A délvidéki magyar csapatok parancsnoka, báró Philipp von Bechtold altábornagy hezitáló magatartásával nemcsak alparancsnokai, hanem a beosztott tisztek is elégedetlenek voltak.

Így történt, hogy az écskai magyar tábor kívánságára eleméri és ittebei Kiss Ernő ezredes, a nagybecskereki dandár parancsnoka és doggenfeldi Vetter Antal alezredes elhatározta, hogy az augusztus 19-i szenttamási fiaskóért, valamint Temerin és Járek augusztus 31-i felégetéséért visszavág, és megrohanja az egyik legfőbb rác darázsfészket, az Écska és Perlasz között, a Béga bal partján két vonalban kiépített perlaszi tábort.

Ezt a rácok sáncokkal, árkokkal erősítették meg, lövegállásokat építettek ki, alaposan kihasználva a terepadottságokat. Jovan Drakulić nyugalmazott császári határőr hadnagy, rác nemzetőr ezredes parancsnoksága alatt 4-6 ezer fő (többségében határőr) védte, 12 löveg támogatásával.

Százhetvenöt esztendővel ezelőtt, 1848. szeptember 2-án a magyar csapatok fergeteges szuronyrohammal bevették a perlaszi rác tábort, ami a délvidéki „kis-háború” jelentős magyar győzelme volt. Világossá vált: egységes vezetés alatt, a különböző harcértékű – sorezredi, nemzetőr, honvéd – alakulatok képesek legyűrni rác ellenfeleiket.

Kiss ezredes dandára 2 sorgyalog- (a Mihály orosz nagyherceg nevét viselő nagyváradi császári-királyi¹ 37. sorgyalogezred nagyváradi III., a Dom Miguel portugál infáns nevét viselő debreceni cs. kir. 39. sorgyalogezred aradi III. zászlóalja), 1 honvédzászlóalj (debreceni 10.), 13 és fél nemzetőr gyalogszázad (bihari és nagybecskereki nemzetőr zászlóalj), 2 „honvédlövész” század (Woroniecki gyalogvadász rohamcsapat), 10 huszárszázad (az Ernő Ágost hannoveri király nevét viselő cs. kir. 2. huszárezred 8 százada, az I. Vilmos württembergi király nevét viselő cs. kir. 6. huszárezred 2 százada) és 4 üteg (10 hatfontos, 6 háromfontos löveg) erejű volt, ám ezek egy részével a környező településeket figyeltette, így a tervezett támadásra csupán 3600 fővel (másutt: 2500) (18 gyalogos-, 8 huszárszázad) és 12 (másutt: 14-16) löveggel készülődött. Ennek tervét Josef Kohlman százados, a dandár táborkari főnöke és Aschermann Ferenc hadnagy, Kiss ezredes „karsegéde” dolgozta ki.

A perlaszi tábor elfoglalása azon eredménnyel kecsegtetett, hogy Titel és Tomasevác között megszakíthatják a rácok összeköttetését, másrészt Kiss eleméri birtokteste is nagyobb biztonságba kerül a martalócoktól.

A csapatok 1848. szeptember 2-án, szombat hajnali fél háromkor, Écskától délre vették fel a harcrendet. A jobb szárnyon Kiss Pál százados különítménye állt, feladatul kapva, hogy vonja magára a rácok figyelmét, mialatt a magyar zöm (12 gyalog-, 2 huszárszázad, 8 löveg) észrevétlenül érkezhetett a tábor alá. Így 300 nemzetőrével csónakra szállt, átkelt a Bégán, és a tábort észak felől közelítette meg. Úgy vélték, siker esetén betemetik a sáncokat, és felrobbantják a tábor közepén álló Janćova-dombot, majd a bal szárnyon álló 6 század Hannover-huszár üldözi a hátrálókat, ám ha szándékuk eredménytelen, úgy a tüzérség lövi a sáncokat, és azt követően indul rohamra a gyalogság. A hadközép felkészült a Béga bal partján való támadásra, míg a bal szárny gróf Albert Waldstein-Wartenberg alezredes parancsnoksága alatt biztosított (4 huszárszázad, 4 löveg). A tartalékot gróf hernádvécsei és hajnácskeöi Vécsey Károly őrnagy csapatai (5 gyalog-, 2 huszárszázad, 2 löveg) képezték.

