A Péter-Pál napkor kezdődő és rendszerint augusztus közepéig tartó búzaaratás a paraszti munka legnehezebb, ugyanakkor legszebb időszaka volt: ekkor hordták be a földekről az egész éves nehéz fizikai munka eredményét, a kenyeret adó gabonát.

Az aratás előkészítése az aratómunkások felfogadásával kezdődött, akik nemegyszer országrésznyi távolságokat jártak be annak érdekében, hogy a nyár végéig megkeressék az éves szükségletüknek megfelelő gabonát. Ünnep volt az első kaszavágás a közép- és törpebirtokon is, de még azokban a falvakban is, ahol a lakosság megélhetését a XX. században már nem kizárólag a föld biztosította. Így például azokban a falvakban, ahová a XIX. században eljutott a vasút, a vasutas családfők is rendszerint éves szabadságukat az aratás idejére vették ki, s ilyenkor két-három hétig is otthon tartózkodtak és részesaratónak szegődtek a birtokosokhoz. Egy-egy vasutasbrigád rendszerint kilenc munkásból állt. Az aratógazda mindig a legjobb kaszás lett. Tíz csomóból – megegyezés szerint – rendszerint kettő illette a részesaratót. 

A munka napfelkeltétől napnyugtáig tartott. A gabonát legjobb volt a hajnali harmaton vágni, mivel akkor a kalász szemei kevésbé peregtek. Az aratást hárman végezték, a kaszás, a marokszedő és a kévekötő. A marokszedő rendszerint fiatal gyermek volt. Azt a termést, amelyet a marokszedő nem tudott összeszedni, felbőgőzték, azt nevezték papkévének.

Heves vármegye déli részein többnyire tizennyolc kéve alkotta a keresztet, de Hevesvezekényen volt, aki csak 14 kévét rakott össze, a 15. lett a papkéve. A kereszteket igyekeztek úgy elhelyezni, hogy a búza szára keletnek, kalásza nyugatnak álljon. Ha a kedvező nyugati irány a templomtorony irányában volt, a templom irányadónak számított, a kalászokat errefelé igazították. 

Aratás idején az emberek féltek az esőtől és a széltől. A kévéket soha nem hagyták széjjel, még az ebédidőt sem kezdték meg addig, amíg keresztekbe nem rakták őket. „Siessünk, mert medvét fogunk” – mondták, ha eső közelgett. A szél hasonlóan nagy ellenségnek számított. „Kévehányó Jakab” idején nem volt ritkaság a forgószél, amely széthányta a kalászokat. A kazlakat nagyjából öt méter magasra rakták úgy, hogy a kalász befelé legyen, így védték az esőtől a szemeket. Egy bizonyos magasság után azonban a kalászt kifelé fordították és úgy forgatták, hogy ereszként funkcionáljon, ha elered az eső.

Az aratás eszközigénye nem volt nagy, de annak használata szakértelmet kívánt. A búza vágásához szükséges szerszám: kaszanyélre felszerelt kasza, ami lehet 80, 90, 95 és 100 centiméter hosszú. A kasza a nyélre kaszakarikával, kaszaék segítségével volt felerősítve. A kaszanyelén volt egy kocs, ennek szerepe az volt, hogy minden művelet végzésénél a megfelelő helyzetben tudják a kaszát irányítani, illetve tartani. A kaszanyél kocs alatti részét sújtónak nevezték. A sújtó végére volt felszerelve a kaszavessző, amely lehetett egyes, vagy kettes ágú. A kaszavesszőt úgy kell felszerelni, hogy ha a kaszanyelet a földre lefektették, a kaszavessző vége a kaszanyél végére merőleges legyen. A sújtó hosszának megválasztása igen fontos volt, hiszen ez határozta meg a kaszás testtartását munka közben. A sújtó hosszát úgy állapították meg, hogy a kaszanyél végét a test mellett a földre helyezték, a kaszakocsnak a csípő magasságába kellett esnie.

Ha ettől a hossz eltért, akkor már egy kényszerült testtartást vett fel a kaszáló, amitől könnyen elfáradt. A kasza élezéshez szükség volt egy kaszaverő kalapácsra, egy kaszaverő üllőre, továbbá egy kaszafenő „fénre” és egy tokmányra, amelyben a fenőt tartották. 

