Az 1849. április 26-i első komáromi csata magyar győzelemmel zárult. Habár a komáromi erőd felmentése megtörtént, a honvédek nem tudták elvágni a császári-királyi hadsereg visszavonulási útját.

A tavaszi hadjárat második hadműveleti szakaszának eredményéről Görgei Artúr vezérőrnagy ily módon vélekedett emlékirataiban: „Komárom teljes fölmentésével a Gödöllőn – az isaszegi csata után – vezérkari főnökünk által készített haditerv végrehajtása kielégítően megtörtént, hála Damjanich tábornok rendíthetetlen állhatatosságának a nagysallói csatában, valamint annak a csodálatra méltó kitartásnak és ritka hadművészetnek, mellyel Aulich tábornok a Pest előtt összevont osztrák főhadsereget mindaddig le tudta kötni és valódi hadászati szándékaink felől elámítani, míg végre mindezeknek késői felismerése csak arra volt jó, hogy elcsodálkozó ellenfeleink a nagysallói szégyenteljes kudarcba belesétáljanak.” 

1849 januárjában zárták körül a császári csapatok Komárom erdőjét, s márciusban vette kezdetét annak módszeres ostroma.¹ A nagysallói diadalt követően Görgei I. (Klapka György vezérőrnagy) és III. hadteste (Damjanich János vezérőrnagy) átkelt a Zsitván és április 22-én „sok posványon, vizenyős ereken keresztülgázolván, végre nagy lucskosan” megérkezett a komáromi Vág-hídfőhöz, mialatt a VII. hadtest (lovag Poeltenberg Ernő ezredes) a Garam mentén dél felé vonult, majd a fősereg hátát biztosította. A komáromi Nádor-vonalban másnap került sor az érdemrendek kiosztására. Hegyesi Márton tudósítása szerint „Maga Görgei tüzte fel az érdemrendet az érdemesítettek mellére. Diszben volt felállítva úgy a 3-ik, mint a 9-ik zászlóalj. Görgei […] a tábornoki s törzstiszti kar kiséretében jelent meg az arczvonal előtt, a kitüntetett tiszteket kiléptette s az összes hadcsapatok tisztelgése között tüzte fel mindegyiknek mellére az érdemrendet. S a tábori lelkésznek a csapatokhoz intézett lelkes beszéde zárta be a magasztos ünnepélyt.”²

Mindeközben Balthasar von Simunich császári altábornagy ostromló csapatai a Duna bal partjáról átkeltek a folyó jobb partjára, így észak felől Komárom felszabadult, de a magyar csapatok nem tudtak a Dunán partot váltani, mert a császári ostromlövegek szétlőtték a komáromi hajóhidat. Görgeinek nem volt hadihídkészlete, ezért rögtönöznie kellett. A fővezér tutajhidat akart készíttetni a Vágon leúsztatott fenyő szálfákból, amit Thaly Zsigmond alezredes, Komárom erődítési igazgatója képtelen ötletnek minősített. A tullni utásziskolában végzett Görgei azonban ragaszkodott elképzeléséhez, s az utászok – nem törődve az ellenség folyamatos ágyúzásával – a komáromi ácsok és hajósok segítségével április 25-én estére megépítették a rögtönzött talphidat.

