„Húsz [21] évig, három hónapig és tizenöt napig uralkodott tehát. Négy fiút nemzett; Árpádot, Gézát, Istvánt és Bélát. Elköltözött pedig az Úrhoz az Úr ezeregyszázhatvanegyedik [1162.] évében, május harmincegyedikén, egy szerdai [csütörtöki] napon. Teste Fehérvárott nyugszik.” 

Megkopott emlékezetről árulkodnak ezek a sorok, több helyütt is pontosítani kell, ha idézzük. Amikorra véglegessé vált a Budai és a Képes Krónika alapszövege, akkor már majdnem két évszázada porladtak a Szűz Mária Bazilikában II. Géza király csontjai. Apjához hasonlóan az ő idejét is rövidre szabta a sors. 1162. május 31-én hunyt el, 32 évet élt.

1130-ban jött világra Tolnán egy hercegi pár első fiaként. Szerencsés csillagzat alatt született, mert ekkor a megbékélés jelei mutatkoztak az Árpád-házon belül. A gyermektelen II. István nem sokkal előbb döntött arról, hogy ártatlanul megvakított unokatestvére, Béla örökölje a trónt. Külországi hercegnőt szerzett neki feleségül, ami erős bizonyíték arra, hogy II. István jövendő királyként gondolt rá, hiszen az Árpád-házi uralkodók körében bevett szokássá vált külföldről nősülni. Béla herceghez Ilonát, a szerb nagyzsupán leányát adták. Ilona anyai ágon a bizánci császárokat adó Komnenos-dinasztiával tartott rokonságot.

1141 télutóján akadálytalanul igen gyorsan ment végbe a királyváltás: három nappal apja halála után, II. 16-án Székesfehérvárott már Géza fejére is tették a koronát. II. (Vak) Béla király (1131–1141) szilárd trónt hagyott rá. Anyai nagybátyja, Belus herceg is a serdületlen korú uralkodó támasza lett; szinte mindvégig.

II. Géza viszonylag nyugalmasan töltötte első királyi éveit. 1145-től azonban nyugat felől fenyegető fejlemények adódtak. III. Konrád német-római király (1138–1152) alá akarta vetni Magyarországot. Felbontotta ezért fia, Henrik jegyességét Zsófiával, II. Géza húgával. A magyar hercegnő a méltatlan bánásmód miatt az admonti apácakolostorba vonult. Két levél maradt fenn tőle, amit bátyjához intézett. Egyik „Géza úrnak, testvérének, a magyar nemzet hatalmas királyának ama számkivetett és zarándokságban levő húga szolgálatával együtt édességes testvéri érzéseit jelenti.” „Dicsőséges urának és testvérének, a hunok győzedelmes királyának és testvérének egykor testvérhúga, most Krisztus és az ő szolgálóleánya imádság adóját és szolgálatainak hódolatát” fejezi ki a második levél. A szomorú hangú üzenetek keletkezésekor (1146–1148) II. Géza már valóban győzedelmesen került ki a németek elleni erőpróbából. III. Konrád ugyanis felkarolta az örök trónkövetelő, Borisz – Könyves Kálmán (1095–1116) állítólagos fia – ügyét, hogy Gézával szemben hűbéres királyt segítsen a magyar trónra. Hanem Borisz támadása már Pozsonynál elakadt 1146-ban, a karddal éppen felövezett tizenötéves II. Géza az év szeptemberében fényes győzelmet aratott III. Konrádot támogató osztrák őrgróf felett.

II. Géza kelet felől biztosította országát. 1146 őszén feleségül vette a vele egykorú Eufrozinát, II. Izjaszláv kijevi nagyfejedelem (1146–1149, 1151–1154) húgát. A fiatal párnak már 1147-ben fia született, a későbbi III. István király (1162–1172). Az újszülött keresztapja VII. Lajos francia király (1137–1180) lett, aki 1147-ben vonult át Magyarországon keresztes hadai élén. 1148-ban jött világra Géza és Eufrozina második fia, aki utóbb szintén magyar trónra jutott: III. (Nagy) Béla király (1172–1196). A házaspárnak még két fia, Géza és Árpád, valamint négy leánya, Erzsébet, Odola, Margit és Ilona született.

Furcsa játéka a sorsnak, hogy II. Géza, aki egy dinasztikus megbékélés közepette jött világra, az egyik legharciasabb magyar királlyá vált. A korabeli viszonyokat tekintve azonban éppen ilyen királyra volt szüksége Magyarországnak, hiszen ekkor gyorsan változó szövetségi rendszerek korát élte a keresztény világ, olyan meghatározó személyiségekkel, mint I. Mánuel bizánci császár (1143–1180), I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár (1152–1190), III. Sándor pápa (1159–1181). Korántsem volt mindegy, hogy a magyar király csak követője, vagy alakítója is az eseményeknek.

