Móra Ferenc neve minden olvasónk előtt ismert, hiszen gyermek- vagy ifjúkorban ki ne olvasta volna műveit? Azt viszont már kevesebben tudják, hogy emellett a nyelvészet, történelem, botanika és zoológia, valamint az útleírások is érdekelték őt.

Születésének 145. évfordulóján rövid pályaképpel emlékezünk rá, nem csupán irodalmi tevékenységét, de a magyar kultúráért végzett munkáját, s a magyarságkutatáshoz kapcsolódó régészeti tevékenységét is felelevenítjük. 

1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán, szegényparaszti családban. Szülei a nehéz életkörülmények között is figyeltek taníttatására. Bátyja is példaképül szolgált számára, az ő hatására kezdett az irodalom iránt érdeklődni, s őt követte a tanári pálya választásakor is. Földrajzra és természettudományra szakosodott a budapesti egyetemen, majd Vas megyében egy évig tanított, innen Szegedre költözött.

A Szegedi Naplónál helyezkedett el, majd a városi könyvtárban és múzeumban is munkát kapott. 1907-ben a csókai ásatáson is részt vett, 1908-ban Kolozsvárott régészeti kurzust végzett, így később visszatérve a csókai lelőhelyre, az európai hírű kőkori telepet hét szezonon át kutathatta. Az alföldi régészeti feltárások megszervezése jelentős mértékben az ő munkájának gyümölcse, szinte minden korból értékes leleteket tárt fel.

1905-ben megismerkedett Pósa Lajossal, az ifjúsági irodalom vezető alakjával, aki Az Én Ujságom c. gyermeklaphoz hívta, s itt több mint ezer, jórészt saját életéből merített témájú írást közölt a rákövetkező időszakban, mely alatt kiforrott stílusa. Bemutatta a korabeli Alföldet, és társadalmi-politikai kritikát is megfogalmazott. Első pályaszakaszának kiemelkedő művei A rab ember fiai (1909), a Csilicsali Csalavári Csalavér (1912), a Kincskereső kisködmön (1918), vagy az 1922-ben megjelentetett Dióbél királyfi. 1913-tól a Szegedi Napló főszerkesztője lett, majd 1917-ben a Kultúrpalota irányítását is átvette. A Szegedi Napló mellett a Délmagyarországban, 1922-től a Világban, majd ennek betiltása után a Magyar Hírlapban is publikált. 

Pályafutása második szakaszának remekművei az A festő halála (1921), az Ének a búzamezőkről (1927), vagy az Aranykoporsó (1932). Az 1920-as évek közepétől újult erővel dolgozott a dél-alföldi régészeti kutatásokon, s ezekről 12 irodalmi igényességű tudósítást is publikált. Több gazdag leletanyagú sírmezőt és kunhalmot térképezett fel, tanulmányozta a nomádok temetkezési szokásait. Gyarapította a múzeum gyűjteményeit elsősorban a numizmatika terén. A ’30-as évekre egészsége megromlott, előbb a tüdőbajjal harcolt, majd rákbetegséggel, amely 1934-ben elragadta.