A nagyszentmiklósi kincs, ez a jelenleg huszonhárom aranyedényből álló – valószínűleg nem teljes – készlet a hazánk területén élt nomád népek és kultúrák legnagyszerűbb és méltán leghíresebb fennmaradt kincse, amelynek pontos datálása, eredeti tulajdonosa a mai napig éles szakmai vita tárgya, de művészi értékén nem lehet vitatkozni.

A kincs 1799. július 3-án került elő Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében, mikor ott Vuin Neru parasztgazda az udvarában árkot ásott. Ahogy az nem ritka ilyen esetben, a találó család szinte semmiért kótyavetyélte el a kincset, s ami még rosszabb: egy részét tönkre is tették. Több korsó fülét és az egyik ún. bikafejes csanak szarvait leszedték és az utóbbit beolvasztották. Persze híre ment a nagy leletnek, s előbb-utóbb utolérték az aranykereskedőket, akikhez kerültek az edények. A hatóságok augusztusban, Pesten lefoglalták az aranyat, szeptember 18-án már értesítik I. Ferenc királyt és császárt Bécsben, a király 25-én rendelkezik, hogy a kincset szállítsák a Császári és Királyi Régiségtárba. Október 1-jén beviszik. Ott van ma is, a bécsi Kunsthistorisches Museum ékessége. Ez persze számunkra szomorú, de sajnos természetes és nyilván soha meg nem változtatható dolog, hiszen az akkori törvények pontos betartásával, teljesen jogszerűen került oda.

A készlet 23 nagyon különböző aranyedényt tartalmaz: eltér a funkciójuk, a stílusuk sem egységes, az aranytartalmuk különböző. Egyes edények párosával vannak, mások egyedi darabok. A hét nagy korsó közül kettő minden szempontból páratlan, ezeken vannak medaillonokban az alakos ábrázolások, köztük az „égberagadási” jelenetek. Azonfelül még egy nagy tál, egy ivókürt, hat kisebb, nyeles vagy csatos tálka/csésze, és néhány szinte dísztelen apró edény mellett három szintén páratlan, különleges forma: az ún. bikafejes ivócsanakok, amelyek egy szembenéző állatfejben végződnek – bár az állatot szarvaitól eltekintve csak erőszakkal lehet bikának értelmezni. Több igazsága lehet azoknak a nézeteknek, melyek szerint ezek valójában sárkányok!

A különböző ábrázolások tehát őseinknek – mert akárkik készítették a kincset: avarok vagy magyarok, mindenképp a mi őseink közé tartoztak – a mondáiba, hitvilágába enged bepillantást, ráadásul számos edényen eleve tervezett vagy utólag bekarcolt feliratok vannak, egy 1799 előtt ismeretlen betűsorral, amelyet rovásírásnak nevezünk. Egyelőre biztosan nem tudjuk kiolvasni, ha ez majd egyszer megoldódik, a kincs kultúrtörténeti háttere sokkal világosabban ismerhető lesz.

Oly gazdag kincsről van szó, hogy kezdettől mindenki tudta: hatalmas uralkodó elrejtett edénykészletéről van szó. Nem csoda, ha a XIX. századtól Attila kincsének nevezték, de mióta a hunok régészeti hagyatékát sikerült azonosítani, világos, hogy ahhoz ezeknek a tárgyaknak semmi közük. Egyértelmű, hogy az I. évezred második felének két nagy nomád birodalma: az avarok és a honfoglaló magyarok jöhetnek szóba, akiknek az anyagi kultúrájára ezek a tárgyak sokkal jobban hasonlítanak – már ha egyáltalán valamire hasonlítanak. De azt figyelembe kell vennünk, hogy ezeknek az értéke, színvonala annyival felette volt a korszak átlagos edényművességének, ötvösségének, hogy az minden hasonlóság keresését megnehezíti.