Hajnali 3 órakor megindultak a sáncok ellen, de a védők – miután a nagybecskereki rácok által gyújtott figyelmeztető tűzoszlopot meglátták –, idejekorán felfigyeltek a hadmozdulatra, és tüzérségi tüzet nyitottak a magyar centrumra. Kohlman százados ekkor két üteget a jobb szárnyra, egyet pedig a hadközépre irányított, amelyek megkezdték tűztevékenységüket. Munkájuk eredménnyel járt, több épületet felgyújtottak, így a rác tüzérséget hátrébb vonták az első vonalból. Ám a Janćova-dombon települt ütegük tovább működött, veszélyeztetve a magyar roham sikerességét. Erre 1 ágyús szakasz 2 huszárszázad támogatásával megindult, és oldalazó tűzbe fogta ezen „ágyútelepet”, és azt 1 löveg kivételével demontírozta a másfél óráig tartó tűztevékenység során.

A Bégán átkelt magyar jobb szárny szintúgy ellenségbe akadt, és erősítésre volt szüksége. Támogatásukra a centrumból dobták át a skarlátpiros hajtókás, sárga gombos 37/III. sorgyalogzászlóaljat és a Béga árterébe a herceg Mieczysław Woroniecki által vezetett 2 század pesti önkéntes vadászt, akik sikert értek el.

Reggel 7 óra 30 perckor Vetter a 10. honvédzászlóaljhoz nyargalt, leszállt lováról, és karddal a kezében a debreceniek jobb szárnyát vezényelve, „borzasztó ordítástól követve”, a sáncok elleni rohamra adott parancsot. Tíz percig tartó, öldöklő kézitusa árán bejutottak a táborba, és elhallgattatták a Janćova-dombon működő utolsó ellenséges löveget is. A küzdelem hevében foglyokat nem ejtettek. „Sturmolásuk” hatására Kiss ezredes kijelentette: „ilyen rohama még Napóleonnak sem volt.”

A szuronyrohamról a 22 esztendős Nehéz Károly, a Woroniecki-vadászcsapat fővadásza a következőket őrizte meg emlékezetében: „Majdnem két óráig tartott mindkét félről az ágyúkkal s kartácsokkali tüzelés, minek nagy hatása reánk nézve ugyan nem volt, de annál hatályosabb volt azon percekben, midőn képzelhető legelszántabb rohammal támadta meg legelül az újonszülött dicső »vadászcsapat« a sáncokat. Valóban, minden jelenlevő bizonyságunk Isten s ember előtt, valamennyi sorkatonaság példát vehetett e csapattól, s vett is, mert őket megpillantva rohant a sáncokra a Máriássy-gyalogság.² Minden képzeletet fölülhalad a golyózápor süvöltése; látni s hallani kell azt. Meghűlt mindenkiben a vér; fejünk fölött lebegett rác alakban a sápadt halál gyilkoló kaszájával, de éppen e helyzet lelkesíté vitéz vadászinkat, s bár az ellenség bizton lőhetett árkaiból ránk, nyílt téren állókra, mégis vetélkedve rohant csapatunk a gazok sáncaiba. Mindegyik első[ként] akarta megpillantani a híres sáncozatot, s kitűzni arra diadalmunk zászlóját, mindjárt első rohamra megfutamlott az egész csorda, melyet, ha a lovasság nem késik, egészen megsemmisíthettünk volna.”³

A rácok a tábor hátsóbb pontjaira retiráltak, majd szekerekre pattanva elmenekültek. Huszártiszt létére Kiss túl óvatosnak bizonyult, ezért a huszárok nem vették üldözőbe az ellenséget.

