1849 júniusában a császári-királyi hadsereg és a cári csapatok megindították támadásukat Magyarhon ellen. Báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy személyében új főparancsnok került a császári ármádia élére, aki elődeivel ellentétben nem habozott és minden eszközt igénybe vett a győzelem kivívásához.

A magyar fél a Vág mentén készült támadásra, és a nyári hadjárat kezdetén a balszárnyon álló Kmety György ezredes parancsnoksága alatti hadosztály 1849. június 13-án győzelmet aratott Franz Wyss vezérőrnagy féldandára felett, s a csornai ütközet az 1848/1849. évi magyar függetlenségi háború utolsó magyar sikereinek sorába tartozik.   

A magyar fél is készült 1849 forró nyarára. Buda ostromának idején helyettes hadügyérként Klapka György vezérőrnagy kidolgozta új hadműveleti tervét, de az Erdélyben és a Délvidéken működő magyar seregtesteknek túl nagy feladatot szánt, és egy dologgal nem számolt: az elsöprő túlerejű orosz intervencióval. Görgei Artúr tábornoknak is megvolt a maga elképzelése. Klapkához hasonlóan ő is Komáromot kívánta hadserege hadműveleti bázisául használni, de vele ellentétben már feltételezte a cári beavatkozást. Ezen erők beérkezése előtt akarta megverni a Duna bal partján a császári fősereget, mialatt elnyújtott balszárnya a Duna jobb partján a Rába és a Marcal mögött védekezett. A Bayer József táborkari ezredes parancsnoksága alatti Központi Hadműveleti Iroda kidolgozta a részletes támadási tervet: a Feldunai hadsereg három hadteste (az I., II., III., valamint a VIII. hadtest egy része) külön-külön kísérelte meg a Vág folyónál az áttörést, miközben többi része a Csallóközben (a VIII. hadtest zöme) és a Rába mentén (a VII. hadtest) védelemben állt. Időközben Haynau erősítést kapott, beérkezett a Fjodor Szergejevics Panyutyin altábornagy vezette 12 ezer fős kombinált gyaloghadosztály és főserege 82 ezer főre növekedett, míg ellenük 53 ezer honvéd készült támadni.

A magyar balszárnyon lovag Poeltenberg Ernő vezérőrnagy VII. hadteste Győrnél összpontosult, amelyhez erősítésként vonták Kmety György ezredes önálló hadosztályát. Az 5002 főt és 17 db ágyút számláló seregtestnek Székesfehérváron keresztül Pápa térségénél kellett elérnie a Rába vonalát, hogy megszállja az ottani átkelőhelyeket és lerombolja a hidakat a marcaltői kivételével. Itt csatlakozott a VII. hadtest balszárnyához és ellenőrizhette a Sárvár–Veszprém–Székesfehérvár közötti utat. Kmety június 11-én már Pápán volt, ahonnan Sárvár felé küldött felderítésre hat huszárszázadot és egy félüteget. Június 12-én Kmety egy kém útján értesült Franz Wyss vezérőrnagy császári dandárának csornai és kapuvári helyzetéről, amelyet más hírforrások is megerősítettek: báró Carl Zessner ezredesnél, a 4. Császár-dzsidásezred fogságba esett, majd menekülés közben agyonlőtt parancsnokánál Kmety huszárjai megtalálták a Wyss-dandár elhelyezési térképét, más visszaemlékezés szerint annak menetrendjét.

A Wyss-dandár – amelynek ereje a pár nappal korábbi átszervezés folytán a felére csökkent – a gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy parancsnoksága alatti, Magyaróváron bekvártélyozott császári I. hadtest alárendeltségébe tartozott, s elővédként Kapuvárt, valamint Csornát kellett megszállnia. A dandár két oszlopra tagozódott, Wyss 2690 katonával – két zászlóaljjal, két vadászszázaddal, négy dzsidásszáddal – és nyolc löveggel vonult Csornára, miközben Kapuváron 2026 embere – két zászlóalja, két dzsidásszázada – és három lövege állt. Wyss számított magyar támadásra, de a főparancsnokságtól nem kapott segítséget. 

