„Feltárta” az áradás: Tiszakeszi-Szódadomb 10–11. századi temetője

Nem egyedi eset, hogy a különböző katasztrófák közvetlen romboló hatásuk mellett máshogy is befolyásolják környezetüket. A vulkánkitörések szigetek születését eredményezhetik, a jég olvadása átjárót nyithat, s bármennyire is furcsa, de a II. világháború pusztítása nagyban hozzájárult a budai vár régészeti kutatásainak kiterjesztéséhez. Adott esetben pedig a természet ereje rég elfeledett dolgokat hozhat a felszínre. Így történt ez 120 évvel ezelőtt is, amikor a Tisza áradása nyomán Tiszakeszitől délre, a Szódadomb félköríves ártéri magaslatán a levonuló árhullám régészeti leleteket mosott ki a földből. Hamzsa András uradalmi tiszttartó az előkerült tárgyak közül többet is eljuttatott Gálffy Ignác miskolci múzeumigazgatónak, aki ennek nyomán kezdett feltáráshoz. Munkája egy ős- és egy kora Árpád-kori sír feltárását eredményezte. A Szódadomb egyes részein napjainkig további kutatások is történtek, amelyek igazolták, hogy ott az ős-, a római császár-, a honfoglalás és kora Árpád- valamint a középkor folyamán is nyomot hagyott az ember. Ezek közül most a honfoglalás és kora Árpád-kori temetőt szeretném röviden ismertetni.

A magaslat kedvező fekvése miatt a környéken megtelepedők számára ideális helyszínt kínált temető létesítésére, hiszen a korszakban megfigyelhető gyakorlat volt, hogy a nyughelyeket – a mainál jóval kiterjedtebb – árterekből kiemelkedő magaslatokra telepítették. Ezek lehettek a természet alkotta dombok, amelyeket néha az emberi tevékenység tovább emelt, vagy azt már a korábban ott élt emberek hordták össze, ugyancsak temetkezés céljából. Előbbire a közeli Ároktő-Dongóhalom kínál példát, ahol egy magaslaton lévő bronzkori telepbe ásták a 10–11. századi sírokat, utóbbira pedig az ugyancsak Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Monaj-Berencsi szőlők, ahol egy őskori halomsírt használtak fel, úgymond másodlagosan.

A Szódadomb elhelyezkedése a II. katonai felmérés térképen
A Szódadomb elhelyezkedése a II. katonai felmérés térképen

A temetőnek sajnálatos módon mindössze egyetlen sírjáról rendelkezünk részletes leírással, a többi tárgy szórványleletként került a múzeumba. Forrásértéküket ez természetesen csökkenti, azonban így is fontos adatokkal szolgálnak az egy évezreddel ezelőtt élt emberek mindennapjainak megismeréséhez.

Az ismeretlen sírszámú temető valószínűleg korábbi periódusának emlékei azok a nyílcsúcsok, kések és különböző ruha- vagy övveretek, amelyek a 10. századi temetők jellemző leletei közé tartoznak. Ezek sorába illeszkedik az múzeumba került oldalpálcás zabla is. A hasonlóan nagyobb méretű oldaltagokkal felszerelt zablák célja a ló biztonságosabb irányítása volt, kivédendő az olyan balszerencsés eseteket, amikor egy erőteljesebb rántás a zablát kimozdítva, a hátast irányíthatatlanná tette volna. Az oldaltagok egyúttal lehetőséget is teremtettek a lószerszám kivitelének emelésére. Azok készülhettek ezüstből vagy bronzból is, a többséget adó kovácsoltvas esetén fémberakással díszíthették, vagy részben fémlemez borítást is kaphattak, valamint agancsból is kialakíthatták azokat. Az utóbbiakat esetenként művészi kivitelű faragott mintákkal tették vonzóbbá. Az előkerült zabla oldalpálcái itt is agancsból készültek, amelyeket végeiken egy-egy gomb díszít. Az oldaltagokat aztán átfúrták, hogy egy-egy U alakú rögzítő segítségével kapcsolják azokat a szájvashoz. Utóbbi külső végeit pedig megcsavarva alakították ki az oldalpálcákat közrefogó és a kantár bekapcsolásához szükséges lyukakat. Valószínűnek látszik tehát, hogy a temetőben legalább egy lovas sír is volt, amelybe a ló szerszámzatát, vagy akár a leölt állat fejét és lábainak végeit is elhelyezték.

Agancs oldalpálcás zabla a temetőből
Agancs oldalpálcás zabla a temetőből

Az eltemetettek ékszerkészletéből főként különböző karpereceket ismerünk, ilyen a Gálffy által feltárt sírban is megtalálható volt, míg szórványként további 5 db került gyűjteménybe. Ezek közül 4 db esetében hasonlóságuk és egyaránt Hamzsa András ásatásához kötött előkerülésük alapján talán megengedhető annak feltételezése, hogy ezek – vagy legalább egy részük – között valamilyen kapcsolatot valószínűsítsünk, akár egy sírból történő előkerülésüket is. A karpereceknek ez a középrészén szögletes átmetszetű, végein azonban legyező alakban kiszélesedő, gyakorta díszített változata ritkaságnak számít a 10–11. századi magyar településterületen. Hasonló ékszereket főként a Kárpát-medence déli részeiről ismerünk, s ez már utal arra, hogy ezeknek a kora középkori bizánci tradíciókon alapuló ékszereknek a fő elterjedési területe a Balkán-félsziget irányába mutat. A karperecek tehát egyfelől kerülhettek kereskedelmi áruként a Tisza mentére, valószínűsíthető összefüggésben a folyónál futó egykori kereskedelmi út szerepével. Másrészről azonban nem zárhatjuk ki teljesen annak lehetőségét sem, hogy talán egy déli területekről származó személy érkezett valamilyen módon ide, magával hozva jellegzetes ékszereit is, amelyekkel aztán el is temették. A kettőnél nagyobb számú karperecviselet szokása gyakorta megfigyelhető volt a déli területeken a kora középkori sírleletek alapján, míg a Magyar Fejedelemség területén ez a fajta viseleti mód ritkább volt. Érdemes megemlíteni, hogy éppen a közeli Ároktőn figyelték meg egy 5 db karpereccel eltemetett személy sírját is.

Karperecek a temetőből
Karperecek a temetőből

A temető leleteinek egy további különleges darabját alkotja a bronzból öntött kereszt. Maga a tárgy töredékes és hiányos állapotban került a múzeumba, a kereszt szárainak sarkainál lévő – valószínűleg ékkőberakást imitáló – tagok közül ma már csupán egy-egy látható. Továbbá a kereszt alsó, kiszélesedő szárának közepén, mindkét oldalon megfigyelhető megvastagodó rész folytatásában található tüske vagy köpű is hiányzik. Ez egyben utal arra is, hogy a tárgy eredeti funkcióját tekintve szertartási kereszt lehetett, amelyet az említett módon erősítettek fel egy nyélre. Sérülését követően azonban funkciója megváltozott, azt átfúrva, nyakban viselték tovább. Feltehetően nem ugyanaz a személy, aki azt még eredeti állapotában bírta, vagy legalább ismerte annak felhasználási módját, hiszen a felerősítésre szolgáló furatokat úgy alakították ki, hogy az azokon átfűzött zsinórra akasztva a kereszt eredeti állásához képest fejtetőre fordult. Nem igazolható, hogy az a Kárpát-medencébe még eredeti funkciójának megfelelően, valamely szertartás kellékeként került, így egyben ilyen szertartások meglétét is feltételezhetnénk már ekkor. Valószínűbbnek látszik számomra, hogy már tüskéjét vagy köpűjét elvesztve került a Tisza mellé, eredeti funkcióját, szimbolikus jelentését pedig új tulajdonosa nem ismerve függesztette azt fel.

Kereszt a temetőből
Kereszt a temetőből

A mai Tiszakeszi közelében valamikor a 10. században telepedett meg egy közösség, amelynek tagjai részben őrizték még korábbi pogány hagyományaikat, így a temető talán egyik legkorábbi sírjában még az elhunyt mellé helyezték legalább lovának szerszámait is. A legkésőbbi tárgyak közé tartozó S végű karika alapján a közösség temetőjét a 10. század végén, 11. század elején még valószínűleg használta. Ezt követően azonban vagy elköltöztek addigi lakóhelyükről, vagy már az új rend előírásainak megfelelően a templom mellett helyezték halottaikat nyugalomra, felhagyva korábbi temetőjüket. A közösség egykori életének különböző rétegei mutatkoznak meg minimális számban ismert sírleleteikben, utalva pogány szokásaik lenyomataként a lovas temetkezésre, a korabeli kereskedelembe történő bekapcsolódásuk jeleként – esetleg egy déli származású személlyel együtt – megjelenő karperecekre és az egykori keresztény szertartásokon használt – de viselője számára már talán csupán homályos jelentéssel bíró – kereszt felhasználásában.

 

Ajánlott irodalom

Gálffy Ignác: Az archaeologiai szakosztály jelentése. In: A Borsod-Miskolczi Közművelődési és Múzeum Egyesület 1901. évi Évkönyve. Szerk.: Szentpáli I. Miskolc, 1901. 28–47.

Langó Péter: A Tiszakeszi-Szódadombon talált kora Árpád-kori kereszt. In: Genius loci. Laszlovszky

60. Ed.: D. Mérai. Budapest 2018, 254–257.

Lovag Zsuzsa: Árpád-kori mellkeresztek. In: A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Szerk.: Révész L.–Wolf M. Szeged, 2013. 493–497.

K. Végh Katalin: Honfoglalás és kora Árpád-kori sírleletek a miskolci múzeumban. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9 (1970), 79–107.