáns Friedrich Heinrich von Seckendorff (1673–1763) az újonnan kitörő örökösödési háborúban már az ellenséges bajorok táborában szolgál. Másrészről a török háború tanulságai megmutatták, hogy milyen nagy szerepe lehet egy olyan mozgékony, a felderítésben, az utánpótlásvonalak ellenőrzésében hatékony fegyvernemnek, mint a magyar huszárság.

A Habsburg Monarchiát tehát rendkívül kiszolgáltatott helyzetben érte VI. Károly halála és a Pragmatica Sanctiót semmisnek tekintő koalíció összehangolt támadása. A nem kis részben protestáns lakosságú Sziléziát elfoglalni szándékozó Poroszország és az ősellenség Franciaország mellett az a Bajor Választófejedelemség tört rá a Habsburgok monarchiájára, amely már a spanyol örökösödési háborúban is az ellenséges oldalon állt. Az ekkori események óriási horderejű változást jelentettek, ami leginkább a német-római császári cím betöltése kapcsán érzékelhető. 1740-től 1742-ig interregnum állt elő a Német-római Birodalomban. 1742-ben a számára kedvező körülmények lehetővé teszik, hogy a Wittelsbach-házból származó bajor választófejedelmet Frankfurtban VII. Károly néven német-római császárrá koronázzák. Mindez azt jelentette, hogy egy csaknem 300 éves időszak ért véget, hiszen a császári koronát 1452 óta a Habsburg ház mondhatta magáénak. Ugyanakkor magyar szempontból ez a változás az ország felértékelődését jelentette: Mária Teréziát ebben az időszakban Magyarország királynőjeként emlegették és ekként ismerte meg a világ. Ezenkívül a Habsburg uralkodó csapatai a Magyar Királyság neve és zászlaja alatt harcoltak. 

A bajor örömbe gyorsan, mondhatni azonnal üröm vegyült. Az ellentámadásba lendülő Habsburg csapatok gyorsan elfoglalták Bajorországot. Münchenbe 1742. január 24-én vonultak be, éppen a császárkoronázás napján. A megszállt ország katonai kormányzás alá került. Itt jött a képbe a magyar hadvezér, Batthyány Károly, akit 1743-ban Ludwig Andreas Khevenhüller helyére neveznek ki katonai kormányzóvá, és aki az édesanyjának, Strattmann Eleonórának is köszönhetően Savoyai Jenő mellett járhatta ki a háború iskoláját.

Batthyány nagy tetterővel látott hozzá a megszállt ország igazgatásához. A meghódolt lakosságra igyekezett nem túl nagy terheket róni, az irreguláris, zömében horvátokból álló alakulatoknak, a pandúroknak azonban ő sem tudott mindig gátat szabni. 1744 májusában Francia-, Porosz- és Bajorország újrarendezte szövetségét, Hessennel és Pfalz-cal kiegészülve. Batthyány a kémei által tudomást szerzett a készülő porosz támadásról, így Csehországba vonult csapatai nagyobb részével. A bajor–francia támadás feltartóztatására azonban hamar vissza kellett térnie Bajorországba, hogy személyesen irányítsa a védekezést. A túlerővel szemben a fokozatos visszavonulás mellett döntött és Ausztria természetes határa, tehát az Inn folyó mögé húzódott csapataival. A bajor uralkodó, VII. Károly 1744. október 23-án térhetett vissza Münchenbe.

Mindenesetre Bajorország számára megint csak nem alakultak kedvezően a dolgok: a kétéves osztrák uralom és katonai kormányzás felemésztette az ország tartalékait. Az agresszív francia külpolitika képviselője és a bajorok legfőbb támogatója, Belle-Isle tábornok az angolok fogságába esett. Mindezek tetejébe 1745. január 20-án meghalt a köszvényes császár. Utóda, az ifjú III. Miksa nem tudott úrrá lenni a helyzeten. A bajor udvar két táborra szakadt: az egyik az ország belső és külső helyzetét tekintve a mielőbbi békekötést szorgalmazta, a másik kitartott volna a Wittelsbach-ház igényei mellett. Eközben nemcsak a franciák, hanem a Német-Római Birodalmon belüli szövetségesek is egyre kevésbé látták úgy, hogy érdemes áldozatokat hozniuk a bajorok támogatásáért. A Habsburg udvarban döntés született arról, hogy mihamarabb békére kényszerítik megroggyant ellenfelüket, hogy aztán a felszabaduló erőkkel a poroszok elleni harcra összpontosíthassanak. 

Bajoroszág térdre kényszerítése a katonai kormányzónak, Batthyány Károlynak jutott feladatul. Batthyány egy hosszú és kimerítő tél után korán, még 1745. márciusában megkezdte a hadjáratot. Ellenségei nem számítottak ilyen gyors támadásra. A francia, bajor és egyéb szövetséges erőknek nem volt ideje az elszigetelt, még téli szálláson levő csapatok összevonására, és Batthyány gyakorlatilag villámháborúval, komolyabb ellenállás nélkül haladt előre. A hadjárat során egyetlen, döntő ütközetre került sor, mégpedig április 15-én Pfaffenhoffennél. A csata kimenetelében döntő szerepet játszott, hogy április 14-én a bajor Törring tábornok csapatai eltávolodtak a franciáktól, amiről nem tájékoztatta a franciákat vezető Henri François de Ségurt. Batthyány erről a felderítői révén tudomást szerezve a következő nap megindította az elszigetelődött Ségur csapatai elleni támadást. A meglepetés ereje, a módszeres hadvezetés, a dragonyosok, a huszárok mozgékonysága, a pandúrok ádáz harci kedve (ne feledjük, Batthyány 1742-től horvát bán is volt) valamint a franciák és a velük tartózkodó pfalziak közti összhang hiánya a Habsburg erők oldalára fordították a csata kimenetelét, miközben Batthyány csapatai létszámban némiképp még hátrányban is voltak. A franciák csak minden felszerülésüket hátrahagyva tudtak elmenekülni a csatatérről. A csatával gyakorlatilag összeomlott a bajor háborús párt. 1745. április 22-én már meg is köttetett a békeszerződés Ausztriával.

Batthyány Károly sikeres bajorországi hadjáratával gyakorlatilag helyreállította a történelem kizökkent menetét: a Wittelsbachok rövid intermezzója után 1745. szeptember 13-én ha nem is Mária Terézia, de férje, Lotaringiai Ferenc, a Habsburg-Lotaringiai-ház alapítójának fejére került a Német-Római Császárság koronája. A jutalom Batthyány számára sem maradt el: még ugyanebben az évben tábornagyi kinevezésében részesült, amivel a Habsburg monarchia legfelsőbb katonai elitjébe került.

Batthyány számára a legnagyobb elismerést aztán az jelentette, hogy 1749 és 1763 között ő kapta feladatul főhercegi nevelőként és főudvarmesterként a későbbi császár és király, II. József nevelésének irányítását.