Bizony, 1849 márciusában nehéz helyzetben volt Magyarhon.  Kál–Kápolna mellett döntetlennel végződött a császári-királyi és a magyar fősereg összecsapása, a honvédek azonban parancsra meghátráltak.

Ez olaj volt a tűzre, így nem csoda, hogy Tiszafüreden az „importált fővezér”, gróf Henryk Dembiński altábornagy ellen zendülés tört ki. A Délvidéket ki kellett üríteni, míg Józef Bem vezérőrnagy hadserege Erdélyben vívta a maga háborúját és 1849. március 11-én bevette Nagyszebent. E diadal ragyogta be 1849. március 15-ét, s a forradalom első évfordulóját nemcsak a honvédek által birtokolt országrészekben – mint Debrecenben, Kolozsvárott és Szegeden –, hanem a csapatoknál, a császáriak által körülvett komáromi és péterváradi erődben, de még az ellenséges megszállás alá került területeken – például Losoncon – is megünnepelték.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) ekkoriban fogadta el a magyar katonai érdemjel alapszabályát, amelynek adományozása révén igyekezett csillapítani a tisztikaron belül felgyülemlett feszültségeket. Pacséri Mészáros Lázár vezérőrnagy hadügyér 1849. március 3-i felterjesztésében eleméri és ittebei Kiss Ernő, doggenfeldi Vetter Antal altábornagy mellett Görgei Artúr, Damjanich János és Bem vezérőrnagy neve szerepelt, de Kossuth javallatára e listára felkerült még bonyhádi Perczel Mór és Guyon Richárd vezérőrnagy is. 

Március 9-én történt a 2. és 3. osztályú katonai érdemjelek első adományozása a debreceni városházán, amely előtt nagyszámú tömeg gyűlt össze. Görgei szinte az utolsó pillanatban érkezett meg: „[…] künn a városház előtt egy egyszerű zöldre festett parasztszekér állt meg, a lovakat valami kopott őrnagyruhába öltözött fiatalember hajtotta; minthogy a városház elé a néptömeg miatt nem lehete hajtatni, megállt szekerével az utca közepén, a gyeplűt odavetette hátul ülő kocsisának, s maga kiugrott a térdig érő sárba s könyökkel fúrva magának utat a néptömeg között, a városház lépcsőin elsietett. Alig vette más észre, mint aki mellett elsuhant.

Ki gyanította volna: hogy ez a kopott sáros ember Magyarországnak első hadvezére – Görgey.

Odafenn, meg sem törülve csizmáit, benyitott a fényes urakkal tölt terembe. Nagy csizmáiban csaknem nyakig járt, – az az őrnagyi ruha, mit múlt évi szeptemberben felvett s azóta le nem vetett, meg volt kopva minden oldalról, a gallér aranyospaszományán már jobban látszott az ezüst, mint az arany, s egyik könyökére akkora folt volt vetve: hogy azt éppen nem lehete eltitkolni. Feje le volt nyírva csaknem kopaszra, nagy izmos kezei feketék, s egész alakja oly sáros, amilyen csak lehet valaki, aki tavasszal Tiszafüredtől Debrecenig a lovakat hajtja.

Amint belépett, akik nem ismerék, szinte kedvetlenül látták díszes társaságukban e ki nem kefélkedett alakot megjelenni, míg ellenkezőleg, ismerői, ezek közt legelől Kossuth, önkénytelen udvariassággal siettek őt elfogadni, s egy perc múlva mint futótűz terjedt el a körben: »ez Görgey.«”¹

Medve Imre festményen örökítette meg az ifjú tábornok kitüntetésének pillanatát, ám ennél is beszédesebbek Jókai Mór naplósorai: „Végre Görgeyre került a sor.

Miért maradt végül, maga vonult-e hátra, vagy Kossuth hagyta őt utol?

Ő volt az utolsó a sorban.

Midőn Kossuth hozzá közeledett, a két férfi szemei találkoztak.

Görgey jóval magasabb volt Kossuthnál, ő le, Kossuth felnézett őreá.

És Kossuth kezei remegtek, és Görgey halavány volt, mint a fal, midőn az érdemrendet mellére tűzte.

