1849 júniusában a császári-királyi csapatok mellett a cári intervenciós erők is Magyarhonra törtek, és megkezdődött a nemzet élethalálharca. Görgei Artúr tábornok arra törekedett, hogy még az orosz csapatok beérkezése előtt megverje a báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy parancsnoksága alatti császári-királyi fősereget a Vág vidékén. A nyári hadjárat első szakaszában – 1849. június 16-án – a feldunai hadsereg jobbszárnyán indított támadás során a II. hadtest Királyrév–Zsigárd között sikereket ért el, ám az ellenség visszanyomta Asbóth Lajos ezredes hadtestét. 

Magyar részről már Buda ostroma idején megszületett az új haditerv, amelyet a helyettes hadügyminiszter, Klapka György vezérőrnagy dolgozott ki, de az Erdélyben és a Délvidéken lévő magyar seregtesteknek túl nagy feladatot szánt, és csupán egy tényezővel nem számolt: az orosz intervenció lehetőségével. Görgeinek is megvolt a maga elképzelése, aki Klapkához hasonlóan szintén Komáromot akarta hadserege hadműveleti bázisaként használni, viszont ő már feltételezte a cári beavatkozást. Ezen erők beérkezése előtt a Duna bal partján akarta megverni a császári fősereget, mialatt elnyújtott balszárnya a Duna jobb partján a Rába és a Marcal mögött védelemre szorítkozott. 

Az újonnan létrehozott, Bayer József táborkari ezredes vezette Esztergomban – majd Tatán – székelő Központi Hadműveleti Iroda ideája szerint a feldunai hadsereg három hadteste – I. (Nagysándor József vezérőrnagy), II. (Asbóth Lajos ezredes), III. (Knezić Károly vezérőrnagy) – a Vágnál próbált áttörést végrehajtani, mialatt többi része a Csallóközben és a Rába mentén védelembe ment át. A térképen kiötlött haditerv azonban nem számolt a realitásokkal: a Vág folyó környéki terepviszonyaival, azzal, hogy a támadás kezdetén a II. hadtestre túl nagy feladatot rótt, míg a másik két hadtest tétlenkedett, figyelmen kívül hagyva azt is, hogy császári-királyi fősereg a Pozsonyba vasúti szállítás révén beérkezett orosz Panyutyin-gyaloghadosztállyal tovább erősödött, így mintegy 53 ezer honvéd állt 82 ezer császári és cári katonával szemben.

Görgei hadügyminiszteri teendői miatt nem tartózkodott a csapatoknál, de távollétében a hadműveletek jól indultak. A feldunai hadsereg balszárnyán álló, Kmety György ezredes parancsnoksága alatti hadosztály június 13-án Csornánál győzelmet aratott Franz Wyss vezérőrnagy dandára felett. 

A terv kivitelezésén sok múlott a hadtestparancsnokokon, ami azért is volt kérdéses, mert ekkor vezetői személycserék történtek, ráadásul Klapka nem vette jó néven, hogy egy táborkari ezredesnek engedelmeskedjen.

Június 16-án hajnalban Asbóth hídfőt létesített Gutánál, Rakovszky Samu őrnagy alatt a szabolcsi 48. honvédzászlóalj, 1 század utász, 1 szárny (másutt század) Württemberg-huszár és 1 félüteg kelt át a Vág jobb partjára és Farkasd felé menetelt, hogy Negyednél verjen hidat a Vágon, amelyen a III. hadtest fog átkelni. A II. hadtest zöme a Csallóközben Puszta-Aszód és Sereg-Akol között, valamint a Fekete-víz (Dudvág) és a Kis-Duna torkolatánál vert talphidat és partot váltott, hogy északra fordulva a „posványos földön” keresztül a Vágnál lépcsőzetesen elhelyezett császári-királyi tartalékhadtest (báró Ludwigh Wohlgemuth altábornagy) részeit oldalról sodrítsa fel. 

Az ellenség figyelmének elterelésére reggel 7 órakor a Csallóközben a VIII. hadtest egyik hadosztály Kosztolányi Mór ezredes parancsnoksága alatt Nagymegyerről megindult és báró Sigmund Reischach vezérőrnagy dandárát Patasról Bősre szorította vissza, mely küzdelemben a császáriak 2 halottat és 7 sebesültet, a honvédek 20 főt vesztettek.

