„A keserű pohárnak felhörpintése” – 1.
A trianoni békediktátum a magyar nemzet történelmének egyik legnagyobb tragédiája. Az első világháborús vereség következtében hazánkra mért büntetés súlyos következményeivel a kortársak is tisztában voltak, igaz a magyar társadalom bízott abban, hogy az 1919-es év végére egyre biztosabbá váló nagyhatalmi szándékok hazánkra vonatkozó elképzelései csak tiszavirág életűek lesznek.
Írásainkban a trianoni békediktátum becikkelyezését mutatjuk be négy jelentős, korabeli magyar sajtótermék hasábjain1 Terjedelmi korlátok miatt a következő lapokat kívánjuk részletes elemzés tárgyává tenni: Budapesti Hírlap, Nemzeti Újság, Népszava, Néptanítók Lapja.
A Budapesti Hírlapot az 1881-ben Pesti Hírlapból kiváló szerkesztők alapították Csukássy József vezetésével. Konzervatív szellemiségéből adódóan az 1867-es kiegyezés politikáját képviselte, de szót emelt a nemzeti jogok bővítéséért. Legfőbb céljának tartotta a politikai elfogulatlanságot. Nem akart egyetlen pártnak sem a lapja lenni, jelszava a „magyarságért” volt.
A Nemzeti Újság 1919 és 1944 között jelent meg, eredetileg a Központi Sajtóvállalat reggeli lapjaként. A lap konzervatív, keresztény, nemzeti eszméket hirdetett, szerkesztője Turi Béla, később Tóth László volt.
A Népszava első változata 1877-ben látott napvilágot Budapesten. A lap sokáig hetente egyszer, majd heti háromszor jelent meg. A napilappá alakított sajtótermék 1905. április 1-jén került ki a nyomdából. A háború előtt általános, egyenlő és titkos választójogot követelt, a háború kitörésekor „Nem akarunk háborút!” szalagcímmel jelent meg. A Tanácsköztársaság kikiáltásától kezdve a Magyarországi Szocialista Párt reggeli lapjaként jelent meg.
A Néptanítók Lapja 1868-tól hetente, majd kéthetente megjelenő, a mindenkori közoktatásügyi kormányzat hivatalos lapja volt. Alapítója, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a népoktatási törvény megvalósítását, a néptanítók kulturális és pedagógiai műveltségét kívánta elősegíteni a lappal, közölt közhasznú ismereteket tartalmazó, módszertani és általános pedagógiai írásokat, de tartalmazott hivatalos közleményeket és álláshirdetéseket is. Utolsó számát 1944 őszén adták ki.2
A Néptanítók Lapjának 1920. évi nyitószáma első oldalán Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter cikkében a következőket írta: „1919-1920. Leírom ezt a két számot s minden emberi fantáziát meghaladó világtörténelmet jelzek vele. Az első szám felirat a magyarságnak szánt sírkövön, a második az újjászületés dátuma, – ha van bennünk még annyi őserő és annyi szent akarat, hogy újjászülessünk, ahelyett hogy meghalnánk, újra keresztények és magyarok legyünk, ahelyett hogy nyomorultul elpusztulnánk. Csábít a gondolat, hogy a két szám határmesgyéjén a nagy temetéssel foglalkozzam és segítsek elhantolni a multat, de én mégis a jövendő és az újjászületés felé fordulok, mert nekünk az élet a fontos. Úgy érzem, hogy az életre való törekvés, vágy és akarat minden serkentő eszközét meg kell ragadnunk, hogy újra és újra felrázzuk ezt a turáni kényelembe könnyen visszasüppedő, szívgyöngeségben szenvedő s talán ezért is álmosságra hajló nemzetet.”3 Bár 1920 januárjában az Apponyi-féle békedelegáció minden eszközt megragadott ahhoz, hogy a párizsi békekonferencián született, a Magyar Királyságra vonatkozó döntéseken változtasson, végül csak nagyon minimális módosításokat sikerült kieszközölnie. Az elkerülhetetlen tragédia ez év tavaszán egyre inkább tudatosult a társadalomban, csupán a nap, az óra és a perc volt kérdéses. Aztán megszületett a döntés.
Bár 1920. június 4-én Dr. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter Versailles-ban, a Nagy Trianon kastélyban aláírta a 364 cikkből álló békediktátumot, ez még nem jelentette azt, hogy hatályossá is vált. A békeszerződés becikkelyezése, ratifikálása és törvényerőre emelése még valamennyi aláíró ország törvényhozásának feladata volt. E nemzetközi jog szempontjából szükséges, a szuverén államhatalom részéről bekövetkező formális elfogadása a diktátumnak a „nagyközönség előtt kevéssé ismert” volt.4 Nem véletlen, hogy a Néptanítók Lapja novemberben hosszú cikkben próbálta megmagyarázni olvasóinak, hogy mi is az a ratifikáció.
A lap továbbá arról tudósított, hogy a magyar kormánynak szándékában áll minél előbb a nemzetgyűlés elé terjeszteni törvényjavaslatot, melynek elfogadása lényegében nem más, mint a „halálos ítéletünk” megerősítése.5
E paradox gondolat késztette arra Bencs Zoltán újságírót, hogy magyarázatot adjon arra: Miért is kell ennek megtörténnie. Szerinte ugyanolyan kényszerhelyzetben van a magyar kormány, mint a diktátum aláírásakor, mert tapasztal pozitív változást a Magyarországgal szemben korábban ellenségesen fellépő országok közhangulatát illetően, s ezt kockára tenni nem akarja. A ratifikáció lehetőséget teremthet arra, hogy elkezdődjön egy „békés harc” az ország ezeréves határainak visszaállításáért.
Bár a Néptanítók Lapja szerzőjének sorai a kormány magabiztosságát sugallta, koránt sem volt ilyen egyszerű a helyzet. Az 1920. július 19-én hivatalba lépő első Teleki-kormány, melynek külügyminiszteri posztját ideiglenesen 1920. szeptember 22-ig maga a miniszterelnök töltötte be, 1920. július 22-én mutatkozott be a Nemzetgyűlésben, s Teleki úgy fogalmazott, hogy a győztesek most már megértőbbek lesznek azon óhajunkkal kapcsolatosan, hogy változtatni kell a békeszerződésen.6
Maurice Fouchet budapesti francia főbiztos Teleki kijelentéseit összefüggésbe hozta a béke magyarországi ratifikációjának kérdésével. Alexandre Millerand francia miniszterelnöknek és egyben külügyminiszternek 1920. július 24-én írt jelentésében így fogalmazott: „Igaz, hogy Magyarország már aláírta a békeszerződést, ám törvénybe iktatásáról sem szabad megfeledkezni.”7 A ratifikáció csúszása a cseh, a szerb és a román kormányokat is arra ösztönözte 1920 késő nyarán, hogy közösen sürgessék Párizsban a magyar békeszerződés ratifikációjának nagyhatalmak általi kikényszerítését.8 Fouchet 1920. szeptember 5-i jelentésében megint foglalkozott a békeszerződés lehetséges nemzetgyűlési ratifikációjával. A budapesti francia főbiztos sorai és jelentései árulkodóak a trianoni békediktátum törvénybe iktatásával kapcsolatos kormányzati szándékról, s az is tény, hogy 1920 szeptemberében a nagyhatalmak kénytelenek voltak nyomást gyakorolni Magyarországra annak érdekében, hogy a ratifikációs folyamatokat felgyorsítsák.
A ratifikációval – érdekes módon – 1920 novemberéig, a magyar országgyűlés becikkelyezésről szóló döntéséig kevés alkalommal, s 1921. július 26-a, a ratifikációs okmányok kicserélése előtt is csak egyszer foglalkozott a Néptanítók Lapja. Kőrösi Henrik az Új idők – új feladatok című cikkében azt a témát járta körül, hogy a béke ratifikációja milyen új változásokat eredményez az iskolák külső és belső életében.9
A Népszava 1920. október 5-ei számában számolt be arról, hogy gróf Csáky Imre külügyminiszter a Neue Freie Pressének adott nyilatkozatában kitért arra, hogy a kormány a lehető legrövidebb idő alatt ratifikálni akarja a trianoni békeszerződést.10 A cikk közölte, hogy Rubinek Gyula kereskedelemügyi miniszter is azt nyilatkozta: „A békeszerződés ratifikációja legközelebb szőnyegre kerül és a nemzetgyűlésre hárul majd az a föladat, hogy az úgynevezett békeszerződóst törvénybe iktassa. Ebből a szomorú aktusból le kell vonnunk azt a tanulságot is, hogy a jövőben nagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, ha fegyvert fogunk.”11
November elején a ratifikálás kérdése a külügyi bizottság elé került. A felszólalók között Apponyi Albert rámutatott arra, hogy a ratifikálás bizonyos „előnyökkel is jár”, mert ezt követően lehetőség nyílik arra, hogy a „nemzetek szövetségébe fölvétessünk, ami az egyedüli békés út egy olyan akció követésére, amely a béke revíziójára vezethet”.12 Andrássy Gyula gróf, a bizottság elnöke az átalános vitát lezárva a maga részéről is kiemelte annak fontosságát, hogy az ország belső jogrendjének szilárdnak kell lenni. „Ha a kormány ebben a kérdésben a legkérlelhetetlenebb eréllyel és bátorsággal jár el, a parlament támogatására ebben a tekintetben mindenkor biztosan számíthat” – hangsúlyozta az elnök.13
Rövidesen a nemzetgyűlés közgazdasági bizottsága is tárgyalta, 1920. november 9-én délután a közjogi bizottság is megszavazta, este pedig a kormánypárt értekezlet keretén belül fogadta el a békeszerződés becikkelyezését tartalmazó javaslatot.
2 Köő Artúr (2020): Nemzeti évfordulók és tanítói álláspontok. In: Fabó Edit szerk.: Hazafiak voltak. Az ember, a hit és a történelem méltósága az 1867. évi kiegyezés utáni nemzeti ünnepeken. Magyarságkutató Intézet, Budapest. 128-130. o.
4 Néptanítók Lapja (1920. november 11.), 53. évf., 44-46. sz. 15. o.
5 Uo.
7 Uo. 194. o.
8 Uo. 194-195. o.
9 Néptanítók Lapja (1921. január 20.), 54. évf., 1-3. sz. 1. o.
10 Népszava (1920. október 5.), 48. évf., 235. sz. 1. o.
11 Uo.
13 Uo.