Velence alapításának 1600. évfordulójára

A hagyomány úgy tartja, hogy éppen 1600 esztendeje, 421. március 25-én alapították meg Velencét. A dátum, a kor szokásainak megfelelően a közösség első templomának, a Rialto szigeten álló San Giacomo templom felszentelésének napja. E ködbevesző hagyományt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem lehet, mindazonáltal a város kezdetei körülbelül ebbe az időszakba nyúlnak vissza, a Serenissima a népvándorláskor pusztításainak egészen valószínűtlen gyümölcseként jött létre.

 A város nevét a régióról kapta, az pedig az egykor, még a rómaiak előtt itt élt venét néptől. Amikor a középkori krónikák, így a mi Kézai Simonunk is, említést tesznek Velence trójai eredetéről, valójában egy ókori hagyományt elevenítenek fel, mely szerint nem csak Aeneas menekült meg Trója pusztulásakor, és vezette népe maradékát Itáliába, hanem Antenor is, aki a venét néppel együtt Trójából elmenekülve az Adriai-tenger e zugában telepedett meg. Így olvashatjuk már Liviusnál, a nagy római történetírónál is, aki e vidék szülötteként és büszke lokálpatriótaként történeti művének mindjárt első oldalán együtt számol be Aeneas és Antenor honalapító vállalkozásairól. A római korban a térség nagy városai Padova vagy Aquileia, utóbbi a keresztény korban pátriárkai székhely lesz. A szorongató szükség nélkül senki sem vállalkozott volna, hogy a szárazföldet elhagyva, milliónyi cölöpre építsen a tenger színén lebegő várost, ebben a korban a velencei lagúnák csendjét csak a vadmadarak verik fel. Azonban Észak-Itália földrajzi helyzetéből következik, hogy bármely hadsereg, amely kelet és észak felől tör be, elsőként ezt a régiót fogja feldúlni, így a markomann háborúktól a magyar kalandozásokig a partvidék lakóinak újra és újra a mocsarakban kell időleges búvóhelyet találniuk.

A torcelloi bazilika (forrás: Wikimedia commons)
A torcellói bazilika (forrás: Wikimedia commons)

A népvándorláskor pusztításai a területet 402-ben, Alarik gótjainak megjelenésével érik el először. Ez a csapás, mely 410-ben az Örök Város elfoglalásával tetőzik, sokkoló hirtelenséggel ébreszti rá a Birodalom lakóit, hogy a legyőzhetetlen Róma mennyire törékennyé vált. Alighanem ekkor kerekednek fel az első menekülők, hogy a szárazföldet elhagyva az Adriai-tenger partvidékének lagúnáiban, mocsaras nádasaiban keressenek menedéket. Ez a menekülés a többség számára még csak időleges volt, azonban a menekülők felismerhették, hogy ez a különös, sem a tengerhez, sem a szárazföldhöz nem tartozó világ mennyire biztos megélhetést kínál lakói számára, s minden támadás után egyre többen akadtak, akik már nem tértek vissza a szárazföldre.

A későbbi hagyomány e korszakra tette Velence alapítását: eszerint Padova városa három konzult küldött az akkor Rivus Altusként ismert szigetcsoportra, akik egy kereskedelmi állomást hoztak létre és felépítették San Giacomo templomát. A Rivus Altus (=mély csatorna) név utalás a Canal Grandéra, amelynek a Rialto negyed eredetileg a szigete volt. Ez az alapítási legenda mentes minden, a műfajától elvárható hősiességtől vagy tragikus pátosztól, ám pontos valóságtartalma így is kétséges, mivel a lagúnák tömeges benépesülése nem itt kezdődött, hanem a sós mocsárvidék stabilabb talajú szigetei, mint Grado irányából, s olyan körülmények között, melyekben már sokkal nagyobb szerep jut a hősiességnek és a tragikumnak.

Vittore Carpaccio (1460k –1525/1526) Vadászat a lagúnákon című festménye (forrás: Wikimedia commons)
Vittore Carpaccio (1460k –1525/1526) Vadászat a lagúnákon című festménye (forrás: Wikimedia commons)

Attila itáliai hadjáratának egyik legnagyobb állomása Aquileia, melyet csak hosszú ostrom után sikerül bevenni. Iordanes (Getica 220–221), Paulus Diaconus (Hist. Rom. 14.9.) és Prokopios (Bella 3.4.30–35) is megemlékeznek az ostromot kísérő előjelről. A történet szerint a hun sereg már belefáradt az elhúzódó, eredménytelen ostromba, mely újra és újra megtört a védők bátor ellenállásán, és Attila már az elvonulásra gondolt, amikor egy reggel különös jelenséget vett észre: a város gólyái felszálltak fészkeikről, és repülni még alig képes fiókáikat terelgetve elhagyták a várost. A hódító ezt saját győzelme előjelének veszi, és még egyszer rohamra indítja a hunokat. A győztes csata után a hunok földig rombolják a várost. Aquileia újjáépül, azonban lakói, és most már nem csak a legszegényebbek, a lagúnák biztonságába menekülnek.