A II. hadtest zöme Királyrév felé indult, s miközben a Bocskai-csapat (második 52. honvédzászlóalj), egy század pozsonyi vadász és a beregi század a Fekete-víz (Dudvág) túlpartján Vásárút felől biztosított, reggel 8 óra tájt a pesti 25. honvédzászlóalj Királyrév elfoglalását kapta parancsba. A Rezsnyi Imre százados vezette 25. honvédzászlóalj sikerrel hajtotta végre feladatát, 2 tisztet és 60 katonát foglyul ejtve és több társzekeret zsákmányolva.  

Zsigárd alatt délelőtt 10 órakor Gustav von Pott vezérőrnagy dandára harcrendbe fejlődött. A küzdelem itt délig tartott, a hajdúsági 39/I. sorgyalogzászlóalj és a zalai 56. honvédzászlóalj véres utcai harcokban szorította ki az ellenséget, és azt Peredig nyomta vissza. Dékány Rafael, a 25. honvédzászlóalj őrmestere erről a következőkben számolt be:

„[…] a mieink egy órai heves küzdelem után itt is kiszorították állásából az ellenséget, de a falut magát csak a legvérengzőbb útczai harcz után tudták kitisztítani, mert a gránátosok a sövények mögül és ablakokból is tüzeltek a derék Don-Miguelekre¹, kiknek e nehéz pont jutott osztályrészül. Igaz, hogy a Don-Miguelek utóbb már a disznóólakból és kemenczékből is húzogatták elő a bennrekedt gránátosokat és irgalom nélkül leszúrták mind a kit megkaphattak, de maguk is annyira megfogytak, hogy nemes szívű őrnagyjuk², mikor zászlóalja a faluból kijött, megkönynyezte derék vitézeinek elvesztését.

Míg a Don-Miguelek a faluban dulakodtak, addig a Bocskay-huszárok a jobbszárnyon elvettek három ágyút s az ellenséget túlnyomták Zsigárdon […]”³

Parancs szerint Peredet a II. hadtest a III. hadtest támogatásával kellett, hogy elfoglalja, de Asbóth egyedül vállalkozott a feladatra. Arra várt, hogy Rakovszky csapatai és a III. hadtest részei beérkezzenek, Királyrévet a Bocskai-csapat és a pozsonyi vadászok szállták meg, Zsigárdon a 39/I. sorgyalogzászlóalj és az ungvári 54. honvédzászlóalj állt. A két település között állította harcrendbe csapatait (balszárny: 56. honvédzászlóalj, 2 osztály Württemberg-huszár, jobbszárny: somogyi 60. honvédzászlóalj, 1 század Bocskai-huszár, tüzérségét egyenletesen osztva el a szárnyak között).⁴

Knezić félreértelmezve parancsát, még alparancsnokai kérése ellenére sem mozdult, csupán tüntetett Farkasd és Negyed között. Ebből adódóan Wohlgemuth rendezhette kötelékeit, így délután 1 óra körül a cirkáló huszárok jelentették, hogy Diószeg felől közelednek Anton Herzinger vezérőrnagy csapatai (Theissing-dandár) Pott támogatására.

Asbóth tüzérsége jól dolgozott, de a császári lovasság a centrumra rontott és magyar balszárnyat is összezavarta. Mivel Rakovszky még nem ért az ütközet helyszínére, délután 3 órakor Asbóth vezetése alatt a jobbszárny megkezdte a visszavonulást. A császári lovasság a balszárnyon álló Württemberg-huszárok soraiban okozott zavart, majd a vértesek az 56. honvédzászlóaljat legázolták és szétkergették és rárontottak egy ütegre. 

E válságos pillanatban azonban a 25. honvédzászlóalj helyt állt. Dékány őrmester az alábbiakat őrizte meg emlékezetében a történésekről: „Hej! egyszer csak nyargal ám hozzánk egy huszár s jelenti, hogy Királyrévet vadászok szállták meg, menjünk kitisztítani. Rezsnyi százados, mint zászlóaljparancsnok, beküldi első és második századunkat; de ezeket a vadászok olyan öldöklő tüzeléssel fogadták, hogy kénytelenek voltak visszavonulni és az út melletti árokba menekülni. A huszár újból jön, hogy nagyobb erő kell, akkor mentünk mi 5. és 6. század; a 3. és 4. künn maradt zászlóőrizetre, figyelő csapatnak. 

A mint Királyrévre megérkeztünk, az első és hatodik századból csatárlánczot képezvén, ezek jobbról balról, mi pedig középen tömegben szuronyszegezve rohantunk s a templom mellett elrejtőzött vadászok három sor tüzére, nem is hederítve, úgy kinyomtuk őket, hogy lövéseinkre nem is válaszolva, kotródtak át a Dudvágon s fölkapkodva maguk után a híd pallóit, eltűntek a Tallosi rozsvetés mögött.

