Főhajtás a vértanúk emléke előtt

2019-10-06 09:56

Azokra a hősökre emlékezünk, akik végigharcolták az 1848/49-es magyar szabadságharcot, annak véres csatáit és ütközeteit, s „egy zászló alatt, egy haza fiainak” vallva magukat – holott soraikban nemcsak magyarok, hanem rácok, örmények, horvátok és németek is voltak – az aradi vesztőhelyen adták vissza lelküket a teremtőnek. Rájuk emlékezünk, az aradi tizenhármakra, és velük együtt arra a több mint száz áldozatra, akiket Bécs megtorló gépezete, a Magyarországon és Erdélyben működő 18 haditörvényszék a vesztőhelyre küldött.

Amikor 1849. augusztus 13-án a világosi vár omladozó falainak tőszomszédságában található szöllősi mezőn a Görgei Artúr tábornok által vezetett magyar haderő az orosz cár intervenciós hadserege előtt letette a fegyvert, a fővezér és tábornokai is abban bíztak, hogy a fegyverletételt nem követi megtorlás. Bíztak az orosz cár közbenjárásában, aki 1849. augusztus 16-án két levelet is írt ez ügyben Ferenc Józsefnek. Az elsőben úgy fogalmazott, hogy a fegyverletétel alkalmat ad arra Ferenc Józsefnek, hogy uralkodói jogai legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhassa. Második levelében pedig egyenesen kegyelmet kért a megtévedteknek.

Ekkorra azonban már a bécsi udvarban kidolgozták a megtorlás egységes irányelveit, s azok végrehajtására megtalálták a megfelelő személyt, az 1849. május 30-án a magyarországi cs. kir. hadsereg fővezérévé kinevezett Julius Jakob von Haynau táborszernagy személyében. Haynau neve nem volt ismeretlen Magyarországon. 1848 áprilisában kíméletlenül verte le az észak-itáliai Brescia lakosainak fegyveres felkelését, s a város lakói közül tucatnyi embert végeztetett ki, s sokakat – köztük nőket – botoztatott meg. Joggal kapta a bresciai hiéna elnevezést.

Első fővezéri intézkedései közé tartozott, hogy 1849. július 1-jén Győrben kiáltványban közzétette a megtorlás irányelveit, s elrendelte a haditörvényszékek felállítását. Utóbbi joghatósága kiterjedt a katonákra és a polgári személyekre egyaránt. Az osztrák minisztertanács által jóváhagyott alapelvek szerint a haditörvényszék a következő ítéleteket hozhatta:

1.   halál, kötél, vagy lőpor és golyó által

2.   deportálás az országon kívülre

3.   sáncfogság nehéz vagy könnyű vasban, vár-, fogház- vagy porkolábfogság vasban vagy anélkül

4.   pénzbüntetés

Akit felségsértésben marasztaltak el, esetében a vagyonelkobzás automatikusan együtt járt a büntetéssel.

Haynau hamarosan tanújelét is adta annak, hogy a megtorlást komolyan gondolja. Június 5-én Pozsonyban felakasztatta Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost. A két honvédtiszt kivégzése valósággal sokkolta a magyar közvéleményt. Pedig ez csak a kezdet volt.

1849 augusztus közepétől a megtorlás a tetőfokára hágott. Augusztus 14-én, a fehérvári felkelés során elfogott fehérvári polgárokat – Gáncs Pált, Havelka Ferencet, Hübner Andrást, Kuczka Mihályt, Uitz Ignácot és Varga Mihályt fegyveres lázadásban való részvételért golyó általi halálra ítélték és a pesti Újépület mögött főbe lőtték őket.

Aradon 1849. augusztus 22-én született meg az első halálos ítélet. Rögtönítélő bíráskodás során halálra ítélték és kivégezték Kossuth korábbi szárnysegédjét, a honvéd vadászezred szervezőjét, Ormai (Auffenberg) Norbert ezredest. A halálos ítélet kimondásához elegendő volt annyi, hogy cs. kir. tiszt volt és a honvédseregben szolgált. Ő tekinthető tehát az első aradi vértanúnak!

Haynau azt vallotta, hogy „A lázadók minden főnökét, ide számítva az önálló csapattestek vezetőit is, fel kell akasztani. Mindazokat az egyéneket, akik a felkelők sorai közt harcoltak, és azelőtt a cs. kir. osztrák hadseregben szolgáltak, agyon kell lőni.”

A politikai és katonai elit elleni megtorlás 1849. október 6-án vette kezdetét. Ezen a napon, Pesten főbe lőtték Batthyány Lajos grófot, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Fekete Imre gerillaszázadost, s ugyanezen a napon, Aradon főbe lőtték a honvédsereg három tábornokát és egy ezredesét, s felakasztották kilenc tábornokát. A dátum kiválasztása sem volt véletlen: 1848-ban a bécsi forradalmi nép ezen a napon végzett Latour táborszernagy, cs. kir. hadügyminiszterrel. A bécsi kormánykörök pedig meg voltak győződve arról, hogy a bécsi forradalmat és Latour halálát a magyarok, köztük Batthyány titkos akciói okozták. Batthyányt augusztus 30-án felségárulásért egyhangúlag vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélték. Batthyány nem félt a haláltól, de az akasztást megalázónak tartotta. Ezért a felesége által becsempészett tőrrel a kivégzés előtti éjszakán felmetszette a nyaki ütőereit. Ám a tőr nem volt elég hosszú és éles. Batthyány súlyos vérveszteséget szenvedett, de életben maradt. Az akasztást ilyen körülmények között nem lehetett végrehajtani. A pest-budai kerület katonai parancsnoka, Kempen altábornagy ekkor úgy döntött, hogy a kivégzést nem halasztja el, de a kötél által végrehajtandó kivégzés helyett agyonlöveti Batthyány Lajost. A grófot, aki a súlyos vérveszteségtől még mindig tántorgott, ketten kísérték a vesztőhelyre. A kivégzőosztag előtt féltérdre ereszkedett. „Éljen a haza! Rajta vadászok! – kiáltotta.

Ugyan ezen a napon végezték ki Fekete Imre gerillaszázadost is Pesten.

Az Aradon fogva tartott 12 tábornok és egy ezredes elleni eljárás 1849. augusztus 25-én kezdődött. Az ezredesi rendfokozattal bíró katona Lázár Vilmos volt. Őt azért sorolták a tábornokok közé, mert a szabadságharc végnapjaiban önálló seregtestet vezényelt. A vádlottak esetében két határnapot vettek figyelembe. 1848. október 3-át (királyi manifesztum, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvényszék alá helyezte és Jellasicsot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá) és 1849. április 14-ét. Azok a tisztek, aki ezt követően szolgáltak, felségsértés büntettében voltak elmarasztalhatók.

Az ítélethirdetésre szeptember 26-án került sor. A vádlottakat kötél általi halálra ítélték, kivéve Schweidel Józsefet, akit lőpor és golyó általi halálra.

Haynau október 1-jén kapta meg az ítéleteket, amiket aznap jóvá is hagyott. Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid és Kiss Ernő esetében „kegyelmet” gyakorolt, ami az ő esetükben azt jelentette, hogy őket is lőpor és golyó általi halálra ítélte.

Október 6-án a hajnali órákban főbe lőtték Lázár Vilmos ezredest, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornokokat. A többi elítéltet október 6-án reggel hat órakor a lelkészek kíséretében vitték a vesztőhelyre. Mindannyian polgári ruhában voltak, kivéve Leiningent, aki megvesztegette az őröket, így őt honvédtábornoki egyenruhában vezették a bitófa alá.