Támadásukról és a csatáról Klapka így emlékezett: „26-án éjfél után egy órakor már néhány dandár megkísérthette a hídfőhöz legközelebb fekvő sáncok megrohanását. Három órakor hajnalban a mieink szuronyrohamot intéztek ezek ellen, s az ott levő ágyúkat elfoglalták. A hídfőről intézett ezzel a támadással egyidejűleg föntebb a Dunán néhány ezer ember kelt át kompokon és dereglyéken, hogy az ellenséget hátulról támadja meg. Öt óra után az ellenség egész állása birtokunkban volt, s az Ácsra vonult vissza. [Reggel 9 óráig köd ülte meg a környéket] Erre több órai nyugalom állott be, amit arra használtunk fel, hogy az I. és III. hadtestnek még bent maradt csapatait is átszállítsuk a Dunán, mert csak így – és ha később a VII. hadtest is megérkezik – lehetett gondolni a kivívott siker teljes kihasználására. Eközben azonban az ellenséges oldalon is megérkezett a főhadsereg segítsége, különösen Schlik hadteste, minek következtében a két fél között a harc az egész vonalon megújult. Damjanich a középsereget vezette Csém és Herkálypuszta felé, Görgey személyesen a jobbszárnyat Ács felé, és én a balszárnyat vezényeltem, amely már napfelkelte előtt fegyvert letenni kényszerítette Ószőnyben az ott levő osztrák őrséget. Tért nyertünk, és minden ponton állandólag nyomultunk előre, amint egyszerre Nagysándor hadtestem lovasságával az ellenség jobbszárnyát megkerülni akarván, az ellenség túlnyomó lovassága által megtámadtatott, s a gyalogságra visszaveretett. Sikerült ugyan a küzdelmet helyreállítani, mindazonáltal a csata ezzel véget ért.”³

Az ellenséges sáncokat csendben megközelítő első rohamcsoportok közé tartozott a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóalj. „A Kiss Pál-féle dandárhoz tartozó vörössipkások nagyot mulattak azon – jegyezte fel Hoffmann Arnold –, mikor a koromsötét éjjel liba-menetben és egymás kabátját [Helyesen: köpenyét] fogva a legnagyobb csendben haladtak át az Új-Szőnytől Monostor felé elterülő bozóton keresztül. Már éjfél után két óra lehetett, mikor vitézeink egyikéje elkiáltja magát: »Vízben vagyok«, mire az egész él-század legénysége ugyanezen észlelésének adott kifejezést. »Hát miért nem mondtátok meg mindjárt?« – kérdi a valamivel hátrább maradt Kiss Pál – »Mert nem volt szabad beszélni« – volt erre a válasz. Ebből következtette a magyar dandárparancsnok, hogy most már a monostori ostromsáncok – még pedig a 10-ik számú váracs – árkaiba került és nem volt eszerint sok vesztegetni való ideje. Szélesebb alakzatot véve föl, csakhamar elérték vitézeink az osztrák sáncokat, melyeken most valóságos macskamódon csúsztak fel egyik a másikat megsegítve. Most végre hallatszott az első »Halt wer da?« a sánc pereméjéről, de már későn volt. Az ott álló Kiss Pál torkon ragadja és csak annyit kérdez »Welches Regiment?« »Erzherzog Stephan«⁴ volt a válasz, de a következő percben már a mi embereink kezében volt az aluszékony és olyannyira közlékeny vitéz. A sánc megmászásából keletkező zaj fellármázta természetesen az ágyú-telepek kezelő legénységét és a váracs őrségét, sőt el is dördült egynehány lövés, de minden további ellenállás hiábavaló volt; a ki meg nem adta magát, azt minden lövés nélkül elnémította a szurony.”⁵

Ószőny visszavételekor az egri 26. honvédzászlóalj zsákmányanyaggal javította fel egyenruházatát és fegyverzetét, amiről egyik tisztjük, Andrássy Jenő főhadnagy – később százados – említést tett. Miután a 4. Deutschmeister-sorgyalogezred gránátos-osztályának katonái „[…] lerakták a fegyvereiket; kezdék eldobni kardjaikat szijas szuronyaikat, s a medvebőr csákót, miket a honvédek vettek át, régi fegyvereiket, melyekbe a töltés bele volt rozodásodva uj, meszszehordó fegyverekkel váltották föl, fejökbe nyomták a medvebőr csákót nyakukba akasztották a fehérszijjas szurony tokokat, s ugy változtak át magyar gránátosokká. […] Ez után az őrnagy, tanácsot tartott a tisztekkel, melyben elhatározták, hogy a zászlóalj megszerzi a hadsereg részire azon szarvasmarhákat, melyek állitólag a távolból fehér pontok gyanánt tüntek föl.