A vadászok eltávozása után jött ugyan Tallósról egy dandárdragonyos, és ez hallván, hogy a faluban gyalogság van, a támadást meg sem kísérelve, visszavonult, mi pedig biztos védelmi állásba helyezkedtünk, de csakhamar parancsot vettünk, hogy vonuljanak hátra a harczvonalba, mert már hátrál az egész tábor, de alighogy rendbe állunk, más hírnök azon rendelettel, hogy Királyrévét mindenáron megtartsuk s e czélra magával hozott két hatfontos ágyút is, mi ismét állást foglaltunk s a Tallósról közeledő lovasokat és vadászokat most már ágyú és puskatűzzel fogadván újból elriasztottuk, alig szüntettük meg a tüzelést, midőn megjelenik köztünk Asbóth segéde, a két ágyút magával viszi s nekünk meghagyja, hogy lehető gyorsan vonuljunk ki s a folyó partján  húzódjunk a tábor felé, mert a mi harczvonalunk már messze visszahúzódott.

És valóban, midőn a falu alá értünk, már csak a mi két századunkat találtuk a zászlóval, de már ezekre is oly erősen ágyúztak, hogy azt sem tudták, mittevők legyenek mi a két századot magunkhoz véve a folyó partján elnyúló teknő idomú völgybe húzódtunk, melyek partja meglehetősen védett bennünket. az ellenség ágyúgolyói ellen; ebben a völgyben vonultunk aztán a tábor után, szerencsénkre az ellenség gyalogsága még nem merte megtámadni Királyrévet és így távol maradt tőlünk; a mellettünk haladó és részben már előttünk járó dragonyosok pedig azt hívén, hogy mi hadi cselből vagyunk elrejtőzve, nem mertek bennünket megrohanni, csak három 3 ágyújukból tüzelt ránk szüntelenül.

Így haladtunk egymás mellett és egymástól félve kínos egy óráig, míg a teknő völgy végéhez értünk, de ekkor már a mi táborunkból egy lélek sem volt látható az egész csatatéren, mi is teljesen ki voltunk merülve.  Ezt látva Pilizsy [Helyesen: Pilisy Józsa József százados – BZ] a hatodik század parancsnoka, elkiáltja magát »Fiúk itt mindnyájunkat vagy levágnak, vagy elfognak, a ki az életét megakarja menteni, jöjjön utánam« s ezzel, pénztárcáját szájába fogva, beleveti magát a vízbe és úszik a sziget felé, a legénység egy része utána úszik egész szerelvényével, de a legnagyobb rész csakhamar elmerül és megfullad, magát Pilizsyt is Kolompár Mihály ötödik századbeli miskei czigány legény mentette ki. Rezsnyi zászlóaljparancsnok észrevevén a veszélyt, odakiált hozzánk: »Fiúk lőjjétek agyon a ki a zászlót elhagyja és a vízbe mer menni«. Ez a parancs megtette ugyan hatását, mert még Sztrecska őrmester barátom is, ki már félig levetkőzött, csakhamar felöltözött, de már ekkor 30 legény belefulladt a vízbe, 18 meg átúszott a szigetre.

A tisztikar összejővén rövid tanácskozás után, megkérdezte tőlünk, hogy mit választunk inkább: a kitörés megkísértését és ennek nem sikerültével a tisztességes katonai halált, vagy pedig a szégyenletes megadást és elfogatást. Mi egyhangúlag a kitörés megkísértését és az utolsó leheletig való harczot választottuk. Rezsnyi erre néhány percznyi pihenést engedett, mely alatt fegyverünket rendbe hoztuk és megtöltöttük, a ki szomjas volt, ivott, azután harczvonalba állván, az »Előre« vezényszóra a partra rohantunk és sortüzet adtunk az előttünk alig 200 lépésnyire álló dragonyosokra. Ez anynyira zavarban hozta őket, hogy parancsnokuk irtózatos hangon kiáltá: »Rechsum in Carier marsch«,⁵ azaz jobbra átvágtatva indulj! s mi a második pillanatban már csak egy tova repülő porfelleget, néhány gazdátlanul száguldozó csata lovat, földön heverő dragonyost, köztük egy főhadnagyot és a három ágyút láttuk, mely épen készülőben volt, hogy szembe kartácsoljon bennünket; de abban a pillanatban, midőn mi őrnagyunkat éltettük, ő meg minket dicsért; mintha csak a felhőből pottyant volna le, előttünk  állott Rakovszky ezredes úr, ki három huszárnak fejenkint 100–100 forintot ígért, ha őt addig kísérik, hogy megtudhassa, mi történt velünk, Rakovszky kezet szorítván parancsnokunkkal, s megdicsérvén mind az ő vitézségét, mind a mi kitartásunkat, útnak indított bennünket a tábor felé.”⁶ E rövid idő elég volt arra, hogy a balszárny élén lévő dandárparancsnokuk, Kisfaludy Mór őrnagy a szétzilált 56. honvédzászlóaljat rendezze, majd négyszögbe állítsa, és csatlakozott hozzájuk a Bocskai-csapat is, végül az üteg 8 lövegéből 5-öt megmentettek. 

