A szerzetesrendek feloszlatása

Hetven évvel ezelőtt, 1950. szeptember 7-én jelent meg az a törvényerejű rendelet, amely feloszlatta a szerzetesrendeket Magyarországon. Ezzel a kommunista párt egyházüldözése a tetőpontjára ért.

A bolsevik ideológia a kereszténységet és az azt képviselő egyházakat kiáltotta ki legfőbb ellenségének, ugyanis a kommunisták nemcsak a politikai és gazdasági uralmat akarták megkaparintani, hanem az emberek lelkét is. A hit az a szellemi és lelki erő, amely legmélyebb bensőnkből irányítja, és egy abszolút erkölcsi mértékhez illeszti cselekedeteinket, gondolatainkat: ezt az erkölcsi mértéket kellett ledönteni ahhoz, hogy totális hatalmuk kiteljesedhessék. Szólamaikban a mennyországot lehozták a földre, azt a jövő biztonságos (és számon kérhetetlen) messzeségébe helyezték el, Isten helyére pedig a „párt bölcs vezéreit” ültették. De a nép ellenállt, nem volt hajlandó önként hitet cserélni, így a kommunista párt társadalmi támogatottsága csekély maradt. A szovjet hadsereg fegyvereinek védelmében azonnal támadást intézetek a legfőbb riválisnak tartott egyházak ellen: már 1945-ben kisajátították földjeiket, vagyis megfosztották őket attól, hogy saját erőből fenntarthassák egészségügyi, oktatási, szociális és karitatív tevékenységet ellátó intézményeiket. A papság vegzálása, megfélemlítése és terrorizálása a mindennapok gyakorlatává vált. 1946 nyarán Rajk László belügyminiszter feloszlatta az egyesületeket, ezzel az egyházak elveszítették világi közösségeiket is. A kultúrharc kegyetlen iramban folytatódott: 1948-ban államosították az iskolákat, az év karácsonyán elhurcolták a nemzet lelkiismeretét, Mindszenty József bíboros hercegprímást, aki rendíthetetlen bátorságával és kikezdhetetlen becsületével hitet és reményt adott a csüggedőknek. A keresztény egyházak közül a katolikus maradt a leginkább hajthatatlan, a klérus még Mindszenty elítélése után sem volt hajlandó megállapodást aláírni a pártállammal.

Fortepan / Lissák Tivadar
Magyarország, Budapest II. Margit körút, Országúti Ferences Plébánia. Forrás: Fortepan / Lissák Tivadar

A terror és a megfélemlítés a híveknél sem hozta meg a kommunisták által kívánt eredményt, a szellem és a lélek még ellenállt. Az 1949/50-es tanévben az általános iskolások több mint 90%-a, a középiskolások 76%-a még járt hitoktatásra, holott az már csak fakultatív volt. Ezek a számok különösen annak fényében beszédesek, hogy az egyházak és tagjaiknak lejáratása a propaganda egyik legfőbb csapásiránya volt, és a templomba járókat megbélyegezték, börtönnel, internálással fenyegették. Hiába rögzítette az új alkotmány a lelkiismereti szabadságot, a totalitárius rendszer nem tűrhette a más világlátást. 1950 nyarára elérkezett az idő, hogy lerombolják a katolikus egyház utolsó bástyáiként még létező szerzetesrendeket is.

Az országban összesen 23 férfi és 44 női rendház működött ekkor, 11 ezer szerzetessel. 1950. június 7-én és 9-én a déli és a nyugati határsávban lévő rendházakból közel ezer embert telepítettek ki, majd hamarosan a fővárosi szerzetesi otthonokra került a sor, ahonnan kétezer személyt szállítottak kényszerlakhelyekre. A kitelepítettek tartózkodási helyét különböző egyházi tulajdonban lévő intézményekben jelölték ki, ahol a túlzsúfoltság miatt méltatlan körülmények között kellett meghúzniuk magukat. A főpásztorok belátták, kénytelenek megegyezni a pártvezetőkkel. 1950. június 28. és augusztus 30. között folyt az a tárgyalássorozat, aminek végeredménye a szerzetesrendek – majdnem teljes – feloszlatása lett. Az egyezményben a Magyar Katolikus Püspöki Kar elfogadta az ország államrendjét, kijelentette, hogy elítéli az egyház és a hívek államellenes politikai tevékenységét, valamint ígéretet tett arra, hogy nem fejt ki ellenállást a kollektivizálással szemben. Cserébe a megmaradt négy rend – bencés, piarista, ferences és a Szegény Iskolanővérek – két-két gimnáziumot megtarthatott, ahol szigorú létszámkeret mellett folytathatták nevelő tevékenységüket – természetesen állami támogatás nélkül.

A világi pályára kényszerített szerzetesekre nehéz idők vártak. Az ápoló rendek tagjai ugyan dolgozhattak tovább az egészségügyben, illetve néhányan kántorként, segédplébánosként meghúzhatták magukat az egyházmegyékben, de többségük csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni a következő évtizedekben. A rendszer ellenségnek tekintette őket, nem tarthatták egymással a kapcsolatot, megfigyelés alatt álltak, a rendőrség utánuk nyúlt a legkisebb gyanú esetén is. Megrendítő sorsok és emberfeletti kitartás példázatai bújnak meg történeteik mögött. Nemcsak hitüket őrizték tovább magukban és gyakran környezetükben is, de sokan fogadalmaikat is megtartották minden viszontagság ellenére.