Kmety elhatározta, hogy a 16 órányi távolságra lévő, előretolt császári dandáron rajtaüt és azt megsemmisíti, ezért csapatait emberfeletti menetteljesítményre ösztönözte, hozzávetőlegesen 40 km-t kellett megtenniük. Nem szólt senkinek sem, a Duna jobb partján lévő magyar csoportosítás parancsnokát, Klapkát és bibersheimi Zámbelly Lajos ezredest, a VII. hadtest táborkari főnökét csak június 12-én, a késő esti órákban értesítette a tervéről: dél és nyugat felől támadja meg Csornát, így Wyss kénytelen lesz a VII. hadtest vagy a Hanság mocsarai felé hátrálni.

Június 13-án hajnali 3 órakor Kmety hadosztálya Szilsárkánynál egyesült, ahonnan két menetoszlopban haladt tovább. A sárvári 45. és a besztercebányai 124. honvédzászlóalj, a pesti 1. vadászezred 1. osztálya, két század Nádor-huszár és a 9. hatfontos üteg Csorna felé indult, délről a hadosztály másik része – a debreceni 10., a győri 23. és a szegedi 33. honvédzászlóalj, hat század Vilmos-huszár, a 9. hatfontos lovasüteg és két röppentyű – tartott a mezőváros felé úgy, hogy a kapuvári császári erőket is megfigyelhesse. „A rongyos külsejű, lecsigázott hadosztály kitűnően fegyelmezve, harchoz szokott volt; – képzett tisztektől vezetve, parancsnoka iránt határtalan bizalommal viseltetett.”¹ – erről számolt be később egy ismeretlen honvédtiszt. Honvédei felnéztek parancsnokukra, aki maga sem akart kitűnni közülük. Segédtisztje, nosziczi Thurzó Miklós százados ily módon ábrázolta: „Fényt soha sem űzött, táborkarával talán minden tábornokok között a legkevesebb költséget okozott, mind az államnak, mind az egyeseknek; külsejére mit sem adott, törzstiszti egyenruhát is csak arra az alkalomra csináltatott, hogy Kossuthoz küldetett a budai vár bevételének hírével. Különben egyszerű honvéd bekecs, bőr nadrág, nagy sarkantyús lovag csizma, legtöbbnyire minden meg különböztető jel nélkül, közönséges tiszti sapka, lovag vessző, melyet gyakran a legelső fáról szakasztott; ebből állott téli és tavaszi öltözete, míg a nyár a bekecset egy foszlánynyal nem cserélteté fel. Lovai is a tábornokok között, a legroszabbak valának; minden ily hiúságokra nem vesztegetett semmit s nem helyezett bennök épen semmit; de midőn csapatának volt valamire szüksége, akkor azokért mindent tett, ebben találta ő büszkeségét s fénylő dicsőségét. 

Örömmel mulatott Kmethy s a zene és ének szenvedélye volt. Táborában a tisztikar jobb énekesei örömmel látott vendégei valának, s hol csak lehetett, mindig megénekeltette őket, a 10-ik zászlóalj azért is kedves volt előtte, mert gyakran danolva követte a csatába.”²

Miután Wyss értesült a magyarok közeledtéről, csapatai harcrendbe álltak, s reggel 5 óra tájt kezdődött az ütközet. A honvédek délről és nyugatról támadtak, miközben egy huszárkülönítmény észak felől akart a császári balszárny mögé kerülni, de ezt a dzsidások megakadályozták. Csornánál erős tüzérségi és gyalogsági tűzharc zajlott, de a magyar erőfölény hamar megmutatkozott és véres helységharc bontakozott ki. Reggel 8 és fél kilenc között Wyss kiadta a visszavonulási parancsot. Bősárkány felé hátrált és személyesen vezette utóvédjét, amikor több, halálos lövés érte (a csornai Szent Antal temetőben lévő sírja ma is megvan). Halálának körülményei tisztázatlanok, az egyik lehetséges verziót Németh Ferenc vadász tizedes adta közre: „A vadászcsapat gyorsan vonult fel Csorna főutcáján, bár a legénység a forró júniusi nap hevében már nagyon ki merülve.