A ma általánosan elterjedt nézet szerint a kincs az avar fejedelmeké volt, s ez persze hozza magával az elképzelést, hogy az avar birodalom bukásával rejtették el. Sajnos a mai tudományos gondolkozásnak sokszor jellemzője, hogy egyirányú: csak egyetlen lehetőségről feltételezi, hogy igaz. Ha így tekintünk a kincsre, az „avar elmélet” valóban alig vitatható: számos stiláris vagy éppen ötvöstechnikai elemük van, amelynek ismerjük párhuzamát az avar korból vagy éppen az avar korral egykorú európai ötvösségből, de éppen ennyire alátámasztja az is, hogy a rovásfeliratokkal teljesen azonos ábécével ismerünk igazoltan azonos írást a szarvasi avar temetőből, egyértelműen a VIII. századból. Vagy akár még korábbi időre is visszatekinthetünk: a 2. sz. korsó fenekére két tamga van bekarcolva, amelyeknek szinte pontos párhuzamát a zamárdi avar temetőből, a VII. századból ismerjük. 

Csakhogy vannak olyan párhuzamok is, amelyek egyes tárgyakat a IX., vagy éppen a X. századdal kötnek össze. Nem csoda, hogy kutatók sora vélte úgy, hogy a kincs honfoglaláskori magyar vezéreké volt. Ezt a nézetet vallotta Fehér Géza, aki szerint a Gyulák kincséről volt szó; László Gyula, aki bölcsen tartózkodott egy konkrét uralkodó meghatározásától (az ugyanis valóban csak a történeti körülményekből lehetséges, magából a kincsből aligha), viszont a kincset meggondolkoztató érvekkel két alcsoportra osztotta: a fejedelem és a fejedelemasszony készletére; Vékony Gábor, aki Ajtony kincsére gondolt.

Valamennyien tévedtek volna, és a X. századi párhuzamok csak a véletlen művei? Megnyugtatóbb és korszerűbb egy olyan elképzelés, hogy a különböző eredetelméletek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. A kincsek jellemzője, hogy hosszabb idő alatt gyűlnek össze, és a nagyszentmiklósi kincsre ez fokozottan igaz. Az egyes darabjai stilárisan és ötvöstechnikailag is eltérőek, így különböző műhelyekben és korszakokban is készülhettek, ráadásul többön az idők során átalakításokat is végrehajtottak. A legősibb darabok nyilván a VII. századig visszavezethetők; mások viszont lehetnek lényegesen későbbiek, és a felirat kora még későbbi is lehet, mint magáé az edényé. Pusztán a néhány kiolvasható felirat alapján is bizonyos, hogy egyes tárgyak eredeti tulajdonosa más volt: a 21. tálka görög betűs, török nyelvű szövege két személyt nevez meg, Buila zoapant és Butaul zoapant, míg a 9–10. csészék nehezen olvasható, de görög nyelvű szövege Vékony Gábor eléggé valószínű olvasata szerint egy bizonyos Joannész Ahtonról beszél. Ez a név mai kiejtéssel Ajtony: persze elhamarkodott lenne azt állítani, hogy a csészék Ajtony vezéréi voltak, lehetett a tulajdonos akár neki valamelyik nagyatyja, dédatyja, távolabbi őse is... Egyetlen dolog biztos: egyszerre rejtette el egy személy, aki akkor már az egész kincs birtokosa volt, és ennek az elrejtésnek az időpontja még akkor is lehet jóval a honfoglalás utáni, ha esetleg minden edény egyenként korábbi. Hiszen ma már tudjuk: a XX. század naiv nézete volt, hogy az avar birodalom vezető rétegéből egyesek ne őrizhették volna meg befolyásukat a honfoglalás után, így persze kincseiket is tovább örökítve X. századi utódokra.

Akármi is a kincs pontos eredete, a 225 évvel ezelőtti véletlen olyan kincset juttatott kezünkbe, amely mindenképpen őstörténetünk és ősi kultúránk kiemelkedő fontosságú és szépségű tárgyi emléke. Ezzel az ajándékkal jól kell sáfárkodnunk: a lehető legtöbbet kiderítenünk róla, és amit tudunk, a lehető legszélesebb körben ismertté tenni Magyarországban és az egész világon.