1943. január 12-én kezdődött a magyar királyi 2. honvéd hadsereg doni kálváriája

2020-01-12 10:30:32

Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én vette kezdetét a magyar királyi 2. honvéd hadsereg – amelyet a közbeszéd helytelenül 2. magyar hadseregként emleget – súlyos áldozatokkal járó visszavonulása a Don-kanyarból, amely a „voronyezsi” vagy a „doni katasztrófaként” ismeretes. Az 1942-es nyári német offenzívába bevont román és olasz hadseregek is nagy veszteségeket szenvedtek, a románok 158 ezer, az olaszok pedig 122 ezer főt vesztettek. Habár a szovjet 40. hadsereg visszavetette a honvédeket, hadműveleti céljukat mégsem érték el a szovjetek, ugyanis nem tudtak sztálingrádi méretű katlant képezni a magyar 2. hadsereg körül, s nekik is volt veszteségük: 15 ezer halott, 30 ezer sebesült, 400 harckocsijukból pedig 191-et semmisített meg vagy tett működésképtelenné a magyar és a német páncélelhárítás.

Moszkva alatt 1941 végén a Vörös Hadsereg feltartóztatta a Wehrmacht csapatait. A szovjetek ellenállása, a kemény tél és az utánpótlási vonalak elnyúlása szertefoszlatta a németek „Blitzkrieg”-be vetett győzelmi hitét. Adolf Hitlert ez ösztönözte arra, hogy az 1942-re tervezett nagy nyári offenzívába szövetségesei haderejét mindinkább bevonja. Emiatt intézett levelet Horthy Miklós kormányzóhoz 1941 decemberében, majd 1942 januárjában Budapestre utazott Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel vezértábornagy. A tárgyalások során a németek benyújtották revíziós támogatásukért a számlát, és a teljes magyar haderő – három hadsereg, mintegy félmillió honvéd – frontra küldését követelték. A magyar fél a hosszas tárgyalások végén – bírva a németek ígéretét, miszerint korszerű harckocsikat és páncéltörő eszközöket bocsátanak rendelkezésükre – egy hadsereg kiállításához járult hozzá. A keleti hadszíntérre küldendő közel 207 ezer fős hadsereg – amelynek állományában az erődítési munkálatok elvégzésére közel 35 ezer munkaszolgálatos is volt – várható alkalmazása, területi és időbeli határai, személyi- és anyagi veszteségeinek pótlása a tárgyalások során nem került szóba, Keitel vezértábornagy csupán szóbeli ígéretet tett a fegyverzeti és felszerelési kiegészítésekre. A fentiek alapján a magyar politikai és katonai vezetés bízott abban, hogy mint a gyorshadtest 1941-ben, úgy ez a hadsereg is négyhavi frontszolgálat után hazaszállításra kerül.

babucs
A jászberényi 32/III. zászlóalj egyik honvédje fülvédővel, célzásra emelt 35 M. puskával. 1942. december vége (Babucs Zoltán gyűjteménye).

