Október hatodika nemzeti gyásznap, amikor az aradi tizenháromra és többi kivégzett társukra emlékezünk. Származásuk tekintetében nem volt mindegyikük születetett magyar, de végig kitartottak a Szűz Máriás zászló alatt, s a magyar ügy igazának tudatában álltak emelt fővel bíráik és hóhéraik elé.

Személyüket is elérte a jelenkori legendaképzés, hiszen a világhálón számos olyan írás található, amelyben hazafias töltetű mondatokat tulajdonítanak nekik, amelyek a valóságban sosem hangzottak el. Az aradi tizenhárom földi életének utolsó pillanatai jól ismertek, a kiváló történész, Katona Tamás által összegyűjtött és közreadott visszaemlékezések megörökítették kivégzésük előtti utolsó szavaikat is. Ezek sokkal jobban kidomborítják nagyságukat, mint a jelenünkben kreált, nekik tulajdonított „utolsó mondatok.”

1849. október 5-én, a reggel 7 órakor az Aradon történt ítélethirdetést követően az elítélteket visszakísérték siralomházzá átalakított celláikba. Délelőtt 10 óra körül a kirendelt papok látogatták meg őket, de mások is engedélyt kaptak egy utolsó vizitre. Damjanich János, gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly vezérőrnagyokat feleségeik keresték fel. Láhner György vezérőrnagy is búcsúzott hitvesétől, de ami még ennél is szívszorongatóbb, hogy négyéves kislányát is ekkor látta utoljára. Schweidel József vezérőrnagyot Béla fia és egykori tiszttársa, Csunkó Antal Sándor-huszár őrnagy, nemescsói Török Ignác vezérőrnagyot volt segédtisztje, csákvári Tipula Gyula utász százados, cserneki és tarkeői Dessewffy Arisztid vezérőrnagyot jó barátja, márkus- és batizfalvi Máriássy János ezredes kereste, míg Damjanichnál maga a hóhér, Franz Bott tett tisztelgő látogatást, akit a tábornok szivarral kínált. 

Utolsó éjszakájukon számot vetettek földi életükkel, megírták búcsúleveleiket szeretteiknek. Aulich Lajos vezérőrnagy Horatiust olvasta, Török Ignác Vauban marsall egyik várerődítésről szóló munkáját forgatta, Láhner pedig fuvoláján játszotta el a Lammermoori Lucia című operából a haldokló Edgar áriáját. Hajnali két és három óra között Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó minorita rendi áldozár, Marchot Eduard várkáplán, Baló Benjámin helvét lelkész és Vasile Sombati görögkeleti pap nyújtott számukra lelki vígaszt.

Baló Béni minden bizonnyal alaposan meglepődött, amikor október 6-án éjjel két óra tájt Dessewffy Arisztid cellájába belépve észrevette, hogy a tábornok békésen alszik. „»Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni« mondta [Dessewffy – BZ] a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne.”¹ Közös imájukat követően kijelentette: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”² Dessewffy a lelkészre bízta felesége mellképét, gyűrűit, óráját, azon elhervadt rózsát, amelyet hitvesétől kapott és „keblén hordott volt”, a neki írt búcsúlevelet és 250 forintot osztrák bankjegyekben.

Az agyonlövésre ítélteket reggel fél hatkor vezették ki a vár VI. számú kapuja melletti sáncba, ahol láncaikat levették róluk, de kezeiket megkötözték. Dessewffy „csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg”,³ „kezére akkor is tiszta fehér kesztyűt húzott”,⁴ és megkérte Balót, hogy a nála lévő tárgyakat és búcsúlevelét adja át feleségének.

