1957 februárjában jelent meg az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharcról talán az első kötet, Brüsszelben, francia nyelven, egy fiatal magyar újságíró, később híres belga festő, Martin Illik (vagyis Illik Márton, 1925-2015) tollából. A kis könyv kikerült a hazai köztudatból, mint ahogy a szerző számos további francia nyelven írt munkája is.  

A kötethez a brüsszeli kiadó ezt az előszót tette közzé: 

„Hat hónapja már, hogy a szabad világ mélyen megrázkódott az érzelemtől, csodálattól, lelkesedéstől, majd a kétségbeeséstől, egy nagy nép hősi, fenséges, reménytelen csatáinak történetétől, amelyet vad és csillapíthatatlan akarat vezérelt, hogy megszűnjenek szörnyű láncai. A szolidaritás lendülete kétségkívül egyöntetű és spontán volt. Ám az önzés, közöny és feledés vajon nem olyan magatartás-e, amely túl kényelmesnek tűnik ebben a harcolni fáradt világunkban? Nem kell, hogy Budapest felkavaró leckéje feledhető legyen. Nem csupán sajnáltatásról van szó, sem pedig nemes nagylelkűségről. Arról van szó, hogy megvédjük magunkat. Arról van szó, hogy semmiképpen sem akarjuk elszenvedni a leigázott országok sorsát. Arról van szó, hogy készek vagyunk harcolni minden területen, ha muszáj, civilizációnk védelméért, a kommunista ideológia és terv által szüntelenül fenyegetett szabadságunkért. 

Megkértünk egy fiatal magyar újságírót [Martin Illiket], aki hosszú évek száműzetése után részt vett a magyar nemzeti forradalomban, hogy tárgyilagosan számoljon be nekünk ezen felkavaró eposz tényeitől és okairól.

Megtette ezt, szenvedély nélkül, anélkül, hogy ijesztő és tragikus hatás akart volna kelteni, sokkal inkább az eszünkhöz szólva, mint a szívünkhöz.

Semmit sem akartunk korlátok közé szorítani, sem pedig megváltoztatni ezen a józan, élő és teljes történeten. Még a velünk szembeni szemrehányásokat sem, amelyek megfogalmazásának nem tudott ellenállni. És amelyeket mi nem túlzottan értünk.

Éljen Magyarország és szabad népe!”¹

A rövid kis kötet összefoglalta Magyarország történetét a kezdetektől, hogy betekintést adjon az ország kultúrájába a nyugati olvasók számára is. Majd pedig részletesen ismertette és értékelte a forradalom és szabadságharc eseményeit, valamint összefoglalta a közvetlen reakciókat is szerte a világon. Illik számos értékelési kérdésben foglalta állást, az egyik az, hogy a forradalmárok mennyire látták reálisan a helyzetet. Megközelítése jól ütközteti a politikai realizmus és a hősiességet, amelyek közül szerinte mindkettőt képviselte a magyarok szabadságharca. Erről a következőt írta:

„Általánosságban a nyugatiak pazar dicséretekkel illették a magyarok hősiességét, ugyanakkor nem hagyták ki, hogy némi kritikát is megfogalmazzanak. Szemrehányást tettek, mely szerint hiányzik a realitás érzékük, meggondolatlanok, túlzottan követelőzőek, és túlzottan törekednek a teljes szabadságra, mely az egyetlen oka annak, hogy fegyvert ragadtak. […]  A magyarok tehát jobban reménykedhettek, mint a lengyelek, teljes szabadságuk elnyerésében, következésképpen több energiát kellett befektetniük a sikerhez. A szerencsés körülmények, mint az általános zúgolódás a csatlós országokban, még a Szovjetunióban is, a moszkvai vezetők közötti belharcok, még inkább táplálta reményüket. Még messzebbre is mehettek követeléseikkel, és fegyvert ragadhattak, hogy megvalósítsák azokat. A fegyveres ellenállás, mely kialakult, az egyetlen eszköze volt a sikernek, az egyetlen eszköz, melyből a szovjetek értenek: az erőből!

Jól láttuk, hogy a fegyveres ellenállás nagysága miatt a szovjetek, úgy tűnt, visszavonulót fújnak és készek tárgyalni csapataik kivonásáról. Valóban el lettek volna távolítva, ha a keleti blokk és az ENSZ elég erős nyomást gyakorolt volna rájuk a megfelelő időben. Ez hiányzott, és a magyarokat leverték. A harcuk, még ha le is verték azt, nem volt hiábavaló. Megmutatták a világnak a szovjetek igazi arcát és felkeltette a nyugatot mély álmából. A szabadság eszméjének mártírjaivá váltak, és még a ’realistáknak’ is el kell ismerniük, hogy a mártírok azok, akik egy eszmét elterjesztenek és győzelemre visznek.” ²