A rácok véres vesztesége 260–450 halott és 400 sebesült volt, a honvédek 8 – másutt: 10 – löveget lőszerkészlettel, 30 láda gyalogsági lőszert és 4 szekeret zsákmányoltak. A magyar veszteség 14 halott, 69 sebesült és 21 ló volt. A legnagyobb veszteségek a 37/III. sorgyalogzászlóaljat érték, és megsebesült szemerei Szemere Pál őrnagy, a 10. honvédzászlóalj parancsnoka, aki a zászlóalja bal szárnyán álló 5–6. századot vezette rohamra. A tábor előtti második ároknál lova hirtelen megtorpant, fejét leszegte, és a jó célpontot mutató Szemerét egy rác lövész eltalálta. Lováról leszállva megparancsolta Kóródy Lajos honvédnak, hogy lője le az őt eltaláló ellenséget, aki ezt megtette. Sebe nem volt súlyos, ám a lövedék kardszíj csatlékának egy részét a sebébe vitte, és a nem megfelelő orvosi kezelés vérmérgezéshez vezetett, és a halálát okozta.

Kiss ezredes szeptember 3-án Nagybecskereken keltezett két jelentésében is beszámolt perlaszi sikeréről. Az első jelentés szerint: „(…) az elsánczolt perlaszi tábort három órai ostrom után elfoglalván, az ellenség tüzérei hősiesen elszánt seregem által mindnyájan leszuronyoztattak. Kik az ellenállók közül meg nem ölettek, futásnak eredtek, s ez hihetően meg fogja rettenteni a határvidékieket.

Két egyfontos, öt háromfontos és két hatfontos ágyun kivül egy bombaágyú és nagy mennyiségű lőszer foglaltatott le és több hatfontos ágyú leszereltetett. Az elfoglalt ágyuk közül hatból egy telepet alakitok.

A megtámadás tervét, a tett rendelkezéseket és megtámadás részleteit, valamint azon tisztek, altisztek és közvitézek neveit, kik ezen jeles, de elszánt ütközetben magokat különösen kitüntették, akkorra fogom bejelenteni, midőn a részletes tudósításokat összeállitandom; addig is különös dicsérettel említem az ostromló gyalogság parancsnokát: Vetter Antalt, a Mihály nevű ezred⁴ alezredesét, ugyszinte táborkari tisztemet, Kolmann [sic!] 52. sz. magyar ezredbeli⁵ kapitányt, ki terjedelmes szakkörében a legczélszerübb intézkedéseket tette.

Magyarország jelen viszonyaiban a győzelem elhatározó lehet. Az elsánczolt tábor bevétele után hadamnak egy részével Perlasz felé nyomultam, mely helységet a rácz népségtől elhagyatva találtam. A helységben, melyet minden tekintetben kíméltem, még 30 mázsa lőport találtam…”⁶ Második jelentésében e sorokat olvashatjuk: „Kedves kötelességemnek ismerem bejelenteni, mikép parancsnokságom alatt álló herczeg Woronieczky [sic!] pesti önkénytes két vadász-század, úgy a csatában résztvett bihari nemzetőrök és az aradi tüzérek jóllehet csak ujonczok, a tegnapi perlaszi csatában oly kitűnő bátorságot és komoly elszántságot tanúsítottak, mely a legnagyobb dicséretre érdemes.

Herczeg Woronieczky lováról leszállván, seregét személyesen vezette az ostromba, Kiss Pál, porosz⁷ herczeg Mihály ezredbeli⁸ kapitány a vitézséggel vezérlett bihari nemzetőrséget annyira buzdította, hogy e tökéletlenül fegyverzett derék nemzetőrök halálmegvetéssel követték a sorkatonaság szép példáját, mert az ellenséget egy sűrű erdőből és nádasból kiűzvén, legjobb sikerrel még az ostromban is részt vettek; ezen bátorság annál dicséretesebb, mivel a fegyver-forgatásban Kiss Pál kapitány fáradozásai mellett csak most gyakoroltattak.

