Egy Márai-vers margójára Gondolatok nyelvről és identitásról az emigráció nemzetközi napján

December 18-án, az emigránsok nemzetközi napján sokféle megközelítésből lehetne írni a hazájukat valamilyen okból elhagyó emberekről. Mit jelent országot váltani, hazát cserélni egy ember életében? Erről hitelesen csak az tud beszámolni, aki maga is átélte.

Az emigráció és migráció közötti különbségek aktuálpolitikai értelmezése vagy a különböző nemzetközi vagy magyar emigrációs hullámok történelmi, gazdasági, szociológiai vagy demográfiai szempontú elemzése helyett ez az írás magával az emigráns léttel foglalkozik, méghozzá irodalmi vetületben. A magyar művelődéstörténetben ugyanis Mikes Kelemen levelei óta köztudottan fontos tanúnak számítanak emigrációba kényszerült íróink és költőink, akik számára, léthelyzetükből adódóan, megkerülhetetlenné vált ez a téma. 

Szép példa erre az írásom tárgyát képező vers, Márai Sándor (1900–1989) Halotti beszéd című költeménye, amely megrázó pontossággal rögzíti a magyar emigráns lét alapvető tapasztalatát, vagyis azt, ahogyan az ember idegenben magyarként eszmél önmagára.

Márai Halotti beszéde 1951 novemberében jelent meg Párizsban, a Látóhatár című irodalmi folyóiratban. Azokban a napokban, amikor a keresztény világban elhunyt szeretteinkre emlékezünk. A szerző már a címadással utal arra, hogy költeményét egy régi szöveg, a magyar nyelv első fennmaradt összefüggő szövegemléke inspirálta, amelyet röviden Halotti beszédként szoktunk emlegetni. A halotti siratók és búcsúztatók az elmúlással való szembesülés megrendítő élményéből keletkeztek, és az irodalom legősibb műfaját képviselik. Nyelvemlékünk teljes címe Halotti beszéd és könyörgés, valamikor 1200 körül keletkezett, és a Pray kódex őrizte meg az utókornak. Különleges értékét az adja, hogy benne a halottat temető pap a kor szokásos latinját magyarra váltva anyanyelvükön szólítja meg, vigasztalja és tanítja gyászoló híveit. Márai az emigráció kemény idegenségében kulturális örökségünknek e jól ismert, emblematikus szövegéhez nyúl vissza, s a hazáját és egzisztenciáját vesztett ember kétségbeejtő helyzetén átszűrve újraírja azt. Cikkemben ennek az újraírásnak az értelmezésére vállalkozom, figyelembe véve, hogy a Halotti beszéd és könyörgés metaszövegként mindvégig ott áll Márai költeménye mögött. 

Látjátok feleim szem’tekkel mik vagyunk

Por és hamu vagyunk

A cím és a kezdő sorok azonossága szorosan összeköti a két beszédet, és párhuzamot von rendeltetésük között: mindkettő a mulandóság pusztító erejével való szembenézésre szólít fel. Párhuzamos a beszélő és a megszólítottak közötti viszony is: az elsőben egy pap, Isten titkainak sáfárja (1Kor 4,1), szól híveihez, a másodikban egy magyar költő szólítja meg emigrációban élő sorstársait, illetve minden későbbi olvasóját. Pap és költő: mindkét hivatás magában foglalja a szellemi értékek képviselésének, őrzésének és továbbadásának feladatát a közösség számára. Ez a feladat különösen fontossá válik az élet válságos, drámai helyzeteiben, nehezen kezelhető, megoldhatatlan történések súlya alatt, amelyek között a legsúlyosabb kétségtelenül fizikai valónk megsemmisülése, a halál.   

Ámde a következő sorokban nyilvánvalóvá válik, hogy Márai nem halotti búcsúztatót ír, költeményében nem a fizikai értelemben vett élet elmúlásáról lesz szó, hanem az emberi élet élhetőségét biztosító alapvető keretek elveszítéséről, mint amilyen a haza, az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra. 