A közhiedelemmel ellentétben nem „felesleges elemekből” tevődött össze a magyar 2. hadsereg állománya, hanem emberanyag szempontjából az ország területét egyenlően terhelték le, úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe. Ezért a kivonuló sorállomány 20%-a volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30-45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20%-a nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan kivegyék részüket a hadkötelezettségből. Eme hadsereg személyi állományára vonatkozóan jegyezte meg a Honvéd Vezérkar főnöke, hogy „a drága magyar vérrel takarékoskodnunk kell”. A magyar 2. hadsereg tábornoki kara mellett az ezred- és zászlóaljparancsnokok (vagyis a törzstisztek) zöme 45–50 év feletti volt, és becsülettel végigszolgálta az első világháborút. Ebből adódóan sokuk már nem tudta elviselni a harctéri megpróbáltatásokat, s pár hónap után betegen került a hátországba. Az alantos tisztek – más néven: főtisztek – (a század- és szakaszparancsnokok) esetében a hivatásos tiszthiány erősen éreztette hatását. A századparancsnoki karban ugyan nagy számban voltak a Ludovika Akadémiát frissen, vagy pár éve végzettek, de voltak ténylegesített, továbbszolgáló-próbaszolgálatos és tartalékos tisztek is. A mozgósított hadsereg 7000 főt kitevő tiszti állománynak felét, majd 1942 őszétől (a jelentős tiszti veszteségek miatt) már több mint felét – ahogy ez más országok hadra kelt hadseregeiben is tapasztalható volt – a tartalékos tisztek alkották. Javarészt a tanítók és kistisztviselők rétegéből kerültek ki. A tartalékos tisztek katonai képzettsége, ha nem is volt néha arányban a beosztásukkal összefüggő feladatokkal, mégis a harcok kritikus pillanataiban nemegyszer jobban helytálltak, mint néhány hivatásos tiszt, s közvetlenebb kapcsolatban álltak a legénységgel is.

babucs
A jászberényi 32/9. puskás század síjárőre a Don partján (Csáky Attila gyűjteménye).

A frontra küldendő magyar 2. hadsereg, amely nem a hadrend szerinti magyar királyi 2. honvéd hadsereg volt, három hadtestből – a szombathelyi III. (komáromi 6., soproni 7., nagykanizsai 9. könnyű hadosztály), a pécsi IV. (kaposvári 10., szekszárdi 12., kecskeméti 13. könnyű hadosztály) és a miskolci VII. (miskolci 19., egri 20., kassai 23. könnyű hadosztály) –, a német harckocsianyaggal felszerelt esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztályból és a jelképesnek tekinthető budapesti 1. repülőcsoportból tevődött össze. Ezen seregtestek három kiszállítási lépcsőben kerületek ki a hadműveleti területre 1942. április 11. és július 27. között. A frontra kiérkező magyar expedíciós hadsereget csakúgy, mint a többi szövetséges hadsereget, a németek az „Operation Blau”-hadművelethez kívánták bevetni. A magyaroknak – a Weichs-seregcsoport alárendeltségében – a Don mentén kellett biztosítaniuk a Sztálingrád és a Kaukázus felé előretörő németek bal szárnyát. A kiérkezett alakulatokat fokozatosan, menetből vetették be az szovjetek ellen. A honvéd seregtestek közül az első jelentősebb veszteségek a 9. könnyű hadosztályt érték, mivel az 1942 júliusában négy napos, rendkívül súlyos harcok során vette be Tyim városát, véres vesztesége 3000 fő volt – állományának 20%-a. A Don folyóhoz 1942. július 7–10. között jutottak ki a harcoló seregtestek – megjegyzendő, a IV. és VII. hadtestek szállítmányai később érkeztek be – a teljes Don menti védelmi vonalat 1942. augusztus 25-ére vették birtokba a honvédek. Az „Operation Blau” 1942 júliusában folytatódó német hadműveleteinek súlypontja egyre inkább délre tolódott, hiszen a hadműveleti cél Sztálingrád és a kaukázusi területek elfoglalása volt. A német Dél Hadseregcsoport ezért kevesebb erőt tudott összpontosítani bal szárnyának védelmére Voronyezs körzetében, valamint a kisebb katlanokba szorult szovjet erők felszámolására. 1942. július 9-én a német Dél Hadseregcsoportot a hadműveletek nagyarányú kiterjedéséből következően A és B Hadseregcsoportra osztották. A magyar 2., a német 2., 6. tábori, a 4. páncélos, az olasz 8., a román 3. és 4. hadseregek Fedor von Bock, később Maximilian Freiherr von Weichs vezérezredesek által irányított B Hadseregcsoport alárendeltségébe kerültek. A 210 km szélességű magyar arcvonalszakaszon a szovjet 6. hadsereg csapatai által kiépített három olyan hídfőállás is volt, melyekért 1942. július 18. és szeptember 16. között több ízben ádáz harcok dúltak. A hídfőcsatákban a hadsereg alakulatainak zöme részt vett, 1942 augusztusától már német egységek is támogatták a magyar támadó hadműveleteket. A magyar 2. hadsereg egyetlen „gyorstartaléka”, hogy az 1. tábori páncéloshadosztály az összes urivi és korotojaki ütközetben bevetésre került.