A visszavonulás során az 56. honvédzászlóalj zászlaját is kis híján elveszítette: „A Vág folyó menti első csata napján: június 16-án, ez az egészen ismeretlen parancsnok [Mikovényi Jenő százados – BZ] vezényelte Kisfaludy Mór zászlóalját a Király rév–Zsigárd közötti harctérre. Itt tétlenkedtek, el is vágták az osztrákok az 56-osokat, kik erre Seregakol felé húzódtak, de hajtották őket az osztrákok, tüzérek pedig söprették a menekülő 56-osokat. Aztán meg a vértesek rohanták meg őket, mire Mikovényi parancsnok és Kozma [Rudolf főhadnagy – BZ] nevű segédtisztje elfutottak, cserben hagyva az 56-osokat.⁷ Mielőtt a vértesek a sorsára hagyott zászlóaljra vetnék magukat, egy osztrák törzstiszt, magyar nyelven, megadásra, fegyvereik lerakására szólítja fel az 56-osokat, Egyik főhadnagyunk, a parancsnok gyávaságától is zavarodottan, hajolni akar a felszólításra és csak a kiskanizsai Jámbor Ferenc őrmester erélyes fellépésére áll el e szándékától. Ezekben a rémületes pillanatokban Jámbor őrmester elkiáltja magát: »Zalamegyeiek! Oda ne adjátok, meg ne gyalázzátok a kápolnai zászlót!« Erre a lovasoszlopok közé szorított zászlóalj nem rakja le a fegyvert, hanem védelmi állásba helyezkedik. A vértes tiszt nagy szidalmak közt, újra a fegyverletételt követeli, de Jámbor golyója leteríti. A legádázabb, legegyenlőtlenebb kard- és szuronyharc kezdődött, amíg csak a honvédeink a Dudvág partján igyekeznek menhelyet keresni, Pirovics [vagy Pirovits – BZ] K. [Károly – BZ] és Boleman A. [Adolf – BZ] századosok vezetésével. Mielőtt azonban a két hadoszlopban törtető zászlóaljunk elérhette volna a kb. száz lépésnyire levő Dudvág partját, – a királyrévi útra felállított két kartácságyúval a vértesek teljesen szétrobbantották őket. A zászlótartót bajtársai az ellenkező oldalra sodorván Szekeres József hadnagy folytatta az élet-halál küzdelmet. Harcosait a zászló körül tömörítette, bátorította, lelkesítette, lépésről-lépésre törve utat a lovas tömkelegen át, míg végre Horváth őrmester a zászlóval a Dudvág partjára menekülhetett. De itt is üldözőbe vették a vértesek, már-már kicsavarták kezéből a zászlót, de végül is: »Inkább meghalok, de az én kezemből ki nem veszítek a zászlók kiáltással, a Dudvág folyóba vetette magát. Mialatt a folyóban vergődő Horváth őrmestert és a víz sodrától elkapott zászlót, a balatonmelléki bajtársaknak sikerült megmenteni, – Kovács őrnaggyal [Helyesen Kovács Lőrinc százados – BZ] az élén, megérkezett a Bocskay-honvédzászlóalj, mire a vértesek elvágtattak. A Szűz Máriás hadilobogó megmentése sormási Szekeres József hadnagy és Horváth őrmester (előbb sümegi borbélylegény) elszánt hősiességének köszönhető. A 280 embert vesztett, megroncsolt zászlóalj alkonyat után érkezett meg az aszódi (híres halászóhely is) táborhelyre, bajtársaik elismerésétől kisérve. Asbóth Lajos hadtestparancsnok pedig köszönő és dicsérő beszéddel üdvözölte az arcvonalban felállított, megritkult zászlóaljat, ígérvén a hősileg védett zászló érdemjellel való feldíszítését is. Nincs értelme az 56-osok legvitézebbjeinek, egyes honvédéinek kitüntetésére – úgymond Asbóth – miután az egész zászlóalj, az utolsó emberig, hősileg viselte magát. A beígért zászlókitüntetésben azonban nem részesülhettek vitéz földieink, mert Asbóth tábornokot, a következő június 20-iki peredi csata napján, Görgei felmentette a II-ik hadtest parancsnokságától.”⁸ 

Rakovszky megjelenésére Herzinger leállította a további üldözést. Asbóth Sereg-Akolra, míg Rakovszky Negyedre vonult vissza, ahol sikerrel fedezte a hídépítési munkálatokat.

Nagysándor délután 5 órakor értesült az ütközetről és Asbóth segítségére sietett. A Vág bal partján Sempténél megtámadta Wolhgemuth elsáncolt csapatait, aki szeredi tartaléka bevetése révén állította meg a temetőig betörő honvédeket, így Nagysándor Sopornya és Pata felé hátrált. E napon az I. hadtest 79 halottat, 86 sebesültet, 24 lovat és 4 db tizenkét fontos löveget veszített, s császáriak pedig 9 halottat és 40 sebesültet. 

A II. hadtest aznapi vesztesége 400 halott és sebesült, 200 fogoly, 65 ló és 6 db hatfontos löveg (ebből 3 db zsákmányolt) volt, míg a császáriaké 42 halott, 63 sebesült és 38 ló. 

Rezsnyi százados helytállásáért a katonai érdemjel 3. osztályát kapta meg. Pilisy százados azonban gyávaság vádjával állt hadbíróság elé Komáromban, amely golyó általi halálra ítélte, de az utolsó pillanatban kegyelmet kapott, míg a többiek fejenként 50–50 botütést.

Klapkánál e sorokat olvashatjuk az ütközetről: „[…] Görgey a Duna bal partján és a Csallóközben akarta az osztrákokat meglepni. Ekkor történt Zsigárdnál az a véres ütközet, amelyben mi szenvedtünk vereséget és a II. hadtest – Asbóth parancsnoksága alatt –, amely ebben az ütközetben egyedül vett részt, kénytelen volt a csatatért az ellenségnek átengedni. A központi iroda ezt az első szerencsétlen föllépést egyes-egyedül Asbóth ezredesnek tulajdonította, s azt vetette szemére, hogy a kiadott rendeletek értelmének ellenére, ahelyett, hogy forszírozott kémszemlével beérte volna, valóságos támadást kezdett az ellenség ellen. Asbóth később igazolta magát, s bebizonyította, hogy az adott rendeletekből nem lehetett puszta kémszemlére következtetni, hanem igenis az ellenségnek a Vágtól való elűzésére, mint a vállalat tulajdonképpeni céljára kellett hogy következtessen.”⁹ 

Hadtestparancsnoka hezitálását gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes naplójában is feljegyezte: „Június 16. Ütközet Farkasdnál, II. hadtest, Knezić kicsinyes szelleme.”¹⁰ 

A Közlönyben az alábbi tudósítás jelent meg az ütközetről: „A II. hadtest f. hó 16-án Királyrév és Zsigárd közötti ellenséges állás szemrevételére kiindulván, eleinte Zsigránd [sic!] helységbeni makacs ellentállás utána az ellenség e positiojából egy fél üteg, egy törzs, két lovas, több gyalog főtisztek és számos halottak és sebesültek vesztése mellett hátrálni kényteleníttetett; később az ellenség túlerővel visszajövén, előbbeni állását visszafoglalandó, osztályaink előbbi állásukba visszatértek. Részünkről a veszteség 3 főtiszt és több vitéz harcosaink, kiknek számát eddig még meghatározni nem lehet, de kisebb 3 ágyú és 1 lőszekér, melyek, lovaik ellövetvén, vissza nem vontathattak.

Seregeink szokott vitézséggel harcoltak; különösen kitüntették magukat Mándy [Ignác – BZ] őrnagy osztályparancsnok [6. Württemberg-huszárezred – BZ], 17-d. [Bocskai- – BZ] huszárezredbeli őrnagy Kazap [Helyesen: Kaszap János – BZ], Okolicsányi 6-dik [Helyesen: Okolitsányi Lajos százados, aki az 1849. július 2-i második komáromi csatában elesett – BZ], Rezsnyi 25-dik zászlóaljbeli századosok, de különösen a 6-d. huszárezredbeli főhadnagy Komper [Helyesen: Kompér György Péter – BZ].”¹¹

A kudarc hírére Görgei parancsba adta a Vág menti áttörési kísérlet megismétlését. Június 20-án Perednél felújították a támadást, de a fővezér csak az első csatanap végére érkezett meg a csapatokhoz. Az erőviszonyok addigra már az ellenségnek kedveztek és a második csatanapon a magyar fősereg áttörési kísérlete kudarcot vallott és a kezdeményezés Haynau kezébe került.