A pécsi Klimo-könyvtár állományából már többször került elő ezeken az oldalakon egy-egy különleges kötet vagy szöveg. Mégis, minél inkább elmélyünk a könyvtár kincsei között, annál újabb és újabb, meglepő művek akadhatnak a kezünkbe.

Ilyen például az a gyűjteményes kötet (kolligátum), amely azon magyarországi és erdélyi diákok nem túl bonyolult latin nyelven szerkesztett teológiai műveit tartalmazza, akik a tizenhetedik században több-kevesebb időt hollandiai, elsősorban a leideni és a ma már nem működő frankeri egyetemeken töltöttek. Közismert, hogy a magyarországi és erdélyi protestáns diákok Krakkó, Bécs és Heidelberg után nagy számban utaztak a Habsburg-uralomtól immár megszabadult németalföldi területekre, hogy magasabb, ráadásul valóban korszerű, elsősorban teológiai műveltséget, sőt, doktori fokozatot is szerezhessenek. Heidelberg, de főleg Krakkó és Bécs után ez összehasonlíthatatlanul bonyolultabb szervezőmunkát, illetve anyagi ráfordítást követelt meg, ám mégis sokak jártak sikerrel – ami a hazatérés után tanári, professzori, püspöki karriert jelentett. 

A Pécsett található kötet valamikor a XVII. század végén kerülhetett az egykori püspöki könyvtár állományába. Korántsem csak magyar és erdélyi diákok műveit tartalmazza: bőséggel találhatunk benne hollandiai, „belgiumi” (hiszen Belgium akkor még nem létezett) és német diákok írásait. Ezek az írások többnyire tíz-ötven lapnyit tesznek ki, egy-egy teológiai problémát fejtenek ki, és értelemszerűen a protestáns hittételek meghatározására és a katolikus tanítástól történő megkülönböztetésre törekednek. Két fajtájukat találjuk a kötetben: egyrészt az úgynevezett gyakorló disputációkat – melyek exempli gratia tarttattak –, valamint a magiszteri, de főleg a doktori fokozat elnyerésére – pro gradu – írásokat. A műfajon belül léteznek továbbá alkalmi írásművek is, például egy-egy halálesetkor az elhunyt emlékére, ám ilyet a Pécsett található kötet nem tartalmaz.

Lássunk csak egyetlen, de nagyon jellemző példát abból a hatvannyolcból, mely magyarországi, vagy erdélyi diákok tollából született! Ilyen a De Sacra Scriptura című karcsú füzet, melyet Szoboszlai Miklós a franekeri (Vriesland, Frízföld, Északnyugat-Hollandia) egyetemen nyújtott be, 1644. október 26-án. Szoboszlai amúgy később a hollandiai peregrinusok átlagos pályáját futotta be: előbb tanár, később pedig prédikátor lett Debrecenben. Erre a hivatására készült művével, mely hét, kivételesen magyarul idézett kérdést tesz föl:

• Honnan tudod, hogy a Szentírás a hitet és az erkölcsöt örökre szabályozza – szemben azzal, amit a pápisták állítanak?
• Miért vagy bizonyos abban, hogy a Szentírás isteni eredetű – szemben a pápisták véleményével, mely szerint csak az Egyház tanúságtétele révén van tekintélye?
• Honnan tudod, hogy a Szentírás tökéletes és érthető – szemben a pápisták álláspontjával?
• Honnan tudod, hogy sem az emberi hagyományok, sem a jelenések nem követendők – szemben azzal, amit a pápisták és a látnokok állítanak?
• Honnan tudod, hogy csak a Szentírás dönt a vallási vitákban, és nem a zsinatok, sem az egyházatyák, sem pedig a pápák – szemben a pápistákkal?
• Honnan tudod, hogy a Szentírást anyanyelven kell olvasni – szemben azzal, amit a pápisták állítanak?
• Honnan tudod, hogy az apokrif könyveket nem kanonizálták – szemben a pápisták gyakorlatával?