A marokszedéshez szükség volt sarlóra vagy kukára. A sarló fémből készült, félkör alakban volt kiképezve és fogóval volt ellátva. Ugyanúgy élezték, mint a kaszát. A kukát hasonlóan képezték ki, mint a sarlót, csak az fából készült, a hegye pedig hegyes volt. A test és a ruházat megvédéséhez kellett a karkesztyű és egy olyan kötény, amely vállmagasságtól térd alattig ért. A karkesztyű anyaga általában lenvászon volt, a kötény szintén készülhetett lenvászonból vagy bőrből.

A kévekötő felszerelése ugyanolyan karkesztyű és kötény volt, mint a marokszedőé.

A tarlógereblyézéshez használták a fából készült nagygereblyét. A gereblye 160–180 centiméter hosszú, kétágú, fanyéllel készült. A gereblyefogak hossza 20–25 centiméter, a fogak közötti távolság 8–10 centiméter volt. Az összekapart búza marokba szedéséhez kellett a fából készült kisgereblye, amelynek a hossza 50–60 centiméter, a fogak hossza 10 centiméter, a fogak távolsága 6 centiméter volt.

Aratni a búzát akkor lehet, ha az annyira beérett, hogy a kalászokat kévébe rakva már nem érte károsodás. Az aratáshoz szükséges ideális létszám három arató: egy, aki vágja a búzát, a másik, aki a markokat köti kévébe, a harmadik a marokszedő. A búza vágását végző kaszásnak meg kellett győződnie, hogy a búza annyira érett-e, hogy vágni lehessen, és a búza kalászai szárazak-e. A kaszás a búzavágás haladási irányát úgy választotta meg, hogy vágás közben a legkevesebb szemveszteség legyen. Talpon álló búzánál bármelyik irány lehetett, a hajlott, vagy dőlt búzát mindig a hajlás irányába kellett vágni. A kaszásnak arra kellett vigyáznia, hogy a rendfőnél ne csapjon bele a még lábon álló búzába, mert a markot szedő akkor nem bírta kiszedni az elvágott szálakat. A kaszásnak ügyelnie kellett arra is, hogy a rendfőre vágott búzát a kasza hegyével ne forgassa össze, mert az megnehezítette a marokszedő munkáját. 

A rendre vágott búzát a marokszedő szedte marokba. Ez igen nehéz fizikai munka volt, mert a marokszedő a kaszás felé háttal haladva szedte a markot úgy, hogy jobb kezével a rendfőről felvett egy marok búzát az ölébe, a bal kezével tartotta, majd újból a jobb kezével felvette a markot, a bal kezével pedig megtartotta. Ezt addig folytatta, amíg annyi búza lett, hogy egy fél kévének megfelelt. Amikor ezzel kész volt, háttal kifordult és letette a markot a földre úgy, hogy a búza töve állt a talpon álló búza felé, és a markot mindkét kézzel megnyomta.

A levágott és marokba szedett búza kévébe kötése a következőképpen történt: a kévébe két markot tettek. A kévekötő a bekötött kévéből a kalásznál megfogott egy fél marok búzát, kihúzta, a búzakalásznál egy fordulatot csavar rajta és a búzaszálakat ketté vette. A marok mellé állt és két kézzel felvette a markot, majd alátette az elkészített kötelet úgy, hogy a kötélen megcsavart kalászok befelé, a marok felé estek.  Ezután az aláhelyezett kötél két szárát fogva átmegy a másik marokhoz, odaállt a marok mellé, a lába mellé tette a kötélben lévő markot és a másik markot ráhelyezte. Utána megfogta a kötél két végét, összehúzta a térde segítségével, hogy szoros legyen a kötés, majd a kötélvégeket összefogva másfél vagy két csavarást végzett és a végeket a kalász felőli oldalon a kötél alá dugta.