A gyors menetelés közben egy 14 éves fiú – ha emlékezetem nem csal, Kovács Pista volt a neve – a szomjúságot már nem bírván tűrni, hirtelen kivált a csapatból, s beszaladt egy ház udvarára a kúthoz, hogy szomját eloltsa.

Míg ő a kútnál volt, ezen idő alatt a vadászok az utcáról egy ház udvarán kivonultak a kertek közé szorult huszárokhoz (akiket szerencsésen ki is szabadítottak válságos helyzetükből), a fiú azonban nem véve észre a csapatnak az udvaron át való kivonulását, elmaradt a csapattól, eltévedt s futott az utca vége felé, úgy vélekedvén, hogy társai a városból kivonulván, őket a mezőségen távolabbról is megláthatja, feltalálhatja.

Azonban csalatkozott. A legszélső háznak a mező felé fordult fala mellett megállott tehát, s lábhoz eresztett fegyverrel a falhoz támaszkodva leste, hogy mikor láthatja meg csapatját, s csatlakozhat hozzájuk.

Hirtelen nagy lópatkó csattogás zavarta fel nyugalmából, mely a városból kifelé mind közelebb-közelebb hangzott őhozzá. Ekkor óvatosan a ház falának utca felől való sarkához lopódzott, s látta, hogy egy »zöld tollas« vezetése alatt vágtat arra az osztrák táborkar. Arcához kapta tehát felhúzott fegyverét, célzott, a puska dörrent, s a zöld tollas, aki nem volt más, mint Wyss osztrák generális, élettelenül bukott le lováról.

Ami ezután következett, az képzelhető. A táborkar ügyes kardforgató tisztekből állván, a gyermekhonvéd nem bírta magát velük szemben sokáig védelmezni. Ott esett el a csornai szélső ház fala mellett, ott pihennek hamvai a csornai temetőben ásott közös honvéd sírban.”³

Kmety huszárjait az ellenség után küldte, akik többször összemérték szablyáikat a visszavonulást fedező dzsidásokkal. A császáriak olyan sebesen retiráltak, hogy 9 órakor már elérték Bősárkányt, megelőzve a VII. hadtest utánuk küldött lovasságát, amely el akarta vágni visszavonulási útjukat.

Csornánál mindkét fél derekasan viaskodott, magyar részről a nap hősei a Vilmos-huszárok és a jászkun Nádor-huszárok voltak, kik alaposan „megpucolták” a császári dzsidásokat. „Bámulatos volt a csornai lovasroham is – emlékezett vissza a márciusi ifjak egyike, Degré Alajos, a Károlyi-huszárok alszázadosa –, midőn az Olaszországból megérkezett Császár-dzsidásezred, az osztrák hadsereg leghíresebb lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a ló szügyéig érő búzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes [főszázados] olyan pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette meg a haláltól, hogy harminchat óra óta nem evett […] Négyszer visszaverték a Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni. Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. […]

Az ötödik összeütközés után egy dzsidásosztályból huszonhat harcképes egyén maradt. […] Rendkívüli és véres attak volt […]”⁴

