A nemzeti gyásznap margójára

„Tényleg semmi sem történt? Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

[…]

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?”

Nem lehetne Hamvas Béla keserű sorainál érzékletesebben felmutatni azt a kiáltó űrt, azt az áthidalhatatlan szakadékot, amely 1956 októbere és az azt követő időszak között húzódott. Az író nem a megtorlásokról beszélt, amikor papírra vetette ezeket a gondolatokat, hiszen a kommunisták sajátja a terror és a féktelen bosszú, tőlük nem lehet mást várni, csak azt, mi lényegük, bármilyen álarc mögé bújjanak is. Hamvas Béla a magyar értelmiség árulására, a magyar társadalom pálfordulására gondolt; az írókra, az 1957. május elsején felvonulókra, arra, hogy az élet úgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig 1956 októbere megrázta a kiépülő világrendet, felébresztette a népek lelkiismeretét, alapjaiban kérdőjelezte meg a szocialista berendezkedés létjogosultságát. 1956 után már semmi sem lehetett a régi. És mégis.

Annak, hogy a véreskezű Kádár bebetonozhatta magát a hatalomba harminc évre, komoly előzményei voltak. A magyar nemzet a huszadik század folyamán a két világégés mellett elszenvedett egy olyan mértékű országcsonkítást, amely felért egy végrehajtott halálos ítélettel. De mégis felállt és újrakezdte. Elődeink újra felépítették Magyarországot, ahogy megtették ezt 1945 után is, hihetetlen erőt és elszántságot tanúsítva. Pedig két gyilkos ideológia rohanta le hazánkat, elszenvedtük a huszadik század mindkét totális diktatúráját. Százezreket hurcoltak először koncentrációs táborokba, majd a Gulág lágereibe. Jöttek a fekete autók, kitört a csengőfrász; koncepciós perek, az Andrássy út 60. pincéi, Recsk és a kitelepítés rémei fenyegették a mindennapokat. És akkor a nép felkiáltott: elég volt!

„Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” – írta Márai Sándor. De milyen volt az a csend? A világtörténelem legmélyebb és legiszonytatóbb csendje következett. Meg kellett büntetni a magyarokat, nem lehetett engedni, hogy példaként álljanak a többi megnyomorított nemzet előtt. November negyedikén a világ legnagyobb szárazföldi hadserege lerohanta hazánkat, de a Pesti Srácok még ekkor sem adták fel. Pedig nem volt kibontakozás, nem volt segítség. A Nyugat ezúttal is szenvtelenül nézte végig haláltusánkat, az ellenállás reménytelen volt.

A fegyveres leszámolás után jöttek a vérbírók, és megtorló perek százaiban hoztak súlyos ítéletet közvetlen politikai iránymutatásnak engedelmeskedve. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – a munkások és a parasztok megbüntetésére – statáriális bíróságokat állított fel, ahol a bűnösség megállapítása után nem volt mérlegelési lehetősége az eljáró bírónak: az egyetlen kiszabható büntetés a halál volt, amelyet azonnal végre kellett hajtani. A rögtönítélő tanácsok 1957 novemberéig 70 halálos ítéletet hoztak. A büntetőeljárások amúgy is gyorsított menetben zajlottak, nem volt hely és idő a védekezésre, a bizonyítási eljárások lefolytatására, miközben a legalapvetőbb jogelveket sem tartották tiszteletben. Az ártatlanság vélelme helyett a bűnösség megléte volt a kiindulási alap és a jogerős ítéleteket is bármikor megváltoztathatták. A halálbüntetés kiszabásának és végrehajtásának korhatárát leszállították 16 évre – a hatalom bitorlói még a gyerekektől is féltek.

Szabadság tér. Az első sorban balról Apró Antal, Kállai Gyula, Kiss Károly, jobbról Dobi István, Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György, középen Benke Valéria. Forrás: Szent-tamási Mihály/Fortepan.

A megtorlás messze túltett Haynau rémuralmán, pedig az 1848–49-es szabadságharc után egy idegen megszálló hatalom állt bosszút a függetlenségéért küzdő nemzeten, míg 1956 után a magyar kormány vett elégtételt saját állampolgárain. A düh és a gyűlölet mértékét végletekig fokozta, hogy az „istenadta nép” még mindig nem értette meg, hogy „övé az ország, magának építi”. Fejébe kellett hát verni, hogy százszor meggondolja, mikor mer újra lázadni. Bár pontos adatokat máig nem tudunk, de becslések szerint akár 350 fölött is lehet a kivégzett áldozatok száma. Több, mint húszezer elmarasztaló ítélet született, legalább kétezren estek el az utcai harcok során, húszezernél több volt a sebesültek száma. Kádár visszaállította az internálás intézményét, amelyet Nagy Imre 1953-ban megszüntetett, és közel 18 ezer embert internáltatott. Százezrek – akár milliós is lehet ez a szám – szenvedtek komoly hátrányt életük során, amiért nekik vagy szüleiknek valamilyen formában közük volt a szabadságharchoz. És tovább fogyott megtört nemzetünk: legalább kétszázezren emigráltak félve a kommunisták haragjától.

Ezek a számok önmagukban még mindig nem érzékeltetik azt az ördögi koncepciót, amely az első pillanattól kezdve meghatározta a kádári megtorlásokat. A régi-új hatalom nem engedhette, hogy hősök szülessenek, így a legtöbb barikádharcost eleve köztörvényes bűnözőként ítélték el. Ez az oka, hogy az 1963-ban meghirdetett közkegyelmi rendelet ellenére még a hetvenes évek elején is ültek egykori forradalmárok a börtönökben. De még ennél is rombolóbb következménnyel járt, hogy besározta 1956 emlékét, deheroizálta a magyar történelem legfényesebb pillanatát, ez pedig súlyos erkölcsi kárt okozott a magyar társadalomban. Az irgalmatlan megtorlással megfélemlített emberek fásultan vették tudomásul, hogy a hatalom, mint egy rossz apa, egyik kezével üt, a másikkal kegyet gyakorol. Beletörődtek a szövetséginek hazudott rendszerbe, elfogadták – mert nem is tehettek mást – a konszolidáció nyújtotta fellélegzést, de irtózatos árat fizettek érte: a bűnös cinkossá tette az áldozatot.

Szerencsére ötvenhat parazsát még így sem sikerült teljesen eloltani, volt honnan erőt és erkölcsi tartást meríteni az újrakezdéshez. De hiába telt el több mint három évtized a rendszer bukása óta, még mindig van egy súlyos és halaszthatatlan adósságunk: el kell tudnunk beszélni az igazságot. Meg kell ismernünk a kádári diktatúra valódi arcát és a színfalak mögötti motivációit. Le kell számolnunk a hamis szóhasználattal és a torz, az akkori hatalom által kreált mítoszokkal. Az olyan fogalmak, mint „gulyáskommunizmus”, „puha diktatúra”, „legvidámabb barakk”, „túlfogyasztás” vagy „kiegyezés” nem alkalmasak a valóság leírására, új szempontokat és megközelítéseket kell alkalmaznunk. Csak így érthetjük majd meg, hogy mi is történt velünk a rendszerváltoztatás éveiben, milyen traumákat és örökölt terheket cipelünk mai napig a mindennapokban.