Bárki, aki a latin nyelv komolyabb tanulmányozására adja a fejét, előbb-utóbb találkozik a tapasztaltabbak jótanácsával: miért nem nézed meg a Finályban?

A megnevezés egy lassan másfél évszázaddal ezelőtt megjelent latin–magyar szótár szerzőjére utal, amely máig megkerülhetetlen szerepet tölt be a hazai latin stúdiumokban. A szerző, Finály Henrik a magyar tudománytörténet jeles alakja, szótárai mellett több kézikönyv, szakcikk szerzője, a 19. század utolsó harmadában a kolozsvári egyetem egyik legnagyobb hatású oktatója. A halála után a Magyar Tudományos Akadémián tartott megemlékező beszéd szerzője az egyik utolsó polihisztornak tartotta – bár a magyar ókortudományi kiemelkedő jelentőségű tudósa volt, formális egyetemi végzettségét teljesen más területen szerezte. 

Finály Henrik Óbudán született 1825. január 16-án, jómódú zsidó iparoscsaládban, ősei Itáliából érkeztek Magyarországra. Gimnáziumi tanulmányait a piaristáknál és az evangélikusoknál folytatta, iskolái elvégzése után katolizált. 1841-ben iratkozott be a bécsi Polytechnicumba, ahol építészmérnöknek készült, de a gyakorlati képzettség mellett tudományos ismeretei elmélyítésére a Bécsi Egyetemen csillagászatot és matematikát is tanult. Nem adta fel az ókori irodalom iránti érdeklődését sem, ám ekkor még fel sem merült, hogy életpályája középpontjában az ókor fog állni.

 1848 húsvétján, néhány héttel a március 15-i események után tért haza Pestre, ahol állásért folyamodott a József Ipartanodában, a Műegyetem elődintézményénél. Mikor pályázatát személyesen nyújtotta át báró Eötvös Józsefnek, a miniszter arra buzdította, hogy most nem professzorokra, hanem katonákra van szüksége a hazának. Az ifjú Finály így is tett: tüzérként csatlakozott a honvédekhez. Részt vett a schwechati csatában, és Világos után tüzérfőhadnagyi rangban esett fogságba. Ezután besorozták a császári seregbe és közlegényként Olaszországba vitték, ahonnan is 1850-ben szerelték le és térhetett haza Pestre. Ám mint rendőri felügyelet alatt álló egyén, ezután sem kapott állást, magánórák tartásából élt, majd 1851-től gróf Bethlen János fiainak nevelője lett. Miután a gróf még abban az évben elhunyt, az özvegy grófné Kolozsvárra költözött, és Finály követte a családot, aligha sejtve, hogy egész további élete Erdély fővárosához fog kötődni.

1853-ban lemondva a nevelői állásról, visszatérni készült Pestre, amikor dr Haynald Lajos püspök kinevezte a kolozsvári katolikus főgimnázium tanárának. Itt még mindig egyaránt tanított humán és reáltantárgyakat, és szerkesztőtársaival együtt itt készítették el első iskolai latin szótárukat, amely 1858-ban jelent meg. A vállalkozás korabeli jelentőségét és tétjét fia, a szintén archeológus Finály Gábor (Egyetemes Philologiai Közlöny 1908, 370. o.) így mutatta be: „Ez a téli évszak, tudjuk jól, nem naptári tél volt, ezt a telet nem előzte meg őszi hervadás. Az ifjú szívek lángsugarú nyarát követte átmenet nélkül a dermesztő hideg. És azok, a kiknek kezéből a harczi fegyver kiesett, szívükkel folytatták a küzdelmet. (…) S ezalatt a győzelmes hatalom a harczban levert férfiak után a leendő nemzedék meghódítását kezdte meg. Az iskolák 1848-ig tartó fejlődése fennakadt, idegenné lett az egyetem, s ez a sors várt a középiskolákra is. A hatalmas elnyomóval a magyar tanárság állott szembe és fegyverkezett. Az intelligens középosztályt nevelő gimnázium lett a szabadság hirdetésének a fészke, a hol a görög szabadság és a római nemzeti nagyság hirdetése megadta a máshol fel nem lelhető alkalmat a tilos eszmék fejtegetésére, s a latin írók szövegének megértése lett a tanuló ifjúság nemzeti érzelmének megőrzője. S a mikor mind hangosabb lett a tanulók panasza, hogy nem értik a római írókat, mert «nincs szótár», s a hatalom könnyen kész lett volna rámutatni arra, hogy ha latin-magyar nincsen is, van latin-német, valóban nemzeti jótétemény is volt egy hasznavehető latin-magyar szótár megírása.” 

A tanítás mellett Finály részt vett a város kulturális és tudományos életében, jelen volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapításánál, melynek 1859-től titkára, 1863-tól a régiség- és éremtár őre lett. 1858. december 15-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották – ezzel egyébként Ballagi Mór után a második zsidó származású tudósa lett az Akadémiának. 1874 és 1882 között szerkesztője volt az Erdélyi Múzeum folyóiratnak.

1872-ben a kolozsvári egyetem tanárává nevezték ki, ahol a segédtudományi tanszéket kapta meg, 1876–77-ben és 1887–88-ban az egyetem rektori tisztét is ő viselte. Számos kézikönyvet publikált oktatói tevékenységéhez kapcsolódóan: római naptárról, antik mértékegységekről; ekkor készült el új latin szótára is, amely 1884-ben jelent meg először, s amelynek előszavában leírta: célja egy olyan latin szótár létrehozása volt, amely az iskolai feladatokon túl lehetővé teszi bármely szakmabeli olvasó számára bármilyen korú és témájú latin szöveg megértését. (A munka időtállóságát mutatja, hogy 1990 után szinte évenként látnak napvilágot a reprint kiadások, és a szótár elérhetővé vált az interneten is.) Az egyetemi oktatáshoz kapcsolódó számos megjelent és még több kéziratban maradt munka mellett rendszeresen publikálta kutatásait ókori témákról éppúgy, mint magyar nyelvészeti kérdésekről. Az Akadémia – aligha meglepő módon – őt kéri fel, hogy latinra fordítsa Bolyai Farkas Tentamenjének jegyzeteit.

A tudós későn induló, de gazdag és sikeres életpálya 1898. február 13-án zárult le. Az előző nyáron még ő mondta el a száz esztendősen elhunyt Brassai Sámuel gyászbeszédét, nyolc hónappal később már őt vitték ki a Házsongárdi temetőbe. Sírja már nincs meg, csupán sírköve látható ma is Kolozsvárott.