Görgei egyik ordonánca, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy is megemlékezett a harcias huszárokról: „A Nádor-huszárok tisztjei közül, különösen emlékezetre méltó vitézséggel harcoltak [cserneki és tarkeöi] Dessewffy Dénes [főszázados, Nádor-huszár osztályparancsnok] és [nagyiványi] Fekete Jenő [Vilmos-huszár főhadnagy] [...] és szaladásnak vert ulánusok végpusztulása csak azon múlt, hogy a huszártisztek mind nehéz sebet kaptak. Érdekes volt az is, hogy a Nádor-huszárok már annyira elkaptak, hogy a vezényszót nem várva, minden alkalommal kisebb csapatokban is attakra száguldoztak. Ennek fékezésére, D. osztályparancsnok így adta ki a napiparancsot: Akinek elébb lesz véres a kardja, mint az enyém, az huszonöt botot kap.”⁵

Amikor Schlik hírét vette az ütközetnek, Bősárkányra igyekezett és átvette a Wyss-dandár feletti parancsokságot. A honvédek be akarták keríteni, ezért a Répce gátja mögé vonta vissza erejét, parancsba adva a hidak lerombolását. A helybeliek ezt igyekeztek megakadályozni, mire a császáriak Burus Mihály csizmadiát, Csőkör István szolgát, Major Ferenc gazdát és Tóth János zsellért kivégezték. A félszemű császári generális Szentpéterre hátrált, ahová a Kapuvárra kiküldött erők is bevonultak. Kmety nem üldözte tovább az ellenséget, hanem tartotta magát az eredeti parancshoz, csapataival a Rába átkelőit figyelte.

Csornánál a Kmety-hadosztály (33 gyalogszázad, 8 huszárszázad, 17 db löveg) 53 halottat és 218 sebesültet vesztett – más forrás szerint 31 elesettet és 184 sebesültet –, a császáriak (14 gyalogszázad, 4 dzsidásszázad, 8 db löveg) véres vesztesége 55 halott, 78 sebesült, valamint 125 eltűnt és fogságba esett volt. 

Kmety június 13-án 22 órakor fogalmazta meg győzelmi jelentését: „Egybehangzó hírszerzői jelentések szerint az ellenség néhány napja Csornán jelentéktelen erővel áll, Wyss tábornok alatt, s ezért jónak láttam annak állását megtámadni, ami ma hajnali 5 órakor egy Pápáról indított erőltetett menet után meg is történt.

Mind a Szilsárkányról jött, mind pedig azon rohamoszlop, amely Farádon át a megkerülést végrehajtotta, feltartóztathatatlanul tört az ellenségre, az minden oldalról visszaveretett, s kb. 200 főt veszített halottakban, sebesültekben és foglyokban, az előbbiek között van Wyss tábornok és 3 dzsidás tiszt […] Elvettünk az ellenségtől 1 rakétaállványt és 80 ökröt, valamint nagy számú fegyvert és poggyászt.

Sajnos magam is veszítettem néhány bátor tisztet.”⁶

Görgeihez írott levelében bővebben beszámolt az ütközet lefolyásáról: „A két oszlop támadása reggel 5 órakor kezdődött a Csornán álló ellenséges hadtest ellen, amelyet Wyss tábornok vezényelt, s 1 Baden-zászlóaljból, 1 Hess-, 1 Schönhals-zászlóaljból, 1 ágyúütegből, és 2 röppentyűből állott.⁷

Mind az ellenséges gyalogság, mind a lovasság bátran védekezett, azonban gyalogságunk – noha a hosszú menet rendkívül kimerítette, míg az ellenséget semmi sem fárasztotta ki a reggeli órákban – hevesen támadott és tört előre, és keményen tartotta magát, az olasz harctérről nemrég érkezett és az ottani háborúban győzelemhez szokott Császár-dzsidások megújult rohamaival szemben szívósan védekezett, amig huszárainknak sikerült a dzsidások ismételt rohamait visszaverni.

Az ellenséget, miként akartam, kiűztük a faluból, s természetes visszavonulási útvonalát Kapuvár felé elvágva, a Hanságba nyomtuk. Sajnos nem tudtam, hogy 2 nappal korábban helyreállította a Bősárkánynál lévő hidat, miáltal lehetővé vált Moson felé történő visszavonulása, míg e híd nélkül a mocsárban meg kellett volna semmisülnie.

