„Amikor kimondom ezt a szót, hogy »Erdély«, ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. 

Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.” – vallott érzéseiről Wass Albert, a száműzött magyar írózseni, Erdély – a megnevezhetetlen erő című munkájában. És valóban. 1920-ig, a Trianoni békediktátumig Erdély egy olyan része volt az egész földkerekségnek, ahol a magyar, a román, a német és egyéb nyelvet beszélők, vallási hovatartozástól függetlenül békésen tudtak élni egymás mellett. Élni, gyarapodni, fejlődni. 

Erdélyben már akkor vallási tolerancia volt, amikor a „fejlett” nyugaton még javában irtották egymást katolikus és protestáns közösségek. 1568-ban, a leghíresebb tordai országgyűlésen ugyanis vallásszabadságot hirdettek. A törvény tényleges tartalma az volt, hogy a négy legelterjedtebb vallás: a katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius bevett vallás (a korban használt latin kifejezést használva recepta religio) lett. A lakosság ekkor még csak egynegyedét kitevő románság görögkeleti (ortodox) vallása nem kapott ugyan védelmet, s a zsidók vallásgyakorlása is korlátozott volt, de Erdély lakosságára a XVI. század második felétől olyan hatást gyakorolt a világviszonylatban is kimondhatatlan toleranciát tanúsító törvény, hogy természetessé vált az egymás melletti békés együttélés.

Mint ahogy természetes volt a Magyar Királyság részét képező Tündérkertben (Móricz Zsigmond magyar író nyomán nevezzük így Erdélyt) az autonómia, az egy államon belül élő közösség számára nyújtott meghatározott keretű önállóság. Már 1211-ben II. András magyar király autonómiával ajándékozta meg az Olt kanyarulata és a dél-erdélyi havasok, valamint a Kárpátok hegyei közé eső területre, a Barcaságba telepített Német Lovagrendet. Néhány évvel később, 1224-ben nagyfokú önállóságot kaptak a Szászváros és Barót közötti területen élő erdélyi német szászok is. Az Andreanum nevű kiváltságlevelet – amely megszűntette a különböző ispánok fennhatóságát a szászok vonatkozásában – nem véletlenül nevezi a német történettudomány goldener Freibrief-nek, azaz arany szabadságlevélnek. 

A középkor és a kora újkor során, a fentieknek köszönhetően is, olyan területté vált a Magyar Királyság keleti része, amelynek jóhíre messze földre eljutott. Ékes bizonyítékai ennek Evlija Cselebi híres oszmán–török világutazó, történetíró mondatai, amelyek az 1650 és 1660 között írt utazási könyvében szerepelnek. Cselebi a következőket írja, amikor Havasalföldön járt: „Az oláh tartományok urainak rendkívüli kíméletlensége miatta az oláh jobbágyok tömegesen költöznek Erdélyországba, állítván, hogy ott igazságosság és jogrend van.” A fentiek tökéletesen rámutatnak arra, hogy miért tekinthetőek valótlanoknak, hamisaknak mindazok a nacionalizmus megjelenését és térhódítását követően napvilágot látott román történészi állítások, amelyek a Magyar Királyságot a középkortól kezdődően az erdélyi románságot elnyomó, azt erőszakkal asszimilálni akaró államként igyekeznek láttatni.

Nem tagadható, hogy a XIX. század nacionalizmusa generált tévedéseket a magyar politikai elit egyes tagjainak döntéseit és kijelentéseit illetően. Tudnunk kell bocsánatot kérni, s tegyük is meg, amiért a románok „negyedik rendi nemzetként” való bevétele, elfogadása nem történt meg időben. Vagy kérjünk elnézést a dualizmus magyar parlamentjének azon képviselői bekiabálásaiért is, melyek rendszeresek voltak és sértőek voltak az erdélyi román nemzetiségi képviselőtársaikra nézve. Nem tartozott a legszerencsésebb kijelentések közé Rákosi Jenő harmincmilliós magyar államról megfogalmazott álma, reménye sem, amely a nemzetiségek asszimilációja révén válhatott volna valóra. Mindezekért elnézést, ha egyáltalán a leszármazottak tehetnek ilyet 150–200, vagy ne adj’ Isten, sokkal több évvel az eseményeket követően. 

Ugyanakkor ragaszkodunk ahhoz, hogy a román közvélemény és a román történészek se feledkezzenek meg mindazokról a magyar államférfiakról, akik komoly lépéseket tettek annak érdekében, hogy a Magyar Királyság terültének legnagyobb számú nemzetisége, az erdélyi románság otthonra találjon hazájában. Kossuth Lajos például Nicolae Bălcescuval, az 1848-as havasalföldi román forradalom vezető politikusával közösen dolgozta ki azt a magyar–román megbékélés-tervezetet, amely nagy hatással volt a magyar országgyűlés 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi határozatának szövegére. Nagy kár, hogy a forradalom túlerővel történt vérbe fojtása miatt nem ültethették gyakorlatba.

Eötvös József vallás- és közoktatásügyi minisztersége alatt, 1868-ban olyan népoktatási törvény született, amely nemzetiségi kérdésekben tanúsított toleranciája miatt – kimondta ugyanis, hogy a Magyar Királyság területén minden gyermek anyanyelvén tanulhatott az iskolában – világhírre tett szert. Tisza István magyar miniszterelnök az I. világháború előestéjén próbált az erdélyi román nemzetiségi képviselőkkel konszenzust kialakítani, amelyhez a bukaresti román kormány és miniszterelnökének segítségét is kérte. Mint tudjuk, minden próbálkozás hiábavaló volt, a nagy háborúban (ahogy az első világháborút a kortársak nevezték) vesztes Magyarország nemcsak Erdélyt veszítette el, hanem azzal együtt az ország területének kétharmadát is. A trianoni békediktátumot aláíró (békediktátum, mert Magyarország nem tudta képviseltetni magát a háborút lezáró béketárgyalásokon, csupán a kongresszus végén volt szükség rá, hogy a megtervezett békejavaslatot alárja) magyarokat azzal próbálták az utódállamok és a nagyhatalmak nyugtatni, hogy az újonnan létrejött államok fennhatósága alá került magyar közösségek, a kisebbségvédelmi előírásoknak is köszönhetően, iskolákat, kulturális egyesületeket hozhatnak létre és tarthatnak fenn, anyanyelvüket a közigazgatásban is használhatják és hosszasan lehetne még sorolni az ígéreteket.

A valóság azonban merőben más lett. A Magyarországtól elragadott Partiumban, Erdélyben és a Bánság keleti részében a román állam még csak meg sem próbált nemcsak a magyaroknak, de egyetlen nemzetiségnek sem a tovább élésükhöz szükséges jogokat, lehetőségeket biztosítani. Sőt! Immáron több, mint száz éve a terv – néha kimondva, néha kimondatlanul – ezeknek a közösségeknek az asszimilálása. Gyanítható, hogy a becsapott erdélyi román nemzetiségi politikusok és papok – mások mellett Alexandru Vaida-Voevod és Nicolae Brânzeu –, látva az elmúlt évszázad eredményeit, ma már másképpen döntenének Erdély hovatartozását illetően. A trianoni békediktátum aláírása óta eltelt idő alatt a Magyar Királyságban autonómiára szert tett német közösség teljesen eltűnt. A görögkatolikus román közösség amiatt, hogy 1945 után erőszakkal megpróbálták őket az ortodoxiába visszaintegrálni, megtizedelődött. Az Osztrák–Magyar Monarchia alatt turista paradicsomnak számító Herkulesfürdő ma szellemtanyák képét idézi, a XIX. század végén második Manchesternek nevezett iparváros, Temesvár árnyéka korábbi önmagának. Biztosan állítható, hogy a korábban vallási és etnikai sokszínűségéről híres Erdély a „román uralom” évtizedei alatt nem fejlődött, hanem visszafejlődött.

Visszafejlődött még hetven évvel ezelőtti önmagához is, pedig akkor kommunista berendezkedésű ország volt, hivatalos nevén Román Népköztársaság (Republica Populară Română). Az 1950-es években ugyanis létrejött és létezett egy Magyar Autonóm Tartomány (MAT), amely magába foglalta a Székelyföld nagyobbik részét. (Igaz, ebben nagy szerepe volt a szovjet kényszerítésnek is.) A Marosvásárhely székhelyű tartományban a magyarság száma meghaladta az 564 ezer főt, s a székelyek jogai jobban érvényesülhettek, mint a más erdélyi területen élő magyaroké. A MAT területén kevésbé voltak kitéve a székely magyarok annak az asszimilációs törekvésnek, mely Erdélyben máshol erőszaktól sem mentesen, gőzerővel folyt. A székelyek szabadságát ma is az autonómia tenné lehetővé.