Alig hallhatólag, megtört, elfojtott hangon mondá Kossuth:

– Engesztelődést a haza nevében…

A legközelebb állók közül is alig hallá egypár e szavakat, de mindenki odanézett és mindenki látta, mily kérve, mily engesztelően nézett fel Görgeyre Kossuth, nagy, beszédes kék szemeivel, mint reszketett keze annak mellén; és látta mindenki mily vad, mily megvető tekintetet vetett rá Görgey, mily névtelen dühvel álltak meg szemei mereven, az elnökre tekintve, azon emberre, kit ő úgy gyűlölt, kit oly kevésre becsült, kivel játszott, kit tízszer megharagított, s ugyanannyiszor egy szavával kiengesztelt, kit gyengének látott, ki őt saját hatalmával megkínálta, kiről tudva: hogy őtőle fél, mint senkitől a világon s mégis őhozzá ragaszkodik, mint senkihez a világon; – és akit a nép mégis bálványoz, szeret; míg őt alig emlegeti!…

Kik e percben Kossuthot és Görgeyt látták együtt, egymás mellett, azon jelenetet el nem fogják feledhetni soha.”²

Tegyük hozzá, fenti megállapításával a nagy magyar mesemondó, Jókai igen nagyot tévedett.

A „szabadság őrvárosa” lelkesedéssel készült, az OHB pedig instrukciókkal szolgált a az évforduló méltó megünneplésére: „[…] március 15-e, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja, az öszves nemzeti gyűlés által megünneplendő lévén, felkéri a honvédelmi bizottmány a hadügyminisztériumot, hogy ezen nemzeti nagy ünnep díszülésére a városban lévő öszves katonai személyzetet kirendelni, s egyszersmind a nemzeti hadsereg parancsnokát is hasonló cselekményre utasítani szíveskedjék. A nemzeti ünnep reggeli kilenc órakor pontban fogja kezdetét venni a katolikusok templomában, honnan az isteni tisztelet végeztével úgy az összes nemzetgyűlés és kormány tagjai, mint az egész katonai személyzet szinte pontban 11 órakor fog a helvét hitvallásúak imaházában megjelenni. Felkéretik egyszersmind a hadügyminisztérium, miként az ünnepély emlékezetességére az összes katonai sereget, Bem táborát is ideértve, az őrmestertől kezdve lefelé, kétszeres napidíjjal láttassa el, s erről Csány László országos kormánybiztos urat is értesítse.”³

A Közlöny patetikus módon emlékezett meg az évfordulóról: „Felviradt a’ drága nap, éves ünnepe a’ magyar szabadságnak; fényes epochája az uj kornak, mellytől a’ szabad népek évei számláltatni fognak! – Amott a’ Tisza szóke habjai szabadságunk harczi dalait hallgatja, bus melancholiával: mi pedig ünnepet ülünk, itt az ideiglenes Sionban, testvéreink között, a’ bennünket hű karokkal kisérő honszabadság geniusának őrködése alatt. Fehér lepel boritja az Alföld sikjait; az égen szakadozott felhőket üznek a’ nyugoti szelek: de a’ nap folyvást dereng, mert a’ felhők messze kerülik őt. Imre ez jelképe hazánknak. A’ hólepel szeplőtlen szabadságunkat képezi, a’ rongyolt felhők ellenségeinket; a’ nap istenszeme, melly ránk mosolyog, ’s melly elől remegve futnak ellenségeink.

Az ágyúk feldörögnek, a’ zene felharsog; mindenik szabadságot hirdet, ’s azt, hogy a’ magyarnak nagy ünnepe van.

Isten pedig megelégülve néz egéből reánk, látjuk dicsőült szellemét lelkünkben, jövendő dicsőségünk gloriájától körülsugározva; halljuk biztató szavát: hogy kedvelt népe vagyunk; érezi lelkünk szerelmét; tudjuk, ha napja nem ragyogna, jó kedvében az égre irná fel nemzetünk dicsősségét, mellynek láttára ellenségeink porba omlanának.

Ki ne ülné meg e’ napot? Ki ne adna hálát istennek, ez illy dicső év napjáiért? Ki ne áldoznék egy szivből szakadt sohajjal, elhunyt bajnokaink emlékezetének, kiknek szeplőtlen vére a’ zsoldosok vérével összefolyt, és a’ halálban rokonult, mert mindenkiket megitta a’ föld, mert mindenikből virágok teremnek [.]

Kinek nem jutnak eszébe Pest, Pozsony és Bécs, a’ három város aranynapjai, mellyekben isten meglátogatá a’ földet, ’s az ember megölelé az embert, és testvériséget esküdött neki?

Most ők titokban szentelnek könyüt a’ szabadság mesés napjainak; titokban imádkoznak érettünk, ’s titokban kérik isten boszuját ellenségeinkre, kik ajkaik mozdulatát lesik, és lelkök gondolati után ólálkodnak.

