A szászfenesi csata

2020-05-22 15:55:53

1660. május 22-én került sor a Kolozsvár tőszomszédságában található Szászfenes és Szászlóna közötti területen II. Rákóczi György utolsó csatájára. Az ütközet nem tartozik a magyar hadtörténelem legjelentősebb összecsapásai közé, csupán egy újabb epizód volt abban az 1657 óta tartó katonai és politikai válságban, amely súlyos károkat okozott az Erdélyi Fejedelemségnek.

A konfliktus kiváltó oka az volt, hogy II. Rákóczi György, miután 1656. december 6-án Radnóton szövetséget kötött Károly Gusztáv (1654–1660) svéd király követeivel a lengyel–litván állam ellen, 1657 januárjában csapataival elindult, hogy a svédek oldalán bekapcsolódjon az 1655 óta zajló lengyel–svéd háborúba.

Noha a lengyelországi hadjárat előtt többen is felhívták a figyelmét egy ilyen akció veszélyeire, a fejedelem magabiztosan vágott bele ebbe a kalandba.

A fejedelem előtt mindvégig ott lebegett Báthory István lengyel uralkodó példája, aki Erdély irányítójaként az esélytelenek telje nyugalmával kapcsolódott be lengyel–litván állam trónjáért folytatott harcba.

Báthory István után egyetlen erdélyi fejedelemnek sem nyílt alkalma arra, hogy érdemben bele tudjon szólni a lengyel trónért vívott küzdelmekbe. Ez természetesen egyiküket sem akadályozta meg abban, hogy időről időre nyomon kövessék a királyválasztásokat kísérő eseményeket. Nem volt ez másként 1648-ban IV. Ulászló király (1632-1648) halálát követően sem, amikor a lengyel trón lehetséges várományosai között felmerült I. Rákóczi György neve is. Noha elvben jó eséllyel indulhatott volna a királyválasztáson, de váratlan halála megakadályozta abban, hogy befolyásolni tudja az eseményeket. Halálát követően fia, II. Rákóczi György szintén megkísérelte megszerezni a lengyel trónt, s jóllehet számos támogatója akadt a lengyel–litván nemesség soraiban, ez kevésnek bizonyult a sikerhez.

Bár a hadjárat első szakaszában az erdélyi–svéd csapatok több sikert is elkönyvelhettek, de előbb a dánok, később pedig a Habsburgok beavatkozása miatt a koalíció felbomlott, és 1657. június 23-án az erdélyi hadak elindultak Varsóból az Erdélyi Fejedelemség irányába. Noha a kényszerű visszavonulás megtépázta II. Rákóczi György tekintélyét, az igazi tragédia akkor következett be, amikor a kimerült erdélyieket 1657 júliusának utolsó napjaiban IV. Mehmed Giráj (1641–1644, 1654–1666) krími kán vezette tatár csapatok Trembowla (Terebovlja UA) mellett körbezárták és fogságba ejtették az erdélyi hadat.

Ugyan II. Rákóczi György még a krími tatárok megérkezése előtt 300 fős kíséretével visszatért a fejedelemségbe, de vállalnia kellett felelősséget a sikertelen hadjárat következményeiért 1657. november 2-án lemondott Rhédey Ferenc javára, de ezt megoldást ő maga is csak ideiglenesnek tekintette. 1658 elején Rhédey visszalépését követően visszatért a fejedelemség élére, de ezzel a lépéssel csak magára haragította az Oszmán Birodalmat, amely jelentős erőket vont össze Rákóczi kiiktatására. Mivel a fejedelem nem volt hajlandó visszavonulni, 1658 nyarán az oszmán és a krími tatár hadak feldúlták a fejedelemséget. A hadjáratot vezető Küprülü Mehmed nagyvezír igyekezett rendet teremteni a fejedelemségben. Követelésére az erdélyi rendek Barcsay Ákos személyében új fejedelmet választottak, de ez nem oldotta meg az ország gondjait, hanem csak tovább mélyítette a válságot.

Ennek következményeként 1660 tavaszán Szejdí Ahmed budai pasa vezetésével ismét megjelentek az oszmán csapatok az Erdélyi Fejedelemségben. II. Rákóczi György hadra fogható embereivel 1660. május 22-én Szászfenes és Szászlóna között csapott össze az oszmánokkal. A korabeli adatok szerint II. Rákóczi Györgynek nagyjából nyolcezer katonája volt, Szejdí Mehmed pasa seregét azonban huszonötezer főre saccolják. A csata során mindkét fél nagy veszteségeket könyvelhetett el, s az erdélyiek helyzetét csak nehezítette, hogy II. Rákóczi György súlyos fejsérülést szenvedett, amelynek következtében 1660. június 7-én meghalt.

 

Katkó Gáspár tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet

Katkó Gáspár
Katkó Gáspár