A gólyák adta előjelről Kézai Gestája is megemlékezik. Kézai forrásként használta Jordanest, azonban Aquileia ostromának leírásánál a Velencét jól ismerő szerző alighanem a velencei szájhagyományból eredő motívumokkal egészíti ki a történetet. Bár Kézai hun történelmet ír, azonban a gólyák nemcsak Attila, hanem az aquileiaiak számára is előjelként szolgálnak: a gólyák fiaikat a tengerpart nádasaiba viszik, és a pusztulásra ítélt város lakói is a tenger szigeteire menekülnek, hogy aztán néhány évvel később innen költözzenek tovább a Rialto környékére.

Aquileia ostromának ábrázolása a Képes Krónikában (forrás: Wikimedia commons)
Aquileia ostromának ábrázolása a Képes Krónikában (forrás: Wikimedia commons)

A hun invázió nyomán a part és a lidók közötti terület sekély, félig sós, félig édes brakkvizei benépesülnek. A középkori velencei krónikák szerint 466-ban a lagúnák népe három tribunust választott, hogy kormányozzák őket. Cassiodorus Variae-jének egy 523 körülre datálható levele érzékletesen mutatja be, milyen volt az élet immár a Római Birodalom bukása után, a keletigótok királysága alatt. A lagúnák lakói számára biztos megélhetést nyújt a halászat, a sólepárlás és a kereskedelem, melyet a lagúnákban és a mocsárvidékek folyóinak mindig biztonságos vizein űztek. A hajósok már belefogtak azokba a természetet átalakító építkezésekbe, mellyel létrehozzák majdani úszó városaikat. A lakók életét nem a későbbi Serenissima fényűző luxusa jellemzi, hanem a paradicsomi egyszerűség és egyenlőség, ahol a szomszédnak nincs miért irigyelnie a szomszédot, mert senkinek sincs egyebe, mint a hal, amivel jóllakhat. Nem sokkal később a lagúnák lakói már a bizánciak oldalán vesznek részt Ravenna ostromában, amely után sok évszázadra Bizánc alattvalóivá válnak. 639-ben alapítják a lagúnák legrégibb, máig eredeti állapotában fennmaradt templomát, a torcellói Santa Maria Assunta katedrálist.

Mindez a fejlődés megteremti a feltételeket ahhoz, hogy néhány évtizeddel később a menekülők egy újabb hulláma indulhasson meg a tenger felé, ezúttal a langobárdok elől futva. A tartomány városainak római lakosai egymás után költöznek ki tömegesen a szigetekre, Gradótól Chioggiáig belakva a partvidéket. A krónikás forrásokban a madár-előjel megismétlődését találjuk, jelezve, hogy a legendás motívuma mekkora szerepet játszott a lagúnák lakóinak hagyományaiban: Altinum lakói látván, hogy a városban fészkelő madarak elhagyják a várost, jónak látják követni a példájukat. Ez a menekülés a krónikák leírásában már valóságos exodus formáját ölti: a püspök vezeti a népet, aki csónakra rakja a város szentjeinek ereklyéit, a város kincseit, és a lakók magukkal visznek mindent, ami mozdítható, nem csupán vagyonkájukat, de még házaik faragott köveit is, és így eveznek ki a tengerre, örökre és véglegesen búcsút mondva a szárazföldnek.

A lagúnák madártávlatból (forrás: Wikimedia commons)
A lagúnák madártávlatból (forrás: Wikimedia commons)

Visszatérve Kézaihoz, aki oly részletesen írja le Aquileia ostromát: úgy tűnik, a krónikás nem csupán a hunokat érezte rokonainak, hanem bizonyos mértékig a velenceieket is, ugyanis megjegyzi, hogy „egyesek véleménye szerint viszont a velenceiek Sabariából valók” – azaz szombathelyiek. Meglepő kijelentés, ám egyáltalán nem biztos, hogy tévedés. Nem kevés érv szól amellett, hogy a krónikás állítása nem csupán hiteles velencei szájhagyományt rögzíthet, hanem valóságalapja is lehet. Az V. század első felében nem csupán Venetia tartományban, hanem a birodalom hatalmas területein a tervezett evakuáció és a pánikszerű menekülés jelenetei játszódnak le. Ekkorra zárul le Pannonia kiürítése is. A provinciák lakossága nem csupán értékeit és életét menekíti, hanem minden más előtt azt, ami a legértékesebb: szentjeik maradványait és kultuszát. Bár e meneküléseknek ritkán marad nyomuk a történeti forrásokban, azonban az ereklyetranszlációk és az egyes szentek kultuszának terjedése nagyon is jól adatolt. Szombathely legfontosabb mártírja Szent Quirinus volt, Siscia püspöke, aki a Diocletianus alatti üldözés idején szenvedett vértanúhalált, azonban nem Sisciában végezték ki, hanem Savariában fojtották bele a ma Perint néven ismert patakba. Szent Quirinus maradványai végül Rómában találtak végső nyugalomra, azonban ereklyéi már az V. század közepén feltűnnek Aquileiában és Gradóban, majd a szent tisztelete elterjed szerte Veneto területén. Minthogy a pannóniai menekültek számára amúgy sem nyílt más menekülési út, mint ami Dalmácián át vezet Itália felé, így nagyon is lehetséges, hogy a helyi szájhagyomány, vagy az őseikre büszke patríciuscsaládok hiteles hagyományként őrizték meg őseik menekülését Savariából.