Cillei Ulrik (1406. február 16. – 1456. november 9.) horvát-szlavón bán, Cillei Borbála királyné unokaöccse, V. László gyámja és főtanácsadója volt. Halálának körülményei és kérdése nem pusztán önmagában érdekes, hanem szorosan összefonódik a Hunyadiak értékelésének változásával. 

A magyar történetírásban és közgondolkodásban létezett egy koherens, hagyományos, patrióta narratív rendszer, amelyben Hunyadi János a törökverő, az ő fia, László az ellene áskálódó Cillei, majd a királyi önkény áldozata lett, Mátyás pedig az igazságos király volt, akinek halála után a Jagellók gyenge uralma vezette a királyságot a mohácsi katasztrófához. 1945 után ez a rendszer elemeiben kezdett szétbomlani. A szocialista korszak történelem tankönyvei például Hunyadi Jánost pártos bárónak (habár picit jobbnak, mint a többit), Mátyást pedig az adóztató, központosító, abszolutista uralkodónak tartották. A Jagelló uralkodók pozitív irányú akadémiai átértékelése 1989 után kezdődött. A legújabb, átértékelődő narratív elem Hunyadi László kivégzése, amely ebben az újabb történészi megközelítésben teljes joggal történt, és ez a probléma szorosan kapcsolódik Cillei Ulrik megítéléséhez és halálának körülményeihez is. 

„Így a [Cillei] dinasztia emlékezetét olyan történetírók alakították, akik a vetélytársak és örökösök, a Hunyadiak és a Habsburgok szolgálatában forgatták tollukat. Tőlük vették át a negatívumokat a kialakuló nemzeti történetírások első képviselői, hogy aztán a hagyomány töretlenül éljen tovább egészen napjainkig, mégpedig nemcsak a historiográfiában, hanem az irodalomban és a képzőművészetben is.” ¹ Nem párhuzam nélküli a felvetés, hiszen például Báthory Gábor negatív megítélése kapcsán Nagy László történész vetette fel 1984-ben megjelent A rosszhírű Báthoryak című könyvében azt, hogy valójában Báthoryt elsősorban az őt legyőző és túlélő Bethlen Gábor fejedelem és köre által írt forrásokon keresztül látjuk. 

Valójában azonban minden értékelés és átértékelési kísérlet ellenére sem tudni pontosan, hogy mi történt 1456. november 9-én, amikor Cillei zárt ajtók mögött egyedül maradt a Hunyadiakkal Nándorfehérváron. 

Az újabb narratíva ezt így értékeli: „A számos forrás ellenére képtelenség hitelesen rekonstruálni a történteket, de annyi biztos, hogy november 9-én Cilleit meggyilkolták. Magyarország egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú báróját, a király édesanyjának bátyját halálra szúrták és kaszabolták. Nem tudjuk, ki rántott először kardot, de a vendégek fegyveres kíséretének kizárása elég erősen utal arra, hogy a házigazdák valamit terveztek. Az összecsapás perceiben V. László nem tartózkodott a helyiségben, de Hunyadiék így is főben járó bűnt, felségárulást követtek el.” ²

A tradicionális narratívában ugyanez a történet pedig így szerepel: „A miséről Ciliéi [Cillei]Ulrikot fontos tanácskozásra hívták, egy terembe vezették, hol már várta őt Szilágyi, Hunyadi, Rozgonyi Sebestyén és mások. Hunyadi [László] indulatosan szemére lobbantotta Ulrik grófnak az apja és maga ellen elkövetett sok ármányt és gáncsoskodást. Vita közben kardot rántottak s Hunyadi emberei Ciliéit előbb lábán sebesítették meg, majd mikor összeroskadt, fejét vették. Hunyadi László a király elé sietett, elmondta a történteket s heveskedését szánva-bánva, bocsánatért esdekelt, amit a jelenlevőnek mindig igazat adó, de a színlelést is mesterien űző ifjú meg is adott.”  ³

Az utóbbi idézet a sokak által máig ismert „Hóman-Szekfűből” szerepel itt, mivel az a maga korában nagy hatást gyakorolt a recepcióra, és mai napig is sok szempontból alapmű. A kötetről szóló számos ismertetés közül csak egyből álljon itt a bevezető gondolat, amely jól mutatja a narratív törésvonalak, az eltérő értelmezések folyamatos jelenlétét és versenyét a hazai történettudományban és közgondolkodásban: „A liberális kor kommunista és trianoni megalázása után a vallásos és nemzeti magyar gondolkozás fölébredt, magára eszmélt és első feladatának tekintette, hogy a magyar történeti múltnak új igazi nagy emléket emeljen s tükörnek maga elé állítsa a maga igazi megismerésére. […]”