II. Géza becsületére legyen mondva, hogy tevékeny, határozott uralkodóként méltó kortársa volt a fent említetteknek. Mindezeknél fogva 1146–1157 között olyan mozgalmas időszak következett Magyarország életében, amire a honfoglalás óta nem akadt példa. 1148 és 1152 között a Kijevi Rusz területén, 1149-től 1155-ig pedig a Bizánci Birodalom ellen viselt hadat II. Géza: a dátumokból látszik, hogy három éven át kétfrontos háborúra kényszerítette Magyarországot a nagyhatalmi szerepvállalás.

1148-ban I. Mánuel és III. Konrád normannellenes szövetséget kötött. Magyarország ura egyikükkel sem állt jó viszonyban, így a német és a bizánci összefogás legalább annyira fenyegette hazánkat, mint a szicíliai normannokat. II. Géza erre a pápai–francia–normann tengelyt országával, illetve a fegyvertársául szegődött Kijevi Nagyfejedelemséggel egészítette ki. Igaz, hogy Mánuel és Konrád egyeduralmi tervei hamar szétfeszítették együttműködésük kereteit, de a légkör a „világháborús” veszély elmúltával is hosszú, véres harcokat érlelt. Ezek a harcok elsősorban déli irányban, a hatalmas birodalmi szomszéddal folytak. A Szent László és Könyves Kálmán óta az Észak-Balkánon terjeszkedő Magyar Királyság és a Komnenosok felvirágoztatta Bizánci Császárság összeütközése elkerülhetetlen volt. II. Géza és I. Mánuel harcias egyénisége csupán siettette és súlyosbította annak lefolyását.

A magyar–bizánci ellentétek érdekes lenyomatot hagytak egy hispániai arab utazó, emlékezetében. „A basgird [magyar] király gyakran pusztítja a Rúm (bizánci) területeket… a basgird királyt Gézának hívják, s királysága sokszorta jelentékenyebb, mint Rúm (Bizánc) urának királysága – megszámlálhatatlanul sok katonája van, s országának területe húsznapi járófölddel nagyobb, mint Rúm (Bizánc) területe… Valamennyi nép fél a támadásától, mert sok katonája és nagy a vitézsége.” Abu Hamid al-Garnáti szavait egy másik nyugat-európai utazó is megerősíti, aki viszont nem rokonszenvezett a magyarokkal. Ottó freisingi püspök mégis csodálattal ír II. Géza hatalmáról: „mind úgy engedelmeskednek a fejedelemnek, hogy nemcsak nyílt ellentmondással felizgatni, hanem még titkolt suttogással sérteni is bűnnek tartanák. Ezért van, hogy bár az említett királyság hetven vagy még több vármegyére oszlik, mindegyikből a haszon két része a királyi kincstárra esik, csupán a harmadik rész marad az ispánnak. S ebben a nagy kiterjedésű országban senki sem mer a király kivételével pénzt verni, vagy vámot szedni. Hogyha valaki az ispánok közül a királyt akár a legkisebb mértékben megsértette, avagy akár róla igaztalan váddal szól, úgy az udvartól kiküldött bármely legalantasabb állású törvényszolga egyedül – még ha kísérete körül is veszi – elfogja, bilincsbe veri, és különféle kínvallatásra hurcolja. A fejedelem sosem kéri ki a hozzá hasonlók véleményét, ahogy az nálunk szokás, egyetlen vádlottnak sem adatik engedmény, hanem egyedül a fejedelem akarata a törvény mindenki számára. Amikor a király hadat akar vezetni, mind ellentmondás nélkül szinte egy testben egyesülnek; a falvak lakosai kilencen a tizediket, avagy heten a nyolcadikat – sőt, ha szükséges, még kevesebben – ellátják a háborúhoz nélkülözhetetlen felszereléssel, a többieket otthon hagyják földet művelni. Akik pedig a katonai rendből valók, azok csak a legsúlyosabb okból mernek otthon maradni.”

Ottó püspök, Barbarossa Frigyes császár nagybátyja ideális képet fest a magyar király egyeduralmáról, de ez a kép az 1150-es évek második felére már nem volt egészen érvényes. Éppen 1157-ben, amikor a Magyar Királyság és a Német-Római Birodalom kapcsolata jóra fordult, s a magyar külpolitika túlfeszített lendülete alább hagyott, összeesküvés ingatta meg Géza trónját. Ekkor ifjabbik öccse, István támadt ellene, és pártütését támogatta nagybátyjuk, Belus. 1160 táján idősebb öccse, László is szembefordult vele. A hercegek elmenekültek és Bizáncban kötöttek ki. A király még el tudta hárítani a bajt saját feje felől, de arra már nem volt képes, hogy olyan zavartalan utódlást biztosítson elsőszülött fiának, mint amilyet őneki biztosított apja, Vak Béla király.