Szkárosi Lázár Vilmos ezredes Vinkler Brúnót kérte, ha „netán nem jól találnák lőni, ne engedjem kínlódni, hanem kérjem a vezénylő tisztet, hogy ismételtesse a lövést. Ezután mondván: »Isten önnel«, letérdelt a többivel együtt, s mielőtt szemeit, mint társai is, saját evégre elkészített fejér kendőjével bekötötte volna, összetett kezekkel, égre emelve szemeit hangoztatá: »Istenem! nőm s három gyermekem!«”⁵ Mások szerint nyögve csak ennyit mondott: „Én istenem, szegény nőm…”⁶

Schweidel József vezérőrnagy egy kis ezüstfeszületet szorongatott a kezében, amelyet még atyjától örökölt. Bardócz Sándorhoz intézte utolsó kérését, akire előző este bízta rá a pénzét: „»Tisztelendő úr! Íme itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam, kérem, adja át fiamnak.« (Fia a lelkes csapatvezérnek, mint honvéd kapitány, atyja kivégeztetésekor ugyancsak az aradi várban fogva volt.) De azonnal visszavevé, mondván: »Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni.« Ez utolsó kívánsága a lelkes hazafinak teljesült is, mert a jó fiú, a hazájáért hősiesen küzdő kapitány, atyja vérével befecskendezett feszületet kapott emlékül.”⁷ Kérése teljesült, hiszen az Aradon raboskodó Béla (Adalbert) fia – aki 1848 előtt atyjával együtt szolgált a Sándor-huszároknál – megkapta a vérrel befecskendezett becses ereklyét.

A dúsgazdag délvidéki nábob, eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy „elegáns volt, zsebéből vadonatúj selyemkendőt vett ki, s azzal saját maga kötötte be szemeit, azután kabátját levetve jobb térdére ereszkedett, mintegy imádkozva várta be a halált. Fején kifogástalan paróka volt.”⁸ Egy nem szemtanúi leírás szerint a sortűz eldördülése előtt így szólott: „Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!” ⁹ Miután csak a vállán sérült meg – annak ellenére, hogy a katonák két lépés távolságból sütötték el puskáikat –, „Hát én – kiálta –, rólam elfeledkeztek?”¹⁰ Ekkor kapta a halálos fejlövést. Reggel háromnegyed hat volt.

Karl Weinhengst, a császári-királyi 25. Wocher-sorezred kényszersorozott katonája emlékei szerint: „A vértanúk, mielőtt letérdeltek volna, felsőruháikat levetették. Ezeket a porkoláb magával vitte; este pedig, midőn a tetemeket ott a helyszínén elásták, az e munkára kirendelt katonák még a vérrel áztatott ingeket is lehúzták róluk, s a vértanúk így meztelenül kerültek a sírba.”¹¹

Gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy – aki a legszebb búcsúlevelet írta hőn szeretett hitvesének – hatalmas lelki erőről tett tanúbizonyságot, amikor négy bajtársa főbelövésekor sógorának vetett papírra pár sort: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban viszontlátjuk egymást. – Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek, Isten veletek.”¹²

A megláncolt Nagysándor József vezérőrnagy még négy bajtársa főbelövésekor mondta Vinklernek: „Nemde mondottam tisztelendő úrnak, hogy nincs remény. Igen, még akkor a remény táplálhatott volna, ha bennünket, akasztófára ítélteket vittek volna előre, de miután azokra, kik lánc nélkül valának, dördültek a fegyverek, valamint eddig nem volt, úgy többé reményem éppen nincs.”¹³