Bécs most egy ravatal, melly ma egy éve egy tündérvár volt. Oh millyen napok voltak azok! Mintha az idő örök egyforma uralmát egy láthatatlan szellem vette át, ’s ezredek művét nehány nap alatt be akarta volna végezni. Az ember – kit hosszú keserü tapasztalásai nem tanitottak meg szeretni – egy pillanat alatt levetkezé gyarlóságát, örült, szeretett, lángra gyűlt a’ szabadságért. Oh e’ napok emlékét nem törölheti el semmi, még az özönviz sem enyészthetné el, hogy a’ mesék szárnyain az utókorra át ne menjen!

Szegény elnyomott testvéreink! 

Mi imádkozunk érettetek, és ti imádkoztok mi érettünk, ’s ha szabadságunkat kivivtuk, e’ naptól számláljuk éveinket. 

Legyen e’ nap a’ népjogok diadalnapja, a’ testvériség és szabadság ünnepe! 

E’ napon lett testté az ige, e’ nap a’ nép megváltatásának napja; azért e’ napot megülje minden nép, mert ez az emberiség ünnepe! 

Isten, segits! Isten, könyörülj! 

Te ültetéd el egy napon a’ szabadság fáját, ’s ápolád a’ sötét századokon át és védelmeződ vihar és rosz szellem ellen. Mikor az ember lelki sötétségében vadállatként pusztitá az embert, uj tanok miatt, – mikor a’ keresztes hadak rohama pusztitó árként kergette kelet felé agyrémei csalképeit, – mikor a’ középkor depravatiojából emelkedett fellegek 30 éven át hullaták a’ fanatismus véresőit, akkor szent lelked a’ végetlen világsaharában egy oazis teremtésével foglalkozott, hol a’ véres harczokban megtisztult emberi vágyak megpihenjenek.

Egy világot borit már a’ fa lombjaival; tavaszod kinyitá a’ századokon át fogamzott bimbókat; tartsd meg uram, a’ szabadság fáját, ’s engedd, hogy a’ kiomlott ártatlan vérért, a’ kiszenvedt népeknek dúsan teremje gyümölcseit!”⁴ 

Reggel nyolc órakor Debrecen piacterét megtöltötték a meghívott előkelőségek és a debreceni cívisek. Homoródszentpáli Szentpáli József őrnagy, Debrecen térparancsokának vezénylete alatt a helyőrség is kirukkolt, soraiban a debreceni gyalogos és lovas nemzetőrökkel, akik fekete zsinóros, világoskék atillájuk, szürke pantallójuk mellett veres pántlikás Kossuth-kalapot és subát viseltek. Ott volt a kollégium nemzetőr százada is, amelynek „mundurja” „[…] fekete Zrínyi-dolmány, fekete nadrággal, mint különben fekete granatéros [gránátos – BZ] csákó […]”⁵ volt. Kivonultak a huszárok is: a Hajdú Kerület fehér zsinóros, világoskék egyenruhás 17. Bocskai-huszárezredének egyik újonc svadronja és a Debrecenbe bekvártélyozott 5. Radetzky-huszárregiment piros csákót és nadrágot, sötétzöld dolmányt és mentét viselő tartalék százada. Felsorakozott egy honvéd gyalogszázad és az 1. honvéd vadászezred egyik osztálya is. 

Kilenc órakor Debrecen összes harangja megkondult. A helyőrség díszlövéseket adott le, s megszólaltak a városon kívül lemozdonyozott ágyúk is. A jelentésbeadást követően a városházától a Szent Anna utcai katolikus templomig állt kettős sorfalat a kivezényelt katonaság. Örömhírről szóló röplapokat szórtak szét a tömegben, amely Nagyszeben bevételéről tudósított. 

A katolikus ünnepi szentmisét báró bezdédi és kisbákai Bémer László nagyváradi püspök celebrálta, amelyen más felekezetbeliek is ott tolongtak. „Isten könyörülj! – mondta a főpásztor. Te ültetted el a szabadság fáját, ápoltad és védelmezted sötét századokon át, vihar és rossz szellem ellen. Most egy virágot borítván a fa, a tavasz kinyitja bimbóit, tartsd meg, Uram a szabadság fáját, és engedd, hogy a kiomlott ártatlan vérért a sokat szenvedett népeknek dúsan teremjenek gyümölcseid.”⁶ Azután kőődi Lázár Miklós káplán is beszédet tartott. 