Megindultunk tehát a prédára midőn nem sokára ágyu szó hallatszott. Minél közelebb értünk a marháknak állitott fehér pontokhoz, az ágyuszó annál gyakoribb és erősebb volt, s nem sokára kivehettük hogy a fehér tárgyak nem egyebek elhagyott osztrák sátraknál, sokan a honvédek közül oda futottak maguk, vagy tisztjeik számára sátort szerezni […]”⁶

A Komáromot ostromló császári erők csupán azért nem szenvedtek katasztrofális vereséget, mert Buda felől akkor érkezett be a császári fősereg II. (báró Anton Csorich von Monte Creto altábornagy) és III. hadteste (gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy), és menetből kapcsolódott be a küzdelembe. Déltájt a félszemű Schlik átvette a vezérletet, és általános előrenyomulásra adott parancsot. Jobbszárnyán a Karl Liebler von Asselt vezérőrnagy parancsnoksága alatti dandár azonban megtorpant, mire a vele szemben álló magyar balszárny lovassága Nagysándor József vezérőrnagy vezetésével indult rohamra – 4-4 század Hannover-, Coburg-, 3 század Ferdinánd-huszárral és 1 század lengyel dzsidással –, ám a császári lovasság – 4 század az 5. Maximilian Auersperg-, 1 század a 8. Károly porosz herceg-vértesezredből, 5½–5½ század a 7. Kress-svalizsér- és az 1. Civalart-dzsidásezredből, valamint 3 lovasüteg – megállította azt. A huszárok visszavonultak és a vértesek kis híján szétugrasztották az I. hadtestet, amelyet bessenyői Beőthy György őrnagy, a 26. honvédzászlóalj parancsnoka akadályozott meg (de szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy szerint itt a hajdúsági 52. honvédzászlóalj is helytállt), aki „[…] rögtön parancsot ád tömegbe állásra – írta Andrássy Jenő főhadnagy –, igy rohantunk előszőr a svalizserokra kik a tiszti kart fogták körül – ezek tüzelésünkre megfutottak, azután tüzeltünk a többi lovasságra, mely a két zászlóaljat s az üteg ágyut [Pontosabban a zalai 47. honvédzászlóaljat és az újhelyi Barla Károly főhadnagy parancsnoksága alatti 1. tizenkétfontos félüteget] köritette, ezek is megszaladtak. A két megszabaditott zászlóalj pedig nem hogy a vitéz kis seregnek jött volna segélyére, hanem a többi magyar sereg után futott. 

A tüzérek is fölszedték ágyuikat, azonban zászlóaljunk honvédei felismerték Lapinszkyt [Helyesen: Teofil Łapińksit,] a jeles tüzér századost [, a 4. hatfontos gyalogüteg parancsnokát] a ki születésére nézve lengyel volt, s nevét kiálltották, végre ő is megismerte a gránátos bőrbe bujt honvédeket, hozzánk siet, lemozdonyoz, s tüzelni kezd. 

Már eddig azonban háromszor rohantak ránk a svalizserek és dsidások, de mind hasztalan, mert első sorban a tisztek álltak s készebb volt inkább az egész zászlóalj elhullni, mintsem áttörni engedje azon erős falat melynek legelső köveit a tisztek képezték.

Midőn Lapinszky először tüzeltetett, ezt kiáltotta: mienk a győzelem! […]

Az osztrák lovasság végre hátrálni kezdett, a tüzérek nyomultak utána, követve a 26-dik zászlóaljtól.

Görgey tábornok, ki ez eseményt egy kis dombról látta, futárt küldött hozzánk, megtudandó, hogy miféle gránátosok azok, kik a magyar tüzér üteget fedezik s egyszersmind kérdeztette a kis csapat parancsnokának nevét is.

Beőthy őrnagy megizente Görgeynek, hogy mi a 26-dik zászlóaljbeli honvédek vagyunk, hogy kevéssel ezelőtt egy gránátos zászlóaljat elfogván annak külső jeleit vettük fel.

Görgey megörült, hogy nem kell verességet jelentenie az országgyűlésnek s minden erejét összeszedte, hogy a futó sereget megállitsa. – Mire segitség jött, az osztrák lovasság már jó tova volt kergetve, féltek, hogy a hegy oldalból több gránátos is bukkanik elő.”⁷

(Az egriek parancsnokát Görgei a csatatéren léptette elő alezredessé, és zászlóaljával együtt nem sokkal később megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, amelynek zászlajára a fővezér tűzte fel a kitüntetést „dob és zeneszó mellett”, így kiáltva: „»Éljen a vitéz 26-dik zászlóalj!« mit az egész sereg utána mennydörgött.”⁸)

Asbóth Lajos alezredes – később ezredes –, a Pest alatt tüntető 12. hadosztály parancsnoka is megemlítette a fenti harccselekményt: „A mint Nagy Sándor az osztrák jobb szárny visszavonulását észreveszi, rögtön elhatározza, hogy Schlicket jobb oldalról támadja meg. 16 lovas századot és a lengyel lándzsásokat e czélra maga mellé gyüjti, a 47-ik honvédzászlóalj s egy fél 12 fontos ütegnek megparancsolja, hogy kövesse s lovasságával előre tör.

Hanem e perczben a csatatérre érkezik a Kocsból jövő [gróf Wilhelm] Montenuovo [ezredes], a [Joseph] Kisslinger [ezredes] parancsnoksága alatti vértesekkel egyesül, a huszárok homlokban s oldalról megtámadtatva, zavarba jönnek, s az osztrák lovasság rendetlen futásra kényszeriti őket, az osztályzati tömeget képező 47-ik zászlóaljat szétüzik s a ½ 12 fontos üteg már majd el van vesztve, midön a derék 26-ik zászlóalj parancs nélkül és csak vezetője felszólitását követve a 47-ik zászlóalj s a ½ 12 fontos üteg megmentésére előre nyomul, jól irányzott tüzelése visszaveri az ellenséges lovasságot. – A mint Klapka ezt észreveszi, a bal szárny egyik ütegét rögtön segélyül küldi – Nagy Sándor huszárjai ismét rendbe állnak s az ellenséges lovasságot bátran megtámadva, visszaűzik.”⁹

A 47. honvédzászlóaljtól Éder József őrmester – később hadnagy – csupán a saját helytállásukról számolt be: „A lovasság balszárnya kis csapat huszárságunkra vetette magát, s azt visszanyomta, míg a jobbszárny, mint gyűrű vette körül zászlóaljunkat. Mindez oly meglepő gyorsasággal történt, hogy nem volt időnk négyszöget alakítani, hanem álltunk ott nyílt sorokban. Mintha még most is hallanám a német tisztek kiáltásait: »Enyim magyar, letenni fegyver magyar!« De [palini] Inkey [Kázmér őrnagy, zászlóaljparancsnok] tüdejének egész erejével ordított vissza: »Lőjétek fiúk az irgalmát, meg ne add magad Zala!« S megkezdődött a puskaropogás. A lovasok pisztolyaikat sütötték közénk, mi pedig az összezsúfolt zászlóalj közepéből puskáztunk reájuk elég jó sikerrel, mert néhány perc múlva a gyűrű tágult, a lovasság hátrafutott, mi pedig húzódtunk vissza a vár felé, de csak néhány percig haladhattunk, mert újra körülfogtak minket a dragonyosok, s ismét hallottuk a fölszólítást: »Letenni fegyver magyar!«, mely miután nem történt meg, tiprattak bennünket, a szélsők közül többeket megvagdaltak, részint levágtak, mire részünkről újra megkezdődött a lövöldözés, s az ellenség másodszor is visszafutott. Testben, lélekben kifáradva, bomlott sorokban húzódtunk most visszafelé, de a kétszer kudarcot vallott lovasság harmadszor is szerencsét próbált, hogy bennünket lefegyverezzen, s a bekerítés harmadszor is ismétlődött, de hála Isten, ez esetben is sikertelen. Mert ekkor már a Csillagerődhöz oly közel jutottunk, hogy annak 24 fontosai megkezdhették működésüket. Lélekemelő volt hallgatni a hatalmas golyók suhogását fejünk fölött, s egy dörgő éljenben törtünk ki, tudván, hogy meg vagyunk mentve. […]