Mindazonáltal az ütközetet fényesnek mondhatom. Az ellenséges tábornok, Wyss, 1 törzstiszt, több dzsidástiszt, kb. 80 dzsidás és még több gyalogos maradt holtan a helyszínen. 50 fogoly, köztük 3 tiszt, 2 orvos, egy röppentyűállvány, lovak és 50 ökör került kezünkbe, s a föld népe még ma is foglyul ejtett vagy levágott szétszórt ellenséges katonákat.

Az ellenség leégette maga mögött a bősárkányi hidat, sőt, a Kapuvárott állomásozó hadtest Vitnyéden át Szentmiklósra, Szerdahelyre és Eszterházára vonult vissza, s maga mögött szintén minden hidat felégetett.

Sajnosan kell panaszolnom a bátor [lovag Wladyslaw] Dzwonkowski lovassági százados elestét a Vilmos-huszárezredből, aki az ágyúfedezetről a dzsidásokat, amint meglátta őket, túl hevesen rohamozta meg, s Münster [Ede Imre] lovassági századosét ugyanezen ezredből, aki lebukott a lováról, valamint néhány kitűnő tiszt megsebesültét, s mellékelem a veszteségi kimutatást.

Mikovényi őrnagyot,⁸ aki két lövést kapott, s ha nem is sebesült meg életveszélyesen, de hosszabb időre szolgálatképtelen leend, Dessewffy lovassági századost a 12. huszárezredből, aki egy mellébe kapott lándzsadöfés után is még két rohamban vett részt, Divicsek [Pontosabban: Divitsek György] századost a 45., Hegedűs [István] hadnagyot a 10. zászlóaljból, akik a falura intézett rohamnál mindketten elől vitték a zászlót, valamint Balla-Rigó József huszárt a 12. ezredből, aki 8 dzsidás ellen egyedül védekezett, kérem 3. osztályú érdemrenddel kitüntetni.

Albert Ignác táborkari százados úr is az egész vállalkozás során kezemre dolgozott, s kérem őt őrnaggyá előléptetni, amelyre ő már az előző hadtestben, ahol szolgált,⁹ előterjesztésbe hozatott.”¹⁰ 

Klapka, habár gratulált a sikerhez, levelében – finoman szólva – kioktatta Kmetyt a szolgálati kötelmekről: „Midőn Önnek mai sikeréhez szerencsét kívánok, nem tudom egyszersmind ki nem fejezni sajnálatomat hadosztályának Tétre és Marcaltőre történt visszavonulásáról, amely nem volt szükséges, s amelyet az Ön állása Csornánál és az ellenségé a Rábcánál egyáltalán nem indokolt – s hogy egy ily szép nap számunkra kedvező eredményét ismét fel kellett adnunk, az laza szolgálati kötelékeink következménye – mely okból nyomatékosan kérnem kell Önt, minden további vállalkozás alkalmával engem értesíteni szíveskedjék, hogy a kivitel módját és mikéntjét megállapíthassuk, s ne hagyjuk a vak véletlenre. 

Egyébiránt Ezredes úr mindig biztos lehet abban, hogy megkísérlem az Ön elképzeléseit a magaméival összhangba hozni.”¹¹

A császáriak nem felejtették el a civil lakosság magatartását, június 21-én Bősárkány községet a templom kivételével porig égették, és hat nappal később Csorna mezőváros is majdnem hasonló sorsra jutott.

A csornai magyar győzelem biztató előjelnek mutatkozott, joggal lehetett remélni, hogy ennek hatására a császári erők zömét átcsoportosítják a Duna jobb partjára és sikerrel indulhat meg június 16-án a Vág mentén tervezett magyar támadás. Haynau valóban így cselekedett, de nem ezért, hanem azon megfontolásból, hogy itt támadjon és magához ragadja a hadászati kezdeményezést.