Az alapos helyismerettel rendelkező szovjet erők a hídfőállásokat főként a Don kanyarulataiban építették ki, amely már eleve lehetetlenné tette azok megkerülését, illetve oldaltámadását. A hídfők felszámolása ezáltal csak arctámadással volt lehetséges. Területük 30–100 km² közötti volt, az erősen tagolt terep, amely mély horhosokból, mocsaras-erdős terepszakaszokból állt, a szovjetek számára ideális védőállásokat eredményezett. A csapatok utánpótlását a Donon átívelő pontonhidakon és a vízalatti cölöphidakon szállították. A nagyobb hídfőket hadosztály erejű harccsoportok tartották, amelyek utánpótlása folyamatos volt. Uriv–Sztorozsevoje (1942. július 18., augusztus 10., szeptember 9–16.), Korotojak (1942. augusztus 7–8., augusztus 15–17., szeptember 1–3.) és Scsucsje–Perejeshaja (1942. augusztus 9., augusztus 30.) térségében számottevő sikert csak a korotojaki hídfő felszámolásával értek el a honvédek. 

Az 1942. szeptember 16. és 1943. január 12. közötti hadműveleti időszakot a viszonylagos csend jellemezte. Magyar részről az elfoglalt állások megerősítésén, a szálláskörletek téliesítésén fáradoztak. Mivel odahaza félő volt, hogy magyar-román határháborúra kerülhet sor, a magyar hadvezetőség leállította a további utánpótlások kiküldését, ugyanis az anyaország területén maradt seregtestek megerősítésére is gondolniuk kellett. A hadsereg parancsnoka, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes a fentiek miatt többször is benyújtotta lemondását, de ezt a kormányzó nem fogadta el. Egyébiránt a fronton küzdő hadsereget 1942. szeptember 5–12. között vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke és 1942. október 17–19. között vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter is felkereste. A hadsereg égető problémáit Jány velük is tudatta, de érdemi segítséget nem kapott. A doni hadsereghez személyi utánpótlásként, a harcoló állomány egy részének felváltására 1942 novemberében 35–36 ezer fős kontingens került ki az arcvonal mögötti kiképző táborokba. Mindezek ellenére az arcvonal szinte cérnavékonyságú volt, mert a mélységi védelmet nem lehetett kiépíteni, a megfelelő páncéltörő eszközök és gyalogsági sorozatlövő fegyverek hiánya égető volt, melyet a németek csekély mértékben tudtak a Donnál lévő magyar csapatok számára biztosítani. A Don mocsaras, vizenyős partszakaszai miatt a magyar 2. hadsereg védelmének peremvonalát a folyó partjától 2–6 km távolságban jelölték ki, így a zászlóaljak főellenállási vonalaikat községnél és erdőszéleken építették ki, mögöttük elhelyezvén az őket támogató nehézfegyvereket rendszertelenül elhelyezkedő támpontokon, ettől távolabb a tábori tüzérek ütegei állottak fedett – vagy nyílt – állásban. Szovjet részről – Sztálingrádnál már igen súlyos harcok dúltak – is csend állott be ez idő tájt. A leharcolt csapatok az erősítést várták – melyek 1942 decemberétől érkeztek be a hídfőkbe –, s csakúgy, mint a magyar alakulatok, időnként vállalkozásokat hajtottak végre, amelyek célja az volt, hogy kipuhatolják, milyen erejű ellenséges egységekkel állnak szemben. 1942. október 22-én a magyar lövészárkokat már hótakaró borította, a kemény mínusz 30 fokos hideg pedig decemberben köszöntött be. A hazulról hozott mundér nem védett eléggé a farkasordító hideg ellen – illetve ezek jó része a folytonos igénybevétel miatt erősen elnyűtté vált –, ezért a legénység december közepén a köpenye fölé irhamellényeket és füles irhasapkákat, illetve érmelegítőket kapott, de az őrszolgálatot még így is csak állandó mozgás mellett tudták ellátni. A karácsony és a szilveszter is eseménytelenül zajlott le, csupán a szomszédos alakulatok katonái lepték meg egy-egy fenyőággal egymást. A hátország nem feledkezett meg a Donnál lévő honvédeiről, a Vöröskereszt és a hozzátartozók a levelek mellett kisebb-nagyobb csomagokat küldtek ki a frontra, a rádió és a tábori színház művészei is feledtetni próbálták a szülőföld távolságát.

Jány vezérezredes több ízben is kérte a Heeresgruppe B ígért segítségét, hiszen a magyar 2. hadseregtől délre a románok és az olaszok vonalait már felsodrították a szovjetek. 1943. január 2-án érkezett be a magyar-olasz állások érintkezési sávjába – attól 50–100 km-rel nyugatabbra – a Hans Cramer vezérőrnagy vezette kombinált hadtest, amely a B Hadseregcsoport 700 km-es védelmi szakaszán az egyetlen hadműveleti tartalék volt, s amelynek bevetését csak a Führer engedélyezhette. 1942 őszén a súlyos takarmányhiány miatt, nehogy a hadsereg lóállománya teljesen tönkremenjen, annak nagyobb része a frontvonal mögött 100–150 km-rel hátrébb létesített lóátteleltető állomásokra került hátra. Ez a magyar 2. hadsereg 60 ezres lóállományának közel 80%-át érintette. Ezáltal a hadsereg mozgékonysága szinte a nullára redukálódott, hiszen megfelelő gépesítve csupán az 1. tábori páncéloshadosztály volt, a tüzérség nagy része, a gyalogság, s valamennyi vonatoszlop és egészségügyi alakulat javarészt lovakkal rendelkezett.

A sztálingrádi hadművelet részeként 1943. január 12-én indult meg a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonal-szakaszon. A 2. hadsereg-parancsnokság naplója így írt a bekövetkezett eseményről: „Az urivi hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult.” Az erős „pergőtűzet” követően Uriv–Sztorozsevoje térségében indult meg a 7. könnyű hadosztály állásai ellen a páncélosokkal támogatott, kb. két hadosztály erejű gyalogsági támadás. A szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette:„A tömegben támadó gyalogságnak (…) legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt (…) Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók.” A túlerejű támadás felmorzsolta a magyar védelem egy részét (a soproni 4/II. és 4/III. zászlóaljak szinte teljesen megsemmisültek), ennek ellenére a többi honvéd alakulat ellenállása nem roppant össze. Sztorozsevojénál a losonci 23. gyalogezred bakái tartották állásaikat. A balassagyarmati 23/II. zászlóaljat január 12-én tizenegy, harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután 16 óra 19 perckor jelentették, hogy: „Az állás előtt erősen nőnek az orosz hullahegyek.” A következő nap délelőttjén megindított tizenkettedik tömegtámadásnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek. Másnap, január 13-án Jány vezérezredes korlátozott célú ellentámadást indított Uriv tehermentesítésére, de a kegyetlen hideg és az időközben beérkezett szovjet erősítések miatt a kezdeti térnyerés után a magyar-német csapatok elakadtak. A szovjet páncélos ékek és a sítalpakon közlekedő gyalogság megkerülte az urivi hídfő északi (Sztorozsevoje) és déli (Gyevica) védőkörletét, és nyugati irányba haladtak tovább. Január 14-én, a reggeli órákban Gyevicát teljesen körülvették, a 35. gyalogezred I. és II. zászlóaljának lőszere elfogyott, ekkor Vécsey Béla alezredes feltűzette a szuronyokat, és elrendelte a sikerrel járó kitörést, ugyanígy tettek Sztorozsevojénál az egri 14-esek is. 

babucs
A jászberényi 32/9. puskásszázad doni poklot megjárt honvédeinek csoportképe. Csáky Kálmán tartalékos zászlós és „viharvert" szakasza Szumi előtt, 1943. február elején (Csáky Attila gyűjteménye).

1943. január 14-én a helyzet tovább súlyosbodott, hiszen Scsucsjénál 45 perces tüzérségi előkészítés vezette be az újabb szovjet támadást. Három hadosztály és kb. 100 harckocsi intézett támadást a hídfő előtti állásokat védő négy magyar zászlóalj ellen. A nap folyamán a 12. könnyű hadosztály kisebb-nagyobb ellenlökéseket hajtott végre, hogy az ellenséget kivesse állásaiból, de eredménytelenül. Tíz óra leforgása alatt elveszítette harcoló állományának 70%-át és tüzérségének 100%-át! A hőmérő higanyszála lassanként mínusz 46 fok alá süllyedt, s ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy éjszakára legyen fedél a fejük felett. A III. és IV. hadtest katonái kilátástalan harcot folytattak már január 12-étől, de a VII. hadtest honvédei még állásaikban tartottak ki (pedig már a szovjet ékek jóval nyugatabbra szaladva „zsákba varrták” őket), végül január 17-én, a kora reggeli órákban megkezdhették a visszavonulást. A III. hadtest szovjet nyomásra elszakadt a magyar zömtől, s a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt 1943. február 1-jéig, mikor is a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reá bízott katonák tízezreit. A III. hadtest részei harccsoportokba verődve – pl. Aldrián-, Martsa-, Tavassy-csoportok – kicsúsztak a szovjet gyűrűből, s csakúgy, mint a VII. hadtest részei, melyek az olasz és német visszavonulást fedezték testükkel, végül beérkeztek 1943. február elején a magyar gyülekezési körzetbe, Kijev környékére. A Don partjáról utoljára a 9. könnyű hadosztály vált le január 24-én.

A harcok alatt a sebesült honvédek többsége is elesett. A visszavonulás során nem volt lehetőség a számtalan elesett, halálra fagyott honvédek és munkaszolgálatosok számára a végtisztesség megadására. Veszteségi nyilvántartásuk sem történt meg minden alkalommal, 1943 tavaszán-nyarán hozzátartozóik általában olyan hivatalos értesítést kaptak szeretteikről, hogy „a hadműveleti területen eltűnt”. Azokra sem várt jobb sors, akik szovjet hadifogságba estek, mivel a Vörös Hadsereg nem volt felkészülve nagyobb tömegű hadifogoly élelmezésére, elszállásolására, egészségügyi ellátására. 1943 telén-tavaszán ezért pusztult el oly sok magyar hadifogoly a szovjet mozgó hadifogolytáborokban. Azoknak a földi porhüvelyét, akik ottmaradtak az orosz hómezőkön – járványügyi okok miatt – a helyi lakosság temette el, s a visszafoglalt területre bevonuló szovjet katonák a korábban gondosan kialakított magyar hősi temetőket a földdel tették egyenlővé.

A 2. hadsereg személyi vesztesége 1943. január–február folyamán kb. 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült és 27–28 ezer hadifogoly, vagyis közel 127–128 ezer fő volt. A nehézfegyverzet 100%-a elpusztult, a teljes anyagi veszteség közel 70%-os volt, amely összegszerűen 367 millió pengőt tett ki. 

A magyar 2. hadsereg maradványai 1943. április 24. és május 30. között tértek haza Magyarországra, bár a németek rendelkezésére – ellentételezésként – két újabb megszálló könnyű hadosztályt kellett biztosítani. 

 

Babucs Zoltán ügyvivő szakértő

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet

babucs
Babucs Zoltán