Mi pedig összetörten, agyonfáradtan, de magunkat meg nem adva, szabadon lélegezve elterültünk a homokban. Nem ismertünk egymásra. Zászlóaljunk a[z 1848. november 8-i] friedaui betörés óta végigharcolta a téli és a tavaszi hónapokat, és sok ezernyi golyó röpült el fejünk fölött, s jutott közibénk, de ily eltorzult, ijesztő alakokat, mint aminők mi ekkor voltunk, nem láttunk soha. A félelem, hogy elfognak bennünket, jobban megviselt, mint a puskatűz, vagy, hogy többen közülünk megsebesültek, sőt elestek…”¹⁰

A harcok súlypontja egyre inkább az ácsi erdőbe tolódott, ahol Görgei zászlóaljai derekasan küzdöttek, miközben a magyar centrumot is szorongatták. A Ferdinánd-huszárok itteni tevékenységéről réthei Zámbory Emil főszázados adott számot: „Ezredünk és a Hannover-huszárság, összesen csak 5 osztály, itt két egész lovas dandár ellen küzdött. Min két rész vitézül s nagy veszteséggel harczolt. Ez alkalommal ezredünk egyik kapitánya, Liptay [Pontosabban: kisfaludi Lipthay Ágoston főszázados] megsebesülvén, lováról leesett, s az ellen kezébe került. Ezredesünk Kászonyi [József], és Krein [Helyesen: Krain János] őrnagy különösen kitüntették magukat e csatában; mindketten megsebesültek, valamint a Hannover-huszárok közül is Galváni [Helyesen: Galvagni, Cesare] őrnagy és Mukics kapitány [Helyesen: Mukits Aurél főszázados]. Mindannyian 3-ik osztályú érdemjelet nyerték el vitézségök jutalmául.”¹¹

A csata végső mozzanatait az ifjú güntherheritzi Büttner Emil, a lévai 17. honvédzászlóalj őrmestere is megörökítette: „Túl a vizen, a városban volt nagy része erőnknek, és az ácsi erdők aljában egy szörnyű nagy sereg várt reánk, melyhez hasonlóval még nem vala dolgunk, az egész cernírung egyesülve Velden seregével és Jellasics dühös horvátjaival. Mint a vakok, nyomultunk folyvást előre, az ácsi szőlőkből mi magunk űztünk ki, ki nem állhatta a sokkal nagyobb számú ellenség dühös tüzelésünket, és Sulcz dandárnok vezérlete alatt minden töltés nélkül eszeveszetten rohantunk a legnagyobb rakéta-, ágyú- és puskatűz dacára előre. Míg végre valahára a derék fővezérünk Görgey hozzánk lovagolván, megdícséré vitézségünket és visszaparancsolt mennünk a sáncokba. Hol megpihenve és töltényeket faszolva újra előrenyomulhatunk. De alig fordult vissza, midőn Sulcz újra: »Előre, előre!« – parancsol! Már éppen egy vonalban valánk az ellennek az erdő szögébül tüzelő ágyúival. A mieink mind hosszában vonultak hátra. Nem, nekünk állnunk kellett. Szerencsére lapályban valánk, […] midőn újra hozzánk vágtat Görgey, és Sulcz uramat hamarjában jól lekapva, visszavonulót parancsol.

