Attila király Kr. u. 453-ban váratlanul bekövetkező halála fordulópont volt Európa történetében, a hun birodalom számára pedig katasztrofálisnak bizonyult. Nem meglepő, hogy éppoly mély nyomot hagyott mind Európa, mind a magyarság hagyományaiban, mint a király megelőző két évben vitt nagy hadjáratai. 

Annál érdekesebb, hogy a pontos időpontot hiteles forrásból nem ismerjük. A közel kortárs, kora népvándorláskori évkönyvek, történetírók szinte mindegyike említi az eseményt (ez legalább tucatnyi művet jelent), de egy híján mind csak egy tőmondatot szentel neki, egyértelműen a 453. évhez rendelve, de még az évszakot sem említi, nemhogy a napot. Az egyetlen kivétel a VI. századi gót Jordanes, akinek részletes leírása közismertté vált. Meg kell említenünk, hogy ő is kissé méltatlanul híres, mert a tényeket egész művében keveri gót népmondákkal, és végig nagyon elfogult a gótok javára, a hunok ellen. Ezt az eseménysort azonban az Attilát személyesen is ismerő, tényszerű bizánci író, Priszkosz rhétor szavai alapján írja le, így nincs okunk kételkedni abban, hogy a király halálát elég pontosan ismerjük; időpontokat azonban Priszkosz sem említett.

A középkori hagyományok természetesen még sokkal kevésbé adnak pontos képet – a századokon át őrzött legendák természetéhez tartozik, hogy az időhatárok elmosódnak bennük, s a germán hősmonda, meg a magyar krónikás hagyomány Attilája egyaránt egy idősíkba kerül a fél évszázaddal későbbi gót királlyal, Nagy Theoderikkel (e legendákban Dietrich von Bern ~ Veronai Detre néven), az olasz mondákban pedig maga a király személye is összeolvad egy még későbbi gót királlyal, Totilával. A magyar krónikák Attilára vonatkozó életkori adatait nem lehet komolyan venni. (Thuróczi János szerint Attila 44 évig uralkodott, és 122 évig élt...) Nem mintha az ókori források egy részében ne lennének komoly időzavarok: Jordanes például megduplázza a 451. évi galliai hadjáratot: zavaros elmondásában a király itáliai hadjárata után még visszatért oda a gótok és alánok ellen, s természetesen még egyszer vereséget szenvedett.

Mégis a középkorból ismerünk egy kompilációt, amely pontos adatokat próbál adni a nagy király életére; ez azonban nem is krónika, hanem királyéletrajz, Vita Attilae (Attila élete) címen. Egyik különlegessége, hogy alig-alig támaszkodik a korabeli mondavilágra (beleértve az úgynevezett magyar hun-hagyományt), hanem megpróbál antik történeti forrásokra visszamenni, az időadatokat azonban nem az ismert ókori forrásokból veszi. A tudós szerző, akinek neve a kéziratok szerint Juvencius Coelius Calanus, mindenütt másutt igyekszik támaszkodni valakinek a tekintélyére – sokszor emlegeti Jordanest és Priszkosz rhétort, mint forrásait –, nem valószínű tehát, hogy éppen az időpontokat és életkori adatokat ötlötte volna ki a saját kútfejéből. Valamilyen forrás vagy középkori hagyomány van mögötte, csak éppen ma még nem tudjuk, milyen.

Hogyan írja le szerzőnk a nagy király halálát? Főleg, ám nem kizárólag, Jordanes és Priszkosz rhétor nyomán. Átveszi Jordanes kitalált hadjáratát a gótok és alánok ellen, de tovább torzítja: a keleti gótokhoz kapcsolja, bár ők a király hű alattvalói voltak, az alánok pedig (legalábbis nagy többségük) tőlük igen messze nyugaton élt. Utána pedig – ahogy ismét Jordanes írja, de ezúttal Priszkosz alapján, bizonyára hitelesen – addigi feleségei mellé még elvett egy „szép és előkelő” leányt, akit a germán mondavilágból vett néven Hildicónak ismer. A lakodalom mértéktelen vigassággal járt, ami után az éjjel a királynak álmában, míg hanyatt feküdt, eleredt az orra vére és megfulladt. Ezután egy forrás nélküli, költői hangulatú betét jön: „A lány, aki nagyon félt, az ágy egyik végében lapult és a király parancsát várta, de a király nem hívta semmi örömre; bár félve, mégis lassanként közelített az ágynak arra a részére, ahol a király elvetette magát. Ahogy látta, hogy tátott szájjal, az orrából folyó vértől holtan fekszik, felnyögött, mozgatta és sokszor rázta, hátha fel tudná kelteni, akármi mélyen alszik. De hát hiába próbálkozott, a mozdulatlan és élettelen testet már nem lehetett felkelteni az örök álomból, amelynek átadatott.” 