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margitszigetet? 

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt …

A költemény nyitó sorai metafizikai távlatot adnak a problémának, amelyet a következő sorok emlékekre, emlékezésre való felhívása vezet be. A közösség megszólítása után Márai itt ÉN-TE viszonyba állítja, szemtől szembe párbeszédbe vonja olvasóját. A Margitsziget neve Magyarországot idézi meg, a közös hazát, amely összeköti a beszélőt ’felebarátaival’. A Margitsziget nem csupán helynévként szerepel itt, hanem bonyolult eszmei-érzelmi tartalmakat magában foglaló szimbólumként, a szó eredeti, görög értelmében vett jelként működik a szövegben. Olyan titkos jelként, amely csupán a beavatottak (magyarok) számára ismerhető fel és értelmezhető. Hogy kinek mit jelent a Margitsziget, az már különböző lehet, de mindenkinek mond valamit: történelmi, vallástörténeti, irodalmi emlékeket idéz fel bennünk Szent Margit sugárzóan tiszta alakjától, aki a szigeti kolostorban élte le vezeklő életét, Arany János Őszikék című ciklusáig, amelynek darabjai javarészt a sziget fái alatt születtek. És személyes emlékeink is lehetnek e hellyel kapcsolatban: a sziget séták, találkozások, szerelmek helyszíne. A margitszigeti emlékekről szóló kérdés megadja a vers témáját: a hazátlanná vált ember siratja itt mindazt, amit hátrahagyott: élete kedves színtereit, az ismerős tájat és az ismerős embereket, történelmet, anyanyelvet és irodalmat, az egész magyar kultúrát. A nagy kérdés pedig az: hogyan lehet így élni?

Márai Sándor mellszobra. Budapest, Mikó utca 1. (Wikimédia)

A vers keletkezéséről Márai Naplójából megtudjuk, hogy két nap alatt írta 1951 nyarán, Nápoly Posillipo nevű negyedében, ahonnan nem sokkal ezután továbbindult feleségével és fogadott fiával Amerika felé. Nem szorul magyarázatra, hogy hányattatásai között erősen foglalkoztatta, mi lesz vele magyar íróként, mi lesz az anyanyelvével: Néha, olvasás közben a rettenet, tudok-e még magyarul – írja Naplójában egy évvel később, már New Yorkban. Anyanyelvéhez való ragaszkodása nem pusztán abból fakad, hogy íróként, költőként a magyar nyelv a munkaeszköze is. Többről van itt szó: Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye – vallotta két évtizeddel korábban anyanyelv és önazonosság kapcsolatáról a barát és pályatárs Kosztolányi, akire több utalás is történik a versben. Márai az emigrációban saját bőrén érzi, keserűen tapasztalja ennek a nyelvről és lélekről szóló vallomásnak az igazságát. Az identitástudat alapvető igénye minden embernek: tudnom kell, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok, milyen tulajdonságok határoznak meg, milyen jegyek különítenek el másoktól, és azt is tudnom kell, hogy ezek alapján hová tartozom, kikkel azonosulok. Az anyanyelvnek mindebben kitüntetett szerepe van. Ha tehát az anyanyelv használata háttérbe szorul, önképünk, önazonosságunk is sérül, elbizonytalanodik. Az idegen környezetben, ahol neved csak számadat, ahol a magyar nyelv használata még a családon belül is egyre szűkül (A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é ), és koporsód fölött a pap idegen nyelven mondja majd el a halotti beszédet – a személyiség elveszíti a biztos talajt a lába alól, önképe, önazonossága veszélybe kerül. 