De itt is volt már az ideje, mert az ellenség észrevevén, iszonyúan elkezdett ágyúzni, röppentyűzni közénk, és ha a közlei szőlőkbe nem farolunk, a már hátunk mögött levő lovasság csunyául megszabdalt volna. Elértük végre az ácsi sáncokat és azt elfoglaltuk. Elhatározva mindnyájan, hogy noha töltésünk nincs, összesen aligha 200, szuronnyal is utolsó leheletünkig védeni [fogjuk] a sáncokat, a Dunán keresztül menekvésre a szűk hídon gondolni sem lehetett. De jobban meggondolta azt vitéz hadvezérünk Görgey a várban, a túlsó oldalon maradt sereg egy részét átparancsolván, annak segélyével az előrenyomultakat újra régi táborukba visszavertük, és a sáncokat elfoglalván kényelmesen kipihentük magunkat. […]

Így most már vígan dőzsölünk a felszabadított város alatt, ily víg táborozást sosem unnék meg. […]

Jó viseletünkért Kazinczy osztálynokunk¹²  meg akarván jutalmazni 3 akó ménesit vett számunkra. Éljen!

E csatában különösen kitünteté magát a 34-dik, 52-dik és 47-dik zászlóalj.”¹³

Görgei úgy döntött, hogy az erősítések megérkezéséig a hajnalban birtokba vett ostromsáncokba vonja vissza erőit. A honvéd tüzérség lőszere kritikus szintre csökkent, ezért az ütközet 13 órakor véget ért. A VII. hadtestnél parancsőrtisztként szolgáló rochlitzi Rochlitz Kálmán főhadnagy is említést tett a lőszerhiányról: „Mezei tüzérségünk annyira kimeritette volt munitióját […], hogy az I. hadtestnek egyik ütegénél megjelenvén, saját szememmel láttam, mint szedegették fel tüzéreink az ellenségtől ránk küldött ágyúgolyókat a földről, belé göngyölték az elesettek ruháiból szaggatott rongyokba, úgy töltötték blank a lőpor hegyibe s úgy küldözték gazdájukra vissza. Magam kétszer vágtattam az erősségbe mezei töltényekért […], de mind a kétszer ugyanazt a feleletet kaptam […]: hogy 12 fontosból van, de 6 fontos nincsen.”¹⁴

A magyar fővezér még hajnalban ordonáncot menesztett Poeltenberghez, hogy a VII. hadtesttel mielőbb induljon el Komárom felé. Az esőzések és áradások azonban hátráltatták Poeltenberget, aki csak 15 óra tájt érkezett meg két huszárezredével és lovasütegeivel, de annak nem volt értelme, hogy túlhajszolt lovassága üldözésbe menjen át.  Nem csak Poeltenberg lovassága, hanem az egész magyar fősereg rendkívül kifáradt. Erről írt Karsa hadnagy is: „Nem sokára az osztrákok lépésről lépésre tért vesztenek, a meg-megbomlott tömegek minden erőlködés dacára az újra sorakozás után, megint csak megzavarodnak, rendetlenül hátrálnak, a szakadatlan előnyomuló magyar zászlóaljak elől végre futásnak erednek. Az osztrák vezérek, csapatjaik elbátortalanodása miatt a visszavonulást minden poszton elrendelik, mire tömegeik futva hátrálnak. Nohiszen, miattunk futhattak; rogyásig elfáradt csoszogó zászlóaljaink már alig bírták saját testeiket cipelni. Délceg huszáraink lovai úgy néztek ki mint az utca sarkon szunyókáló fiakker ló, tüzéri fogatainkat kardlappal sem lehetett előre nógatni.”¹⁵

Szalkay Gergely, a veszprémi 6. honvédzászlóalj századosa visszaemlékezésében említette meg: „Holttestek borították az előttünki tért, és kocsikkal hordták be a sisakokat, fegyvereket és különféle hadiszereket, mellyek az ellenségtől futva elhagyott csatatéren találtak.”¹⁶

A császáriak még másnap is szedelődzködtek Komárom alatt, s ekkor döntött úgy Földváry Károly alezredes, hogy fehértollas fiaival összeszedi az ellenség által visszahagyott ponyvasátrakat. Két század biztosítása mellett a többi négy század gúlákba rakta fegyvereit, s a császári lovasság orra előtt nekifogott a táborbontásnak, akinek még arra is maradt gondjuk, hogy az „öreg” – vagyis Damjanich számára – egy nagyobb sátrat kerítsenek. A zsákmányolt sátrakból „[…] jutott mindegyik századnak, de egyelőre nem volt sok köszönet benne, mert úgy tele volt apró fehér bogarakkal, hogy az, a ki elhelyezkedett benne, kevés idő mulva ijjedten menekült ki belőle s hetekbe került, míg ki tudott maga is tisztulni, ki tudta a sátrat is tisztítani a német által hagyott emlékektől.”¹⁷ Büttner őrmester más zsákmányról is beszámolt: „Másnap azonban az őkelmék táboránál egy slepp hajót, egészen megrakva mindennemű fegyver és lőszerekkel, hagytak birtokunkban, azonfelül az ácsi erdőkben sok bombamozsarat, egypár sugárágyú csövét, sok bombát és igen nagy mennyiségű lőszert találtunk.”¹⁸

Görgei jelentésében írta győzelemükről: „Az ellenség Komárom, de különösen az ismét tökéletesen helyreállított Dunahíd elleni lövöldözéseit f. hó 25-i éjféltájig folytatván, akkor előbb Knezić [Károly ezredes] osztálya, s utána félórai közökben Klapka és Damjanich hadtestei a Dunán átkelvén, még azon éjjel az ellenséges sáncok megrohanására rendbe alakultak. Éjfél utáni 2 órakor a megrohanás Knezić osztálya és Dipold alezredes dandárja által oly vitézséggel és eréllyel történt meg, melyhez hasonlót a hadviselés története ritkán mutat. A sáncok első rohamra bevétettek, dacára az élénk ágyútűznek és az erős gyalog-őrseregnek, kiket a rohanók szuronyszegezve részint leszúrtak, részint foglyokká tettek. Napvirradtával Ószőny az I. hadtest (Klapka) seregei által szuronnyal elfoglaltatván, az ellenség megkergettetett. – Reggeli 8 órakor minden sáncok kezeinkben voltak. Ezután az osztrák ostromló sereg az Ács feléi úton az erdő előtt magát felállítván, s az ellenség főereje Tata felől a csatamezőre érvén, a mi csak akkor kifejlődő osztályaink ellen összpontos támadást tenni készült, akkor a két átkelt hadtest, valamint a komáromi őrseregnek egy része – 4 zászlóalj Guyon [Richard] tábornok vezérlete alatt – előremenvén, tüzes viadal támadt, mely délutáni 2 óráig a csatasíkon folytattatott, és seregeinknek minden pontokoni győzelmével végződött. Az ellenség végképp visszavonult, s minthogy aznap tovább előnyomulni szándékunkban nem volt, csak kisebb lovascsapatokat küldtem utánok. Knezić ezredes vitéz seregeit személyes kitűnő bátorsággal vitte rohanásra, osztálya pedig aznap csodákat tett, és a legkitűnőbb vitézséggel vívott. Általában a tegnapi csata sok vitézeknek adott maguk kitüntetésére alkalmat. Így például a 26. zászlóalj, melyet sokkal nagyobb lovasosztály körülfogott, magát derekasan addig tartotta fenn tömegben állva, míg a 47. zászlóalj felszabadítására sietvén, a lovasságot visszavonulásra kényszerítette. Ezenkívül Németh [Ignác] tüzérfőhadnagynak [Pontosabban: századosnak, 3. hatfontos lovasüteg] derék viselete minden dicséretre méltó valamint a [nyitraszerdahelyi] Zerdahelyi [Ince százados]-féle üteg [, a 4. hatfontos lovasüteg] egy irányzójának önmegtagadása különösen kiemelendő, kinek egy rakéta orrát elszaggatta és egész arcát tetemesen megsebesítette, de ki szörnyű sérülése dacára ágyúját addig oda nem hagyta, míg az üteg a tűzből ki nem takarodott, s csak azután ment a kötöző helyre az orvos segítségét igénybe veendő. Ily tett dicsérő szóra nem szorult. A rohanás és a csata eredményei, mihez a sáncokban talált tömérdek mennyiségű lőszerkészlet is járul – legszólóbb tanúságai derék vitézeink minden dicséretet túlhaladó hajthatatlan bátorsága és szilárd elszántságának.”¹⁹

