1989. március 15.

2020-03-15 07:30:46

1989-ben hosszú idő után először lehetett szabadon megünnepelni március idusát, az összegyűlt százezres tömeg felvonulását a diktatúra halottas menetének is szokás nevezni.

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékezetével a kommunista diktatúra évtizedekig küzdött, hiszen a nemzeti szuverenitás jelképének, az idegen elnyomás és megszállás elleni kiállás szimbólumának tekintett ünnep megkérdőjelezte az egyeduralkodó párt hatalmának legitimitását, ráadásul óhatatlan párhuzamot ébresztett az emberek gondolataiban 1956-tal. A nemzeti ünnepek sorából már 1951-ben száműzték március 15-ét, és bár a frissen hatalomra került Kádár-kormány 1956 decemberében ígéretet tett arra, hogy újra beemeli a hivatalos ünnepnapok közé, nem sokkal március közepe előtt mégis meggondolta magát, és szabadságharcunk kezdetének emlékezete újra belesüllyedt a fekete naptári napok sorába. Több kísérlet is született arra, hogy a hatalom valamilyen módon kisajátítsa magának március idusát, az iskolai megemlékezéseket például a forradalmi ifjúsági napok (március 15., március 21. és április 4. összevonása) megrendezésével próbálták elkenni, de a nemzeti emlékezetből lehetetlen volt kimosni a szabadságvágy megnyilvánulásának eme alapélményét. Az 1972-ben és 1973-ban szétvert tüntetések után 1983-tól minden évben megmozdulások voltak a fővárosban, amelyeket a rendőrség brutális módszerekkel oszlatott fel.

1988 végére azonban az állampárt számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer meggyengült, a változás elkerülhetetlenné vált, így taktikát váltott. 1988. december 2-án újra munkaszüneti nappá nyilvánították március 15-ét, azzal a szándékkal, hogy a párt az események kezdeményezőjévé válhasson, vagyis állami eszközökkel tematizálhassa a megemlékezést, a „ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére” elv alapján. Az elképzelés azonban megkésett, a társadalmi folyamatokat már nem tudták mederben tartani. A januárban elhangzó Pozsgay-féle bejelentés után, amely népfelkelésnek minősítette az 1956-os forradalmat, a magyar nép joggal érezhette úgy, hogy végre eljött az igazság és a szabadság pillanata.

1989
1989. Magyarország, Budapest V. Szabadság tér, tüntetés a Magyar Televízió székháza előtt 1989. március 15-én. Forrás: Fortepan/ Vészi Ágnes)

Az ünnep előtti hetekben az állami propaganda mindent megtett azért, hogy az ellenzéki szervezeteket bomlassza, megakadályozza egységes fellépésüket. Szemforgató módon a „nemzeti egység” hangoztatásával kívánták elérni, hogy a nagyobb szervezetek beálljanak a hivatalos rendezvények mögé, igyekezetük azonban hiábavalónak bizonyult. Miután felismerték az egységes ellenzéki demonstráció elkerülhetetlenségét, azzal akarták előre lejáratni ellenfeleiket, hogy megvádolták őket: ki akarják sajátítani a nemzet ünnepét, széthúzást és ellenségeskedést szítanak az emberek között, vagyis azzal vádolták meg őket, amit saját maguk tettek évtizedeken keresztül. E régi, bolsevik taktika azonban ezúttal csődöt mondott. A Petőfi szobortól kiindulva több helyszínen folytatódott az ellenzéki szervezetek megemlékezése, jelentősen több embert vonzva, mint a hivatalos állami ünnepség a Múzeumkertben. Délután a Szabadság téren már százezres tömeg hallgatta a Cserhalmi György által felolvasott 12 pontot és Csengey Dénes megrendítő és megindító beszédét. A sajtószabadság hiányát megtestesítő épület szimbolikus bevétele után, este fáklyás felvonulással záródott az első szabad március 15-e. A rendszerváltás legemblematikusabb pillanatai közé sorolhatjuk e nap eseményeit, amelyek reményt adtak a magyar társadalom tagjai számára, hiszen azt üzenték, hogy valóban összedőlhet a közel fél évszázados diktatúra.

Dr. Borvendég Zsuzsanna tudományos munkatárs
Történeti Kutatóközpont
Magyarságkutató Intézet

zsuzsa
Borvendég Zsuzsanna