A magyar hősök emléknapja

2020-05-31 09:05:36

A Nagy Háború idején, 1915-ben báró Ábele Ferenc vezérkari őrnagy a hadműveleti területről írt levelet gróf Tisza István miniszterelnöknek, amely szerint kívánatos lenne, ha az országgyűlés törvényt hozna arról, hogy „az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyekre (...) elesett hőseit név szerint bevési.” Az őrnagy javaslata 1916 végén Zita királyné közvetítése révén IV. Károly színe elé jutott, s az uralkodó támogatásával 1917 tavaszán a Képviselőház elfogadta „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló 1917. évi VIII. törvénycikket. E törvénycikk szerint „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. (…) Minden község (város anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

hősök
A 17-es honvédek székesfehérvári emlékműve (Forrás: Nagyhaboru.blog.hu)

Az emléktáblák, emlékművek felállításával a háború befejezéséig várni kellett, de az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén az antant által gerjesztett összeomlása, a nemzet- és országvesztő forradalmi, vérgőzös téboly időszaka, a román, a cseh–szlovák és a szerb területrablók, a francia megszállók és az 1920. június 4-én reánk kényszerített trianoni békediktátum okozta trauma azok felállítását elodázhatta, de megakadályozni nem tudta.

A bajtársiasság és az elesett bajtársakra való emlékezés e vészterhes időkben is megmaradt, s ennek örök időkre példáját adta a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred. Ezredtörténetük szerint „már 1915-ben elhatározta a tisztikar, hogy az ezred világháborús működését maradandó értékű szoborral örökítteti meg. Enne a tervét az ezred szobrászművész tagja, Földes Szabó János szolgálatonkívüli főhadnagy elkészítette és az anyag beszerzése után (…) a szoborterv kivitelét megkezdte. S bár a rendelkezésre álló összeg nagyon szerény volt, többek áldozatkészsége folytán még az összeomlás előtt megtörtént annak felállítása Székesfehérváron, az ezred tisztipavilonjával szemben levő díszes parkban.” A zászló és a dicsőség babérágai felett őrködő oroszlán szobrát 1918. november 17-én (!), az olasz frontot megjárt fehérvári 17-esek hazaérkezésének másnapján avatták fel a Zichy-ligetben (másodjára pedig 1928. június 10-én). Honvédei nevében Sipos Gyula ezredes, ezredparancsnok beszédében arra kérte a koronázóvárost, hogy őrizzék meg az emlékművet.

Aztán 1924-ben a megcsonkított Magyar Királyságban „az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről” rendelkező újabb törvényt fogadtak el. Az 1924. évi XIV. törvénycikk értelmében „a magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.” Indoklása szerint a hősi emlékműveknek hirdetniük kell „a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.” Az akkori teljes magyar társadalom igényelte a hősök emlékének megörökítését, hiszen a történelmi Magyarország fiai közül 661.000 közös hadseregbeli magyar katona és honvéd áldozta életét a Nagy Háborúban. De ezt kívánta a Magyar Királyi Honvédség is, amely példaként állította tiszti, altiszti, tisztesi és legénységi állománya elé a világháborús magyar katonák helytállását.

A trianoni országterület szinte minden településén állítottak hősi emlékműveket, ahol megemlékezhettek a nemzeti ünnepek sorába emelt Hősök emléknapjáról. A Hősök napján minden városban és községben felekezetenkénti istentiszteletet tartottak, s a polgári elöljáróságok által szervezett ünnepélyeken helyezték el koszorúikat, virágaikat a hősi emlékművek talapzatánál. Ahol honvéd helyőrség állomásozott, ott díszszázad vonult ki, de megjelentek a rendőrök és a csendőrök, a világháborús bajtársi egyesületek, a tanulóifjúság, és a lakosság. Egészen 1945-ig zajlottak a Hősök napi emlékünnepségek a csonka-, majd megnagyobbodott országban, nem csak a székesfővárosban, hanem például Jászberényben, Váchartyánban, Rimaszombatban vagy Kézdivásárhelyen. A második világháború időszakában, új rendelet született meg 1942-ben a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter közös elhatározásából: az újabb világháborúban elesett honvédek neveit is fel kellett vésni a már meglévő hősi emlékművekre.

Az újabb háborúvesztés után a hatalmat fokozatosan megszerző moszkovita kommunisták a „múltat végképp eltörölni” elv jegyében felszámolták az ezeréves Magyar Királyság intézményrendszerét és társadalmi berendezkedését, és leszámoltak a hősök kultuszával is. Így süllyedt a feledés homályába a Hősök napja, s e téren is a rendszerváltozás hozott áttörést, ugyanis az elmúlt három évtizedben második világháborús emlékművek létesültek nem csak a jelenlegi országterületen, hanem az idegen impérium alatt lévő Felvidéken, Észak-Erdélyben és a Székelyföldön, s a Délvidéken is.

Hőseink kultusza 2001 nyara óta ismét a nemzeti emlékezet része. Ekkor hirdették ki a „magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” rendelkező 2001. évi LXIII. törvénycikket, amely nem csak a XX. század világháborúiban, hanem ezeréves állami létünk védelmében elesett katonákra és polgárokra is kiterjesztette az emlékezést: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”

A 2001:LXIII. törvénycikk értelmében „a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.” Nekünk, kései utódóknak nemes kötelességünk ezért katonahőseinkre és mindazon polgárokra emlékezni, akik Istenbe vetett hittel küzdöttek a Magyar Hazáért, és amelyért a legtöbbet adták, amit csak ember adhat: az életüket.

 

Babucs Zoltán ügyvivő szakértő

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet

babucs
Babucs Zoltán