„Akit Jeruzsáleminek nevezünk”

2020-05-28 16:14:07

815 évvel ezelőtt, 1205. májusában két ünnepi eseménynek voltak tanúi azok, akik bebocsáttatást nyertek a Szűz Mária-bazilika roppant falai közé. Előbb egy gyermekkirálynak, III. Lászlónak adták meg a végtisztességet, akit az Árpád-házi uralkodók közül utolsóként temettek el Székesfehérvárott. Május 29-én viszont már nem a vég, hanem az új kezdet került az érdeklődés középpontjába. Ezen a napon koronáztak királlyá egy harmincas évei elején járó fiatal férfiút, aki már nagyon várta ezt a pillanatot.

II. András király (1205–1235) azon történelmi szereplők közé tartozott, akiket váratlan halálesetek segítettek trónra. Másodszülött fiú másodszülött fiaként látta meg a napvilágot. Alexios-Béla herceg, a későbbi III. (Nagy) Béla király (1172–1196) Bizáncban vette nőül Châtillon Ágnest (Antiochiai Annát), I. Mánuel császár (1143–1180) sógornőjét. Ott született 1171 körül első fiuk, a majdani Imre király (1196–1204). Alexios-Béla bátyja, III. István király (1162–1172) hirtelen halála után tért haza, hogy birtokba vegye Magyarországot. András herceg talán már a hazatérés évében, de legkésőbb 1175 folyamán meg kellett, hogy szülessék, mert Anna királyné még két fiúnak és két (három) leánynak is életet adott, mielőtt 1184/1185-ben sírba szállt.

III. Béla kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy Imre fiát tekinti trónja örökösének: ezt többszöri koronázással és királyhoz méltó neveltetéssel mutatta ki. András előtt azonban hamar felcsillant a hatalomszerzésnek egy másfajta lehetősége. 1188-ban súlyos belviszályba avatkozott a magyar király, s úgy fordította a maga javára a halicsi és a volhíniai uralkodó vetélkedését, hogy második fiát tette halicsi fejedelemmé. Béla északkeleti foglalása nem bizonyult tartósnak: Andrást már 1189-ben elűzték. A király ezután más feladatot szánt neki. Élete végén kereszteshadjáratra tett fogadalmat, annak beváltását bízta rá. A vállalás anyagi feltételét biztosította, de önálló területi kormányzatot nem hagyott Andrásra. Ez az intézkedés nemcsak az országmegosztás ellen ható politikai akaratot bizonyítja, hanem arra is utal, hogy a hatalomba belekóstolt herceg tevékenységének színterét a Szentföldön képzelte el; távol Magyarországtól, Imre leendő királyságától.

Béla e mégoly jószándékú döntésével alaposan melléfogott. Úgy látszik, nem ismerte elég jól másodszülött fiát, mert alig egy évvel halála után a keresztet viselő herceg Jeruzsálem felszabadítása helyett Imre ellen vonult, akit készületlenül ért öccse támadása, ezért 1197-ben vereséget szenvedett. Csatavesztése miatt András Dalmácia és Horvátország birtokába jutott. Onnan szervezte országos összeesküvését királyi bátyja ellen, de ezt Imre 1199-ben leleplezte. A király a csatamezőn is visszavágott, de győzelme nem lehetett teljes, mert Imre és András között a Római Szentszék teremtett békét. Ennek értelmében Imre is keresztes fogadalomra kényszerült (ezt sosem váltotta be), András viszont jó ideig békében maradt.

A XII–XIII. század fordulóján a testvérek családi élete került előtérbe. Imrének ekkor születhetett fia, a későbbi III. László király (1204–1205), s ez idő tájt kelt egybe András Merániai Gertrúd hercegnővel. A későbbi fejlemények tükrében kijelenthető, hogy a herceg hozzá illő társat választott.

Imre és András kényszerbékéje egészen 1203 őszéig tartott. András újra bátyja ellen támadt. Seregeik Varasdnál találkoztak, ahol Imre fegyver nélkül egyedül átvonult a herceg táborába, ott pusztán királyi tekintélye erejével foglyul ejtette pártütő öccsét. Andrást ezután Keve várában, majd Esztergomban őriztette, Gertrúdot hazaküldte szüleihez, s ebből sejthető, hogy bűnösnek tartotta a herceg kiújult hatalomvágyában. Az ifjú pár azonban nem sok időt töltött egymástól elszakítva.

1204 elején Andrást hívei kiszabadították Esztergomból. 1204. augusztus 26-án Imre megkoronáztatta kiskorú fiát, III. Lászlót. Gyámjává pedig – meglepő módon – Andrást tette meg. Igaz, mást nem is tehetett, hiszen fiatalabb öccsei már nem éltek, András kiszabadulását pedig tudomásul kellett vennie. Hogy a korai koronázásban csak az atyai példa vezette Imrét, vagy már közeledni érezte végét, ezt sosem fogjuk megtudni.

November 30-án Imre király meghalt. András az ország kormányzójaként gyámkodott unokaöccse felett. A gyermekkirály és az özvegy anyakirályné, aragóniai Konstancia nem sokáig állhatott ellent András (és a visszatért Gertrúd) egyre nyíltabb hatalomvágyának. Ebből a szorult helyzetből Konstancia kivezető utat keresett, méghozzá Bécs felé. Fogta III. Lászlót, a Szent Koronát, és Lipót osztrák herceg udvarába menekült. András fegyvereseket gyűjtött és Ausztriát fenyegette. Lipót számára nem is jöhetett jobbkor, hogy Bécsben meghalt a kis III. László király. A Szent Korona és néhai tulajdonosa útra kelt Székesfehérvár felé…

1205. május 29-én pünkösd ünnepén egy harmincévesnél is hosszabb uralkodás vette kezdetét. II. András királysága legalább annyira mozgalmasan telt, mint hercegsége: háborúk, sikerek, kudarcok tarkították. Túlélte két feleségét, megérte szentéletű leánya halálát, sőt azt is, hogy Erzsébetet – mert hiszen róla van szó – szentté avatták. Apja és bátyja uralkodói elveivel szakítva bőkezűen osztogatott birtokadományokat. E folyamat mélyreható változást hozott az ország életében: nem túlzás azt állítani, hogy II. Andrással kezdődött a „történelmi” XIII. század Magyarországon.

Köztudatunkban ma elsőként az 1222-ben kiadott Aranybulla társul II. András király nevéhez. Régen viszont inkább az 1217–1218-ban vezetett keresztes hadjáratát szokták vele kapcsolatban felemlíteni. Igaz, hogy az apjának tett fogadalma beváltását nem siette el, hiszen a kereszt felvételétől számítva csak 21 év múltán kelt útra, de középkorban a hadjáratnak jó emlékezete alakult ki hazánkban.

Aranybulla
II. András arany függőpecsétjének előlapja.
aranybulla
II. András arany függőpecsétjének hátlapja.

„András a pápa úr megbízásából ellátogatott a Szentföldre. Ezt a megbízatást akkor kapta, amikor még herceg volt… ezért ő teljesítette és váltotta valóra apja fogadalmát. Ott a Szentföldön a babiloni szultán elleni keresztény sereg kapitányává és vezérévé tették, majd diadalmas győztes lett belőle. Három hónapig maradt ott. Végül a királyi kincstár felhasználásával megvásárolta különböző szentek ereklyéit, úgymint Szent István protomártír koponyáját, Szűz Szent Margit mártír koponyáját, Boldog Tamás apostol és Szent Bertalan jobbját. De ugyancsak vásárolt Áron vesszejéből is, és megvette annak a hat korsónak az egyikét, amelyekben Jézus a vizet borrá változtatta, és még sok mást, amit akkor össze tudott gyűjteni” – írja a Képes Krónika. Háromszáz évvel a hadjárat után Werbőczi István Hármaskönyve lapjain egyenesen így szólt róla: a „győzedelmes András király, akit Jeruzsáleminek nevezünk, azután, hogy jeruzsálemi hadjáratáról, melyet a szaracénok ellenében a katolikus szent hit védelmére a magyaroknak tömérdek seregével indított vala, szerencsésen visszatért”.

Dr. Szabados György igazgató 

László Gyula Kutatóközpont és Archívum 

Magyarságkutató Intézet

szabados
Szabados György