A Közlöny 1849. május 1-jei száma e szavakkal tudósított a komáromi csatáról: „Damjanich és Klapka hadtestei a megszállva tartott Komárom felszabadítását ma végképp befejezték. A Duna jobb partján levő ütegeket rohammal bevették, és ez alkalommal hat 24 fontos ágyút és két tarackot elfogtak; továbbá 600 foglyot tettek, köztük a Deutschmeister gyalogságnak egész gránátososztálya tisztjeikkel együtt. A fősereg a Duna jobb partján áll, az osztrák sereg visszavonul, amennyire kivehető, Győr felé.”²⁰

A csata kezdetén Görgei serege (az I., III., illetve a VIII. hadtest részei) 22 898 embert és 62 löveget számlált, majd a VII. hadtest csata utáni beérkezésével ereje még 9043 fővel és 45 löveggel emelkedett, míg a vele szemben álló három császári hadtest létszáma 33 487 katona és 108 löveg volt. A magyarok véres vesztesége 800 főre rúgott, míg az a császári oldalon 671 fő – 33 halott, 149 sebesült, 489 eltűnt és fogoly –, valamint 100 ló volt.

Tény, hogy az 1849. áprilisi győzelmi sorozat az egekig emelte a honvédsereg morálját, ám a Tiszától tartó szakadatlan ütközetmenet embert és lovat egyaránt kimerített, ráadásul raktáraiktól egyre távolodva utánpótlásuk is akadozott: Komáromnál Görgei honvédei elérték fizikai teljesítőképességük végső határát. Mindezekkel a hadügyérnek, pacséri Mészáros Lázár altábornagynak is tisztában kellett lennie, hiszen több évtizedes huszártiszti múlt állt mögötte, és tudnia kellett, hogy agyonhajszolt hadsereggel nem lehet az ellenséget üldözni. Ennek ellenére mégis Görgei harcvezetését kárhoztatta: „E nap hőse a gyalogság volt, mely bátor és vitéz magatartásával egyedül vivá ki a győzelmet. A vár felszabaditásán kívül e nap nyeresége az ellenség ostrommozsaraiból, nagyobb faltörő ágyúkból s az ostromhoz szükségelt hadi szerek és készletekből stb. állott.

Seregünk ismét győzött; de a győzelem ismét nem vala tökéletes, mert azon fegyvert, mely azt végbevinni szokta, Görgey használni nem tudá, s ha használta is, oly rosszul használta, hogy jobb lett volna épen nem, mintsem igy használni. Görgey hadában mintegy ötezer huszár volt, kiknek nagyobb részével, – mivel hadedzett egyénekből állottak, – mindent kisérletbe lehetett venni. Eddig, mint láttuk, huszáraink egyes és kisebb rohamokon kivül, számarányukhoz képest mitsem tettek.

Az igaz, hogy Nagy-Sarlónál Gáspár az ellenség oldalábani megjelenése által ezt rendetlen futásra készteté, hanem mitsem tett, […] hogy az üldözést erélyesen folytatva, a már veszőfélben levő ellenséget megsemmisitse.”²¹

A honvédek felhagytak az ellenség üldözésével és Görgei a lehetőségeket számba véve immáron Kossuthnak kedvezhetett. Hadserege Bécs helyett megindult Budavár visszavételére.