A pesti vadászseregben a lelkesedés oly nagy és enyészthetlen, hogy a kórházba érkezett sebesültek és csonkítottak is még mindég kiáltották: »éljen a magyar!«”⁹

A perlaszi rác tábor elleni rohamot Olchváry Ödön a következőkben örökítette meg: „A rohamot a tulsulyban volt jobb szárnyon kezdették az első vonalbeli sáncok ellen. Elsők valának a Mihály ezredbeli gyalogosok, kik a sáncok ormát megmászták s a szerb táborba hatoltak; ezután nyomult be a 10. honvéd zászlóalj. A jobb szárny sikere most magával ragadta a balszárnyat is. Előtörtek Woroniecky [sic!] önkéntes vadász századai, — kiket a herceg lóról leszállva személyesen vezetett a sáncok ellen, — s ugyancsak a Don [sic!] Miguel gyalogosok, kik a többi csapatokhoz hasonló lelkesedéssel rohanták meg a sáncokat. A szerbek öldöklő golyó záporral fogadták a magyarokat. Minden ellentállás hasztalan volt. A magyar gyalogosok szuronynyal döfték le az ellentállókat. Ekkor az ellenség a háta mögé eső redouteba¹⁰ menekült. De a magyarok nyomon követték s ugylehet egyidejüleg hatoltak be a zárt sáncba, honnan aztán még egy rövid ideig tartó heves küzdelem után a szerbek teljes vereséggel kiüzettek.

A bihari nemzetőr század, mely a jobbszárny mögött tartalékban állott, Kiss Pál 37. ezredbeli százados buzdítása és vezérlete alatt – tökéletlen fegyverek és még hiányos kiképzés dacára – halál megvetéssel követte a sorkatonaság példáját s az ellenségnek egy osztályát, mely a redoute mögött a magyarok jobbszárnya ellenében magát az utmelléki erdő sűrűjében befészkelte, elszántan megrohanta s állásából kiverte. A magyar csapatok vetélkedtek a vitézségben. A szerbek tüzérei a magyar gyalogság szuronyai alatt estek el. (…)

Reggel 8 órakor – tehát 3 órai harc után – a perlaszi elsáncolt tábor a magyarok birtokában volt.

2 egyfontos, 5 háromfontos és 2 hatfontos ágyú és 1 bombavető mozsár, nagy mennyiségü lőszer (Perlasz átkutatása alkalmával 30 mázsa lőpor, 68000 puska töltény) esett a magyarok birtokába.”¹¹

Kiss Ernő a diadalt nem aknázta ki, pedig ekkor akadálytalanul előrenyomulhatott volna egészen Pancsováig. A rácoknál annál nagyobb volt a riadalom, hiszen a perlaszi tábor elfoglalását követően a jarkováci rác tábor feloszlott, Perlasz, Farkasdin, Orlovat, Tomasevác és Udin helységek pedig megadták magukat. Ijedelmük akkora volt, hogy letettek a horvátokkal együtt indítandó általános támadásról. Bosszúra azonban futotta erejükből. Felprédálták Kiss eleméri birtokát, mire válaszként a délvidéki nábob pár elfogott rác felkelőt kivégeztetett.

A rácok nem nyugodtak bele Perlasz elvesztésébe. Erről Rüstownál az alábbiakat olvashatjuk: „A szerbek kisérletei, hogy az elvesztett Perlaszt újra elfoglalhassák, september 10. és 11-én új ütközetekre vezettek, melyekben a magyarok Kiss Ernő vezetése alatt, az ifjú katonák is, bátraknak és meglehetős ügyeseknek mutatkoztak.

Kiss föllépése valamennyire föléleszté újra a magyarok bátorságát. A perlaszi csatában september 2-án egy irás is jutott a magyarok kezébe, mely alig hagyott fel kétséget aziránt, hogy az osztrák camarilla kettős játékot játszik. Az idő valóban közel volt már, mikor ennek nyilvánossá kellett lenni.”¹²