Világosan látjuk, hogy valamennyi kérdés a Szentírás elsődlegessége és meghatározó szerepe körül forog. Módszerében határozottan elválasztja a már a kérdésben kinyilvánított álláspontját a katolikus pozíciótól. Míg ez utóbbi a Szent Hagyománynak ugyanakkora szerepet tulajdonít, és a trienti zsinat (1545-1563) már a szentírási szövegek megszületését, továbbá azok egyetlen gyűjteménybe történő szerkesztését is ehhez kötötte, a protestáns tanítás önálló és egyetlen hitforrásként tételezi a Szentírás szövegét – melyet, amint látjuk, akár fordításban, kinek-kinek az anyanyelvén is lehet olvasni. Apokrif könyveknek pedig a szerző a mai szóhasználattal deuterokanonikus könyveket nevezi, melyek azután ki is kerültek a Szentírás protestáns gyűjteményéből (Tóbiás, Judit, Makkabeusok I-II. könyve, Bölcsesség, Sirák fia, és Báruch könyve).

Ha a gyűjtemény további darabjait tekintjük, akkor a következő, változatos témákkal találkozunk: Jézus Krisztus istensége; az egyház hatalma, illetve látható jelei; a keresztség és a gyermekek hite; valamint: a város és vezetésének viszonya (De politia et magistratu). Az efféle, általánosabb kérdéseket taglaló írások közül a legérdekesebb: De translatione imperii a Graecis ad Francos (A birodalom (vezetésének) átruházása a görögöktől a frankoknak).

Ez az államelméleti teória hosszú évszázadokat élt meg a középkorban és a kora újkorban, hiszen sokakat foglalkoztatott az a kérdés, hogyan lehet a Római Birodalom bukását, Nagy Károly frank birodalmát, majd pedig annak utódállamait valamiféle nagy, egységes szerkezetbe foglalni. Köztudomású, hogy az államelméleti munkák egyik alapvetése Szent Ágostonnak az Isten városáról (De civitate Dei) szóló, hatalmas műve, mely számos későbbi gondolkodót megihletett. Köztük fresingi Ottó már írása címében is kinyilvánította, hogy Szent Ágoston nyomdokába kíván lépni: a Historia de duabus civitatibus című, a tizenkettedik század közepén keletkezett munka az egymás után következő (világ)birodalmak sorsát követi. Közös jellegzetességük, hogy a vezető szerep mindegyre nyugat felé halad: perzsák, görögök, rómaiak, germánok (frankok), így a görög poliszok szervezete, Nagy Sándor birodalma, és a római birodalom természetes folytatása Nagy Károly birodalma, majd pedig I. Ottó uralma, aki a császári címet és rangot jogosan vélte magáénak tudni.

Nem nehéz fölfedezni, hogyan tudott a protestáns szemlélet ebből a gondolati hagyományból meríteni: Róma-központú egyház vezető szerepének elmúltával az immár vallási vezető szerep tovább húzódik, ismét csak nyugat felé, és éppen ezt taglalja a – falunevével ellentmondóan partiumi –, székelyhídi származású Topheus, azaz Dobos Mihály leideni hallgató. Ő nem elégedett meg egyetlen egyetemmel: Franeker, Utrecht és Harderwijk után érkezett Leidenbe, ahol végül doktori fokozatot szerzett. Előbb tanárként működött több helyen, Partiumban, végül Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvarában végzett szolgálat után erdélyi református püspök lett. Már idézett dolgozatának rövid bemutatása is világosan bizonyítja, hogy nem pusztán egyike volt a Németalföldet megjárt magyar fiatalok közül, hanem műveltsége és széles látóköre kiemelte a többiek közül, hogy azután politikai, illetve vezető lelkipásztori pályára vezesse. 

A Pécsett őrzött vaskos vitairat-gyűjtemény tehát különleges emléke a holland-magyar kapcsolatok kora újkori történetének. A magyarországi és erdélyi társadalomnál összehasonlíthatatlanul szabadabb, autonómabb, kezdeményezőbb környezetben a diákok nemcsak a protestáns teológia korszerű érvrendszerét, de a társadalomszervezés és a politikaelmélet legújabb megközelítésmódjait is elsajátítottak.

Dr. Majorossy Imre, Magyarságkutató Intézet

az Eszmetörténeti Kutatóközpont tudományos munkatársa