Ezt a betétet alighanem szerzőnk találta ki, hogy életszerűbbé tegye a priszkoszi históriát, amely folytatódik: másnap már eltelt a nap jó része, mikor a főemberek be mernek menni és megtalálják a holttestet; utána a nagy király temetését tömörítve, de nagyjából Jordanes szerint írja le (de csúnyán félreérti a királyt borító hármas szemfödél szerepét). Nem hagyja el a Priszkosz rhétorra visszamenő híres történetet sem arról, hogy Marcianus kelet-római császár Attila halálának éjén azt álmodta, a király íja kettétörött, s rögtön másnap mondta is udvari embereinek: Attila meghalt. Végül átmenet nélkül ezután közli az időpont-meghatározást ekképpen: „Attila 56 évet élt, ahogy a legtöbb történetíró feljegyezte. Azon a napon született, amikor Iulius Caesar ... és azon az éjszakán ölte meg a vérzés, amely nappalon Caesart leszúrták.” Ha ezt elfogadnók igazságnak, az lenne a következtetés: a hun nagykirály 397. július 13-tól 453. március 15-ig élt.

Ezt persze nem fogadhatjuk el igazságnak, először is azért, mert az az állítás, hogy „a legtöbb történetíró feljegyezte”, a legfinomabb szóval élve is túlzás: egészen pontosan egyetlen korábbi történetíróról nem tudunk, aki ezt állította volna. Másrészt, mert ezek az időpontok inkább jelképeseknek tűnnek: a középkori ember szimbolikus gondolkozásához méltó elképzelés, hogy a legnagyobb római hódító és a legnagyobb hun király napra ugyanannyi időt élt. (Az életkor is azonos Caesaréval. Ámde legalábbis hihető életkorról van szó, hiszen Attila ekkor 19 éve uralkodott, és három tetterős felnőtt fia volt, akik közt azonnal ki is tört a trónviszály.) Végül harmadrészt Coelius Calanus a korszak többi írójával közös a sűrű időrendi cserékben: pl. nála az itáliai hadjáratban a germán mondákhoz hasonlóan Detre (Diatericus) adja át Attilának Veronát, és egyes magyar krónikaírókkal közös tévedése, hogy a király társuralkodó-fivére (akit Jordanesszel megegyezően Bledának nevez) csak a galliai hadjárat után halt volna meg. Az viszont tény, hogy használt olyan forrásokat, amelyeket mi nem ismerünk, és Jordanest is egy ismeretlen krónikás átiratából ismerte, aki pl. Attila apjának nevét eltorzította. Valószínűleg nem ő találta ki ezt az időrendet, hanem volt egy középkori szimbolikus hagyomány, amelyből merített.

Mit lehet olyankor tenni, ha egy kiemelkedően fontos történeti eseményről meg akarunk emlékezni, de a pontos dátumát hitelesen nem tudjuk? Alighanem az egyetlen lehetséges megoldás a mondákban és hagyományokban szereplő, ámbár valószínűleg téves dátumhoz alkalmazkodni. Ezért hát emlékezzünk meg Attilának, a legnagyobb hun királynak, akit már kortársai „a földkerekség pörölyének” és „Isten ostorának” neveztek, halála 1571. évfordulójáról március 15-én.

Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az igazság és a szimbolikus dátum talán nem is esnek messze egymástól. Ha megpróbáljuk a semmitmondó ókori adatokat pontosabban „betájolni”, összesen két támpontunk lehet: az egyik, hogy az előző évben Attila nagy hadjárattal fenyegetőzött a rómaiak ellen, de 453-ban semmilyen ellenségeskedésről nem tudunk. Ebből okkal sejthetjük, hogy még a hadműveleti idény megindulta előtt halt meg, s a 451-es hadjárat elég jól ismert kronológiája alapján ez azt jelenti: január–március közt. S ugyanezt sejteti egyetlen korabeli évkönyv száraz adata, hogy fiainak trónviszálya és belháborúja már ugyanabban az évben megindult. Persze a pontos nap talán ismertté sem lett a Római Birodalomban – hiszen a hunok időszámítása nyilván más rendszert követett, mint a római hónapoké –, de feltéve, ha Calanus szavai középkori hagyományra mennek vissza, annak kiindulópontja lehetett éppen az, hogy a világszerte megdöbbenést keltő halálhír a jelképes naphoz meglepően közel röppent szárnyra.