A nevünk kiemelten az az (anya)nyelvi jelölő, amely születésünktől kezdve azonosításunkra szolgál, egyénítő funkciójával megkülönböztet másoktól, és egyben egy nyelvi közösséghez kapcsol. Használatával, módosításával kijelöljük helyünket a világban. Nevünk megváltoztatása identitásváltozást jelent, amely lehet önként választott is, például házasságkötéskor. Ha azonban akaratunk ellenére történik, sérül az önazonosságunk: A csákány koppan, s lehull nevedről az ékezet – írja Márai a versben erről, s később ugyanezt a tapasztalatot, hogy csak anyanyelvi környezetben írják, használják helyesen nevünket (sőt csak ott ismerik fel névként) feljegyezte Naplójába is:

Névjegyet akarok csináltatni. Két nyomdában járok, de mindenütt elutasítanak, mert a nyomdásznak nincs ékezete. De ez a két ékezet, nevemnek ez a két ékezete, ez én vagyok, ez az enyém. Nem mondok le az ékezetről, s tovább keresek New Yorkban egy kézinyomdát, amely elvállalja, hogy a nevem ékezetes legyen. Ezt a két ékezetet meg kell mentenem, mert a személyiségemet meg kell itt mentenem. Ékezet nélkül nem vagyok én. (Napló, 1953)

A nyelv, a kultúra és a nemzeti hagyomány nem halott, kiüresedett struktúrák, amelyeket könnyen helyettesíthetünk egy másikkal, hanem bennünk élő erők, amelyek állandóan fejlődnek, változnak. Ezért elengedhetetlen részei a ki vagyok én? kérdésre adható válasznak.

A választ versében Márai egy komoran pergő fiktív párbeszédben keresi, amelyben megidézi a magyar irodalom néhány nagy alakját, Babits Mihályt, Krúdy Gyulát, Ady Endrét, Arany Jánost, a festők közül Rippl-Rónai Józsefet, a zeneszerzők közül Bartók Bélát nevezi meg:

Ki volt neki Ady? – kérdezi magában a kivándorlását intéző amerikai konzulról.

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?   

A Szózat ismert sorai, illetve egy Tompa Mihály-idézet szintúgy belekerülnek ebbe a párbeszédbe, hogy nyomatékot adjanak az író elkeseredettségének, miközben a szövegben tragikus kontrasztot teremtve a magyar és az idegen kultúra egymáshoz feszülnek. Fontos retorikai eleme a költeménynek, hogy a költő kérdez – válasz nincs. Ismert retorikai fogás kérdésekkel fordulni azok felé, akik nehezen kezelhető problémákkal küszködnek, amelyekre nincs válasz. Egészen a kulminációs pontig, ahol a csüggesztő válasz Tompa Mihályé (A gólyához című verséből):

Még azt hiszed, élsz? … Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad…”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ?…” Magyar voltál, ezért.

Úgy tűnhet tehát, hogy itt a végső konklúzió:

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet

Bizony, por, sőt radioaktív „homu vogymuk”. És mégis, van valami, ami nehéz körülmények között, idegenben is éltet:

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet…

Komor hangulata ellenére mégis jó olvasni ezt a verset. Miért? Mert nyelvről és lélekről szól. Márai nem tud más lenni, mint magyar író. Két évvel a vers megírása után, lelkileg semmivel sem jobb állapotban, ezt írja Naplójába:

(1953) március 18. Névnap. 

Ma tíz éve az utolsó közös családi vacsora a Mikó utcai lakásban. Másnap megszállták Magyarországot a nácik. […]

Ma tíz éve a sértetlen lakásban együtt ült a család. Belülről ez is széthullott, mint a ház, a lakás, amely körülvette. Az életem munkája, a könyvek, melyeket írtam, minden széthullott. Itt nem vagyok senki és semmi többé. Névtelen, a semmibe író, számkivetett magyar vagyok.

Már csak nagyon kevés emberhez van személyes közöm.

Arany János. Ez az utolsó mentőöv, amibe itt, az óceán partján kapaszkodhatom.

Valóban. Mindaz, amit Arany itt szimbolizál, az utolsó mentőöv mindannyiunknak, bárhol élünk is magyarként ezen a földön, amíg élünk, amíg vagyunk azokként, akik vagyunk.

 

Kerékjártó Ágnes, Magyarságkutató Intézet 
az Eszmetörténeti Kutatóközpont tudományos munkatársa