Reggel 6 órakor – mikor gróf Vécsey Károly tábornok császári kamarás utolsó levelét írta feleségének – az akasztásra ítéltek menete indult meg a zsigmondházi rétre, míg a lábtörött Damjanichot a várbeli szemetes szekér vitte a tengerzöld hajtókás, fehér gombos, cseh Wocher-bakák szoros kíséretében. Az ég beborult, olykor eső szemerkélt. A „[…] tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen kivételével, kinek meghagyták honvéd tábornoki ruháját, s abban is végezték ki.”¹⁴ – jegyezte fel Baló Béni. A szőke, daliás Leiningen „honvédtábornoki atillájáról” vagy „magyar tábornoki öltönyéről” ¹⁵ mások is megemlékeztek, ám kizárt, hogy a császári-királyi hadbíróság engedélyezte volna, hogy az elítéltet a császári-királyi hadsereg tábornoki egyenruhájának magyar másában akasszák fel. Leiningennek sikerült megvesztegetnie fogvatartóit, így történhetett, hogy az 1849. évi hadisikerei alkalmával viselt piros zsinóros kávébarna törzstiszti atilla feszült rajta, amelyet a civil szemtanúk tábornoki „mundurnak” néztek vagy azt kívánták hangsúlyozni, hogy Leiningen honvédtiszti egyenruhában volt.

Nagysándor Szokásához híven jó reggelt kívánt bajtársainak, s Damjanichnak megjegyezte: „Nemde megmondtam, hogy az akasztófára vezet bennünket Görgey.” Mire Damjanich válaszolt: „Nem hittem, de most látom, hogy igazad volt, barátom.”¹⁶ A zsigmondházi réten felállított bitókhoz érve Vécsey gróf megdöbbent: „Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?” Mire Nagysándor viszonzá: „Hadd el, barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb.” A mellette levő Vinklerhez így szólt: „Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb – úgymond –, ha imádkozunk.” Leiningen csatlakozott hozzájuk: „Imádkozzunk, tisztelendő urak, együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.”¹⁷ 

Lovag Poeltenberg Ernő vezérőrnagyot – kegyelemből – elsőként szólították. „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.”¹⁸ – e szavakkal köszönt el bajtársaitól.

Másodiknak Török Ignácot szólította a porkoláb. „Megoldja láncát, aközben Török fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott.

– Nem szégyelli magát – kiáltott rá Tichy [Pontosabban: Josef Tichy őrnagy, a kivégzési négyszög parancsnoka – BZ] a lóról –, sírni, mint egy gyerek!

Török kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény!

S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta. Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, s mint halottat kötötték föl.”¹⁹ Hű kutyája elkísérte utolsó útjára, s a tölgygerenda bitó alatt ücsörögött, „szomorúan nézvén urára”.²⁰ 

Láhner Györgyöt az utolsó éjszakán családja sorsa foglalkoztatta, megüzente nejének, hogy „tűrje megadással férje szerencsétlenségét”. „Nagy léleknyugalommal halt meg.”²¹

Knezić Károly vezérőrnagy ezalatt „folyton imádkozott magában”. Amikor leesett a szemüvege, fel akarta venni, ám Tichy őrnagy rárivallt: „Hagyja ott! Lát maga az akasztófán úgyis.”²²

Nagysándor – akinek engedélyt adtak arra, hogy a kivégzési carrén kívül még könnyítsen magán – a bitófa alatt dobta el szivarját, „Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett, s »Éljen a haza!« kiáltással lehelte ki lelkét.”²³ Gróf Teleki szerint reszkető hangon így szólt utoljára: „Isten mentse meg hazámat!”²⁴

Leiningen grófot – aki a maga harminc esztendejével a legfiatalabb volt a vértanúk sorában – hatodiknak szólították. „Csak most, későn esett tudomásomra – mondta a bitófa alatt –, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.”²⁵ Már a nyakára hurkolták a kötelet, amikor elköszönt: „Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.”²⁶ Más forrás szerint, „mielőtt élni megszűnt, e szavakat mondá: »Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk.«”²⁷ Gróf Teleki Sándornál pedig azt olvashatjuk, hogy Leiningen „Damjanich felé fordulva így szólt: – Isten veled, kedves atyám! – Ez karjait kiterjesztve felelt: – Isten veled, fiam, [nem – BZ] sokára követlek!”²⁸

Aulich Lajos következett hetedikként. „Meghalt szó nélkül, nem veszített semmit hideg méltóságából, mely őt megkülönbözteté. Eldobott szívara életével egyszerre aludt ki.”²⁹

Damjanich Sujánszky Eusztákot vigasztalta: „»Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.« S reá kerülvén a sor, miután hét bajnoktársa halálának szemlélője volt, így szóla: »Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.« S mankók segélyével kocsijáról leereszkedvén, miután nyakkendőjét kezeimbe adá, hogy mint örök emléket nejének kézbesítsem, lelépett az oszlop előtti zsámolyra, s még egyszer megszólítva, ne feledjem el a reám bízottakat, a vele működő hóhért figyelmeztette, hogy szakállát össze ne kuszálja, e végszavakkal: »Éljen a haza!«, kiadá nagy lelkét.”³⁰ Sujánszky még megjegyezte, hogy az alábbi szavak kíséretében adta át neki Damjanich nyakkendőjét: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nőmnek, ez vigaszára leend imádott Emíliámnak.”³¹ Mások szerint utoljára így kiáltott: „Szegény Emíliám! Éljen a haza!”³² Gróf Teleki szerint pedig Vécseytől köszönt el e szavakkal: „Isten veled, öreg bajtársam, isten óvja meg a hazát! A haza ügye szent volt, s a mi halálunk új erőt ád neki!”³³ 

Vécsey gróf a „[…] fekete atilla fölött sötétzöld felöltőt viselt, melyet leöltvén, Marchot lelkésznek nyújtá át ama kéréssel, lenne szíves nejének azt kézbesíteni emlékül (…)”³⁴ Baló Béni visszaemlékezését idézve, mikor az utolsónak maradt Vécseyhez lépett a porkoláb és leoldotta láncait, „[…] körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután falállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette, s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy percig működött a vért hajtó szív, növelve ezzel a kivégzett kínjait.”³⁵

A császári bosszúállás kegyetlenségét fokozta, hogy elrettentés gyanánt közszemlére tették ki a kivégzettek holttesteit. „Este pedig, ugyancsak szabályzatszerűen, elhantolják a kivégzetteket. Az agyonlőtteket a főporkoláb és emberei a sáncárokban, a felakasztottakat a hóhér és legényei a vesztőhelyen. És mivel régi szokás szerint a kivégzettek ruhái a hóhért illetik, a felakasztottakat levetkőztetve lökik a bitóknak hol az eleje, hol a háta felől ásott gödörbe. Melléjük döntik az akasztófa-oszlopokat is.”³⁶ – olvashatjuk Katona Tamásnál.

E vészterhes időkről báró aranyosmedgyesi Mednyánszky Cézár tábori főlelkész – akit in effigie felakasztottak – így vélekedett: „Véres bosszújával Ausztria várt, míg Komárom, vára is megadta magát. Amint a várőrség – tisztességes föltételek mellett – kapitulált, megkezdődött a hóhér munkája. Október 6-án kivégezték Pesten Batthyány Lajost és Aradon tizenhárom tábornokot. Ez csak bevezetése volt a következő kegyetlenkedéseknek. December végéig a honfiak ezreit végezték ki vagy vetették börtönbe. Amit a legkegyetlenebb ellenség kieszelhet gyűlöletében, mindazt végrehajtották a császár katonái Magyarországon. Megbocsátás helyett vérben akart gázolni a császár. Hazánk jövője szempontjából hálásak lehetünk érte.

A nemzetnek az öldöklés híre olyan volt, mint az ájuldozó embernek a pohár víz, A mártírok vérétől átitatott szíve magához tért, mint a kiszáradt föld felfrissül a harmattól.

Október 6-ika előtt kétségbeesett és elalélt volt nemzetünk. Utána alig maradt család, melynek valamely tagját vagy barátját nem végezték ki vagy nem fogták el. A nemzet gyászba borult [...]

A nagy drámának vége, – leölték a hősöket.”³⁷