A református nagytemplomban Kossuth „aranyszájú papja”, Könyves Tóth Mihály lelkipásztor ószövetségi példázattal kezdte szentbeszédét. Júdeát megtámadták a perzsák, istenük megtagadására és szokásaik elhagyására akarták kényszeríteni a zsidókat. Júdea ellenszegült, népe fellázadt, és országából kiűzte a megszállókat. Magával ragadó szónoklatában figyelmeztetett, Magyarhonra az osztrák zsarnokság tört, de hazánk kősziklaként áll a tenger közepén, nem engedi a betolakodók hajóját kikötni, és azt széttöri: „Mi az igazság terén állunk, mi egyetértünk, s egyet akarunk, mi mindnyájan a hazát akarjuk megmenteni, s így velünk az Isten. És ha Isten velünk, ki ellenünk?”⁷ Szoboszlai Pap István, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke ezután mondott könyörgést. 

Az istentisztelet után a nagytemplom előtti katonai díszelgés bevezetéseként ismét díszlövések dördültek. A hadügyér katonás rövidséggel szólott, majd a megjelent tábornoki kar előtt az olasz legénységű 16. Zanini-sorgyalogezred ezredzenekara rázendített, és elvonultak az alakulatok, a jelenlévők éljenzésétől kísérve.

Délután három órakor népünnepélyt tartottak a városerdei (ami ma Nagyerdőként ismert) Fürdőháznál. A térzenét újfent a Zanini-banda szolgáltatta, ingyen bor és ökörsült várta az oda kilátogató polgárságot. Habár népgyűlést hirdettek, késő délutánig senki sem szólt az egybegyűltekhez, majd a debreceniek kedvelt szónoka, megyeri Besze János liberális országgyűlési képviselő és Vályi Pál sátoraljaújhelyi református lelkész méltatta a nap jelentőségét. Az ünnepélyek sorát az esti díszkivilágítás zárta.

Hihetnénk, Kossuth is a kálvinista Rómában ünnepelt, de nem így történt, ugyanis március 14-én Törökszentmiklósra érkezett, hogy felkeresse a Tiszánál táborozó honvéd fősereget. Klapka György táborkari ezredes és Damjanich tábornok csapatai felett tartott szemlét. Ezen eseményről a következőket olvashatjuk gróf Leiningen-Westerburg Károly alezredes naplójában: „Már estefelé volt, mikor parancsot kaptam, hogy dandáromat állítsam talpra, mert Kossuth meg akarja szemlélni. Alkonyatkor jelent meg Damjanich, Vetter és sok tiszt kíséretében, ő gyalog, a többiek lóháton. Midőn jelentést tettem, Damjanichhoz fordulva kérdezte, ki vagyok. Nevem hallatára egy ideig nézett, aztán így szólt: »Kezét ide, derék ember.« El sem képzelheted, minő nevetségesnek éreztem magamat, midőn ott állottam e minden komédiások legnagyobbja előtt; én, akinek politikához semmi közöm, aki csak mint katona érzek és gondolkodom, nehezen tudtam beletalálni magam abba, hogy ennek a tollrágónak tisztelegjek.

Őszintén meg kell vallanom, hogy azért jobb tulajdonságai iránt sem voltam vak; kevesen tudták úgy, mint ő, a beszéd hatalmával megindítani az embereket; tevékenysége új segédeszközök előállításában is rendkívüli. Csak a kormány élére nem volt való. Mind a négy zászlóaljhoz beszélt, mindig egyforma ügyesen, kitűnően utánozva a katonai stílust. Különösen szépen beszélt a Schwarzenbergekhez. Fölhasználta a cibakházi eseményt, és rámutatott, hogy ott érettem, akit szeretnek, életüket tették kockára. Mennyivel inkább kell utolsó csöpp vérüket is fölajánlani a hazának, melyet bizonyára még ezerszer forróbban szeretnek. – A lengyelekhez tört francia nyelven szólott, ami egészen fölösleges volt, mert a légiónak sokat dicsért intelligenciáját legföljebb néhány tiszt képviselte, a többi toborzott kalandor volt, és nemes lengyelnek mondott szlovák. Sokan irigyelték ezt a különös kitüntetésemet, én bizony szívesen átengedtem volna bárkinek, mert nem voltam rajongó, és egyáltalán nem nagy barátja Kossuthnak.”⁸

Másnap, amikor a hadtestek felsorakoztak, s várakoztak az indulási parancs kiadására, „[…] közölték velünk azt a hírt, hogy Bem elfoglalta Nagyszebent, aminek természetesen igen jó hatása volt […]”⁹ – olvashatjuk Leiningen gróf naplójában.

A „Magyar Szabadság évnapján” a Vöröstoronyi-szorosból Bem apó csapatai újabb győzelmet arattak: kikergették az oroszokat Erdélyből, méltó módon megünnepelve „a népszabadság születése napját”.