Az ítéletek felolvasása után a foglár katonai szokás szerint háromszor egymás után kegyelmet kért az elítéltnek. „Istennél a kegyelem” – hangzott mindannyiszor a válasz. Ezután a foglár sorban odalépett a tábornokokhoz: Pöltenberg Ernőhöz, Török Ignáchoz, Lahner Györgyhöz, Knézich Károlyhoz, Nagysándor Józsefhez, Leiningen-Westerburg Károlyhoz, Aulich Lajoshoz, Damjanich Jánoshoz és végül Vécsey Károlyhoz.

1849. október 25-én lőtték főbe Kazinczy Lajos ezredest, mint önálló seregtest parancsnokot. Az aradi vértanúk száma így 15 főre emelkedett.

A megtorlás nemcsak a katonákat, hanem a civileket is sújtotta. 1849. október 10-én Csány Lászlót, a Szemere-kormány közlekedés- és közmunkaminiszterét és Jeszenák János bárót Nyitra és Pozsony megyék kormánybiztosát vezették a bitófa alá.

Október 24-én további két politikust, Szacsvay Imrét, a képviselőház jegyzőjét és báró Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét végezték ki. Legfőbb bűnük az volt, hogy megszavazták a Függetlenségi Nyilatkozatot, s nevük is szerepelt az okmányon.

Itt jegyezzük meg, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatnak már a kihirdetését is felségárulásnak minősítették. Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébánost és Szikszay János református lelkészt ezért rögtönítélő bíróság elé állították és Nagyigmándon július 12-én mindkettőt kivégezték.

1850. februárjában egy 16. honvédtisztet is kivégeztek Aradon. Ludwig Haukot, aki részt vett a bécsi forradalomban, majd Bem seregében lett alezredes. Bécsben már távollétében halálra ítélték, de a hadbírósági eljárást vele szemben Aradon is lefolytatták. Haynau 1850. február 8-án erősítette meg Hauk halálos ítéletét.

Az aradi vértanúk kultusza már a kivégzés napján megkezdődött. Szemtanúk elbeszélése szerint már egy-két órával a kivégzéseket követően roppant tömegek zarándokoltak arra a helyre, amelyet a zsarnokság "Golgothává avatott". Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak, már a kivégzés napján elkezdték az áldozatok hagyatékának összegyűjtését.

A véres kivégzések a magyar nemzetre, de bátran kijelenthetjük, hogy az európai közvéleményre is sokkolóan hatottak és előrevetítették az önkényuralom hosszú évtizedeit.

Az aradi vértanúk kivégzésének emléke máig kitapintható mély nyomokat hagyott a magyarság emlékezetében. Szimbólumává vált a hazaszeretetnek, a nemzeti önállóságért való küzdelemnek, az önfeláldozásnak, a nemzeti függetlenségnek. De egyúttal a nemzeti gyásznak is. 170 év távlatából is élő és örök történelmi hagyomány.

                                                                              

Dr. Vizi László Tamás

                                                      

Felhasznált irodalom

Aradi vértanúk albuma. Szerk. Varga Ottó. Budapest, Arad sz. kir. város, 1890.

Az aradi vértanúk I-II. Válogatta, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás. Budapest, Neumann Kht., 2001. https://mek.oszk.hu/06100/06162/html/

Hermann Róbert: Megtorlás az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után. Változó Világ 27. Press Publica, Budapest, 1990.

Kacziány Géza: Magyar vértanuk könyve. Vass József Könyvkiadóhivatala. Budapest, 1906.

Katona Tamás: Aradi vértanúk. Corvina Kiadó, Budapest, 2003.

Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848–1854. Szerk. Hermann Róbert. RUBICON-KÖNYVEK, Budapest, 2007.

Vizi László Tamás: „Emelte a honfiui kegyelet” In. A források bűvöletében. Ünnepi tanulmányok Katona Tamás 75. születésnapjára. Szerk. Hermann Róbert, Zakar Péter. Belvedere, Szegd, 2007. 475-503. pp.

(Kiemelt kép: Az aradi 13 vértanú, 1850.)