Ős szók századok ködéből – Egy ikonikus vers évfordulójára

Sylvester János 1538-ban arról ír, hogy anyanyelvünk kincseivel koldusszegényekből hamarosan dúsgazdagokká lehetünk. Az 1940-es év Faludy Györgyöt Párizsban találja. Emigrációban, május végi estén ódát ír a magyar nyelvről, a magyar nyelvhez. Apró szoba sötétjében idézi fel a Szent István-kori leányt, ki magyar énekével ámulatba ejtette Gellért püspököt.

Négy évszázad, két írói vallomás a nyelv erejéről és semmihez sem mérhető, közösséget megtartó és felemelő fontosságáról. Irodalmi pantheonunk az európai kezdetekhez mérten is korai századoktól, a reneszánