30 éve szabadon: van okunk az ünneplésre?

2020-05-01 15:17:04

1990. május másodikán ült össze az első szabadon választott országgyűlés. Az Alaptörvényben is rögzített, harminc évvel ezelőtti határkő a szuverenitásunk visszaszerzését jelentette, és egyben lezárta hazánk történelmének egyik legsötétebb fejezetét.

Szimbolikus nap ez a mai, és egyben nagyon megosztó is. Azt gondolom, hogy szabad, sőt szükséges a rendszerváltoztatás menetét és mikéntjét vizsgálni, elemezni és kritikával illetni a történéseket, azonban a mai napot mégis egy hálaimával és egy főhajtással illik kezdeni: oly sok megaláztatás és gyötrelem után végre szabadon dönthettünk a saját sorsunkról, végre visszakapta a nemzet az önrendelkezés képességét és véget vetett a kommunista diktatúrának. Buda 1541-es eleste után évszázadokat kellett várnunk arra, hogy egy nemzeti kataklizma kellős közepén újra a saját urunk lehessünk, de Trianon fájdalma és a nemzeti gyász akkor sem engedte, hogy önfeledten tudjunk örülni a szuverenitásunk visszaszerzésének. Rengeteg üröm keveredett az örömbe harminc évvel ezelőtt is. Úgy látszik, ez a sorsunk, de az is lehet, hogy csak egy történelmi törvényszerűségről van szó: mindennek ára van.

A kommunista rendszer megdöntésekor ugyanis komoly árat fizetett a magyar nemzet a szabadságért, a társadalom nagy része vesztese volt a rendszerváltásnak. Egyik pillanatról a másikra százezrek váltak munkanélkülivé, a felelőtlen privatizációkkal az ország javait elkótyavetyélték és hazánkat újra kiszolgáltatott helyzetbe taszították. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy gazdasági értelemben szinte azonnal elveszítettük a nehezen kivívott önállóságunkat, idegen érdekek kiszolgálóivá degradáltak minket újra. Nem csoda hát, hogy kevesen érzik ünneplendőnek a mai évfordulót, keserűségük és kiábrándultságuk igencsak érthető. De hol siklott ki a folyamat, volt-e nemzeti minimum egyáltalán, amely egységes fellépésre sarkallhatta volna a rendszerváltó erőket? Fontos kérdések ezek, de a válaszok fájdalmasak. 1956-ban még nem volt vita abban, hogy a szovjet csapatok kivonulását, a többpártrendszer bevezetését és a szabad választások kiírását egyformán kívánta a forradalmi tömeg. 1989-ben már ez sem volt teljesen egyértelmű, és nem azért, mert az állampárt a saját primátusának megőrzésére törekedett egy többpártrendszerű szisztéma bevezetése esetén is, hanem azért, mert a diktatúra lebontását már évekkel korábban elkezdő informális érdekcsoportok ügyeltek arra, hogy az új világ rajtvonalánál ne egyenlő esélyekkel induljanak a versenyzők. Manipulált volt a rendszerváltás, nem vitás, de a manipuláció nem a nyolcvanas évek második felében kezdődött. 

ogy
1990. Parlament, az Országgyűlés ülése. Előtérben Göncz Árpád, Sólyom László, Szentágothai János. Középen áll Antall József miniszterelnök, tőle jobbra Balsai István és Salamon László, mögöttük állva tapsol Csóti György, tőle balra Antall József mögött Zétényi Zsolt. A jobb felső sarokban Zacsek Gyula. Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Manipuláltak minket már a kétpólusú világrend kialakításánál is: a hidegháborús szembenállás, a szabad és a rab nemzetek ideológiai elkülönülésének túlhangsúlyozása a lényeg elleplezését szolgálta csupán. Valójában a második világégést követő néhány évtized a két nagyhatalom együttműködéséről, a status quo kölcsönös elismeréséről szólt, és a világot irányító hatalmi központok idejekorán készültek a hatalmi viszonyok átrendezésére is. Magyarország felvonulási tereppé vált számukra, amelynek következménye lett az ország gazdasági kizsákmányolása: offshore hálózatokat építettek ki, amelynek segítségével már a hetvenes évek elejétől kiszivattyúzták a tőkét hazánkból. Egy angol szervezet, a Tax Justice Network azt állítja, hogy Magyarországról 1980 és 2010 között 242 milliárd dollárt vittek ki offshore cégekbe, offshore számlákra. Felfoghatatlanul nagy összeg, pedig a nyolcvanas éveket megelőző időszakkal nem is számoltak. És mit hazudtak erről a „gulyáskommunizmus” idején, és mit akarnának elhitetni velünk még manapság is sokan? Azt, hogy a kádári viszonylagos jólét adósította el az országot, hogy a második gazdaság „lehetőségével” önkizsákmányolásba hajszolt nemzedék felélte, elfogyasztotta a gyermekei jövőjét. Ne csodálkozzunk hát, hogy a bűnbakká kinevezett generáció nem tud lelkesedni a rendszerváltás harmincadik évfordulóján.

De a kétkedők közé tartozik ma már az egykori rendszerváltó értelmiség jelentős része is, nem véletlenül. Az általános kiábrándultságot az az érzés okozza, hogy a politikai berendezkedés változása nem hozta magával a megújulást és a megtisztulást. A spontán privatizációknál is nagyobb kárt okozott az ország szabályozott keretek közötti kiárusítása, elmaradt az igazságtétel és a kárpótlás, nem neveztük meg a bűnösöket, és a számonkérés még csak jelképesen sem kezdődött meg. Továbbmegyek: egyértelmű hatalomátmentés történt, de nem egészen úgy, ahogy sokáig gondoltuk. Magyarország lett 1945 után a kétpólusú világ közötti kapocs, egyfajta rés a vasfüggönyön, amin keresztül a globális gazdasági kapcsolatokat életben tartották, a tőkeáramlást biztosították. Ez együtt járt azzal, hogy a kommunista hierarchia kiépítésével párhuzamosan működtetni és fejleszteni kellett egy hálózatot, amely a hatvanas évek Magyarországán már egyértelműen érvényesíteni tudta akaratát, sőt a hetvenes évekre már a kezdeményező szerepet is átvette a gazdasági életben – és ezen keresztül a politikai vezetésre is nyomást tudott gyakorolni. A pártállami bürokrácia és a látható káderállomány mögött működött egy erőtér, amely már ekkor is különböző nemzetközi kapcsolatrendszerek része volt, egy hálózat, amely informális módon, szinte láthatatlanul bomlasztotta a pártállamot. Készült a változásra. Mi pedig nem vettük észre, hogy a rendszerváltás éveiben a már amúgy is roskatag diktatúra hierarchikus berendezkedését bontottuk le, de érintetlenül hagytuk a burjánzó hálózatokat. Sértetlenül és változatlanul működhettek tovább hazánkban, ezzel eleve ellehetetlenítve az alapvető társadalmi-gazdasági változásokat. A nemzeti érdek elsikkadt, esélyt sem nagyon kaptunk rá, hogy képviselhessük. Az első szabadon választott kormány pedig gúzsba kötve táncolt, olyan erőterek között lavírozva, amelyről jelenleg kevés tudásunk van.

És mégis ünnepeljünk ma, a rendszerváltás harmincadik évfordulóján? Igen! Ünnepeljünk, hiszen megszabadultunk a kommunista gyilkosoktól, vagyis bevégeztük azt, amit 1956-ban elkezdtünk. Ünnepeljünk, hiszen, ha nem is volt tündérmese az elmúlt három évtized, mégis itt vagyunk és egyre határozottabban képviseljük nemzeti érdekeinket. Hatalmas ellenszélben immár sokadszor felépítettünk valamit, ami „Mégis győztes, mégis új és magyar.”

Dr. Borvendég Zsuzsanna tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet

zsuzsa
Borvendég Zsuzsanna