A kévébe kötött búza keresztbe rakásának is megvolt a maga rendje. Egy keresztbe tizennyolc kévét helyeztek. A kévébe kötött búzát általában az aratók rakták keresztbe. A keresztsorok távolságát és irányát a földterület nagysága határozza meg. A keresztrakás a következőképpen történt: egy kévét lehelyeztek a földre és köré négy irányba elhelyeztek egy-egy kévét úgy, hogy a kalászok befelé álltak. A kereszt egy-egy szárába négy-négy kévét helyeztek. A keresztrakás közben arra kellett vigyázni, hogy a kévék kifelé lejtsenek, hogy csapadék esetén a víz kifelé csurogjon, ne a csomó közepébe. Az utolsó kévét, a „papot” a kereszt közepére helyezték, párhuzamosan a keresztsor irányába. 

Figyelembe kellett venni a szélviharokat is. Az utolsó kévét a várható szélviharok miatt be kellett kötni a két szemben lévő szárnyhoz. Ezt a kötést két személy végezte úgy, hogy a felső kévéből egy marok búzát nagy erővel megfogtak a szárnyakból, kétszer megcsavarták és a kötél alá dugták.

Ezután a tarlón maradt szétszóródott búzakalászok összekaparása vagy gereblyézése következett. Ha aratópárok dolgoztak, akkor még az aratók a csomókat rakták, a marokszedő pedig a tarló gereblyézését végezte úgy, hogy a kaparékot egy sorba hordta. A kaparék verése, felkötése és csomóba rakása úgy történt, hogy egy személy kisgereblyére marokba vette a kaparékot, egy személy pedig kévébe kötötte és csomóba rakta. Egy csomóba öt kévét tett úgy, hogy négyet összeállított, az ötödiket pedig a tetejére rakta. A marokszedő a kaparék helyét is felkaparta.

Az aratás végén az ispán és a tanyagazda számára készült aratókoszorút köszöntő kíséretében adtak át: „Isten segítségével befejeztük az aratást.” A Heves és Hevesvezekény közötti Vercelen, a Szinay család földjén az aratás végén 8–10 ember készítette az aratókoszorút, amelyet Szinay tábornoknak adtak át a következő szavak kíséretében: „Isten éltesse a többi aratóval együtt, hogy még sokáig élhessünk a búzatáblában.” Az aratókoszorú kocka formájú volt, négy sarkán kalászfonattal. Hevesvezekényen emlékeztek arra, hogy közepébe kis tükröt is helyeztek. Ezután megvendégelték a munkásokat borral, pálinkával, gyakran cigányzenészeket is hozattak. A bandagazdák birkapörköltet főztek.

Nagy mulatságok voltak a Fácányosban, Braun Gábor és László tanyáján. Itt egy kisebb falu lakossága élt. Aratás után Pélyről hívattak cigányzenészt, és aratóbállal ünnepelték meg a munka befejezését.

A learatott kalászt ökrös szekéren hordták a falu szélén álló téglagödörhöz. A porták szűkössége miatt a cséplést a faluszélen végezték el, ide érkezett a cséplőgép. Itt közös munkával csépelték ki a gabonaszemeket. Csak a legnagyobb gazdák engedhették meg maguknak, hogy saját udvarukon csépeltessenek. 

Az aratás a család minden tagjának adott feladatot. Az idősebb asszonyok otthon főzték az ebédet, amelyet hátyikban [háncsból font puttony], vagy batyukban a fiatal lányok vittek ki a földeken dolgozóknak. A háziasszonyok igyekeztek tartalmas, gyakran nehéz és zsíros ételt vinni az aratóknak, mert úgy tartották, kell az erő a munkához. A fiatal fiúk feladata a vízhordás volt.

Ha a búzatábla több száz, vagy ezer hektár volt, az aratók gyakran az éjszakát is a szabad ég alatt töltötték. Munkaidejük napkeltekor kezdődött, a déli napsütés idején árnyékban pihentek, majd az esti hűvösben folytatták a munkát. Ezekben a csoportokban gyakran szövődött szerelem, amelyet télen már lakodalom is követett. De ez az emberi élet szokásrendszerének már egy másik mozzanata.

Dr. Szuromi Rita, Magyarságkutató Intézet

a Történeti Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa