„Szent László napja, égi jelenések napja”

Június 27. napján ünnepeljük Szent László királyt, a magyar középkor egyik legkiemelkedőbb alakját, a Kárpát-medence népeinek egyik legnépszerűbb magyar szentjét. Tiszteletének elterjedtségét jelzik azok a Kárpát-medence-szerte megtalálható változatos templomi falképek, amelyeken a király alakját legendája alapján ábrázolják. Azokon a vidékeken, ahol a nép különös tisztelettel fordult Szent László személye felé, a leányrabló kun alakjával küzdő, a királyt lovagként megjelenítő freskók meghatározó elemei voltak a templomok díszítésének két évszázadon keresztül (13–15. század).

Jelenleg több mint hetven olyan templomot ismerünk az egykori Magyar Királyság területéről, amelynek falát Szent László-falkép díszíti, de számos helyen lappanghatnak még ilyen ábrázolások. A Magyarságkutató Intézet munkatársai kiemelt figyelemmel kísérik és kutatják ezeket a freskókat. Legutóbb Székelyszentlélek templomában került elő egy eddig ismeretlen, új típusú Szent László-ábrázolás, amelyen királyunk egy vérmedvével küzd. Ennek a többi falképtől igencsak eltérő képi megjelenítésnek sikerült fellelni írott forrásbeli alapját is.

Szt. László
A csillagos égboltra emelt Szent László küzdelme a kunnal, Székelyderzs 1419. Fotó: Sashalmi-Fekete-Tamás

A Szent László-falképek egyik jellegzetessége a fehér és a kék színek használata, ami nagyon jól megfigyelhető többek között a székelyderzsi, csíkszentmihályi, karaszkói, kakaslomnici, rimabányai, erdőfülei falképeken. A kutatásban eddig kevesebb hangsúly helyeződött a Szent László-ábrázolásokon megjelenő, mintegy a király attribútumának tekinthető vörös színre. Feltűnő ennek alkalmazása például a nemrégiben előkerült nyitrakorosi falképciklus királyalakján. A Peer-kódexben fennmaradt, 1458 utánra datált, ismeretlen szerzőtől származó Szent László-ének szerint a király arcán mindig egészséges arcpír volt: „Te arcul tellyes, szép piros valál.” Ennek a leírásnak megfelelően, hangsúlyozottan jelzik Szent László pirosló orcáját például Csíkszentmihály és Székelyderzs falképei. Az arc pirosságán túl a lovagkirályt vöröses szakállal jelenítették meg Csíkszentmihály, Szentmihályfa, és Laskod freskóin.

A vörös szín Szent László életének fontos pillanataihoz is köthető. Nevéhez fűződik első királyunk, István szentté avatása. Az 1083-ban történt esemény kapcsán a Hartvik-legenda feljegyzi, hogy „…végül is lementek a koporsóig, s annak felnyitásakor […] édes illat […] árasztott el minden jelenlévőt… Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel”. Szent László egy évszázaddal később, a 12–13. század fordulóján lejegyzett legendája hasonlót rögzített az ő szentté avatását követő órákról: „A napnak ugyanebben a hatodik órájában vöröslő, fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahová szent testét helyezték […] majdnem két teljes órán át vöröslött átható fénnyel.”

László szentté avatását III. Béla király kezdeményezte 1192-ben. Ekkor III. Celesztin pápa két bíborost küldött Váradra, hogy felülvizsgálják az itt történt csodákat. Miután számos gyógyulás szemtanúi lehettek, 1192. június 27-én a váradi székesegyház felett fényes csillag jelent meg, amely majd két órán át fénylett. Ez az esemény adta a végső bizonyosságot a két pápai küldöttnek arról, hogy nem hétköznapi halandó ügyét vizsgálják. Szent László kultusza nem sokkal a halála (1095. július 29.) után elterjedni kezdett: nagyváradi sírja csodatévő zarándokhely lett, illetve peres ügyekben istenítéletek helyszíne. 1192 óta azonban nem halálának, hanem az égi jelenés időpontjának napján, június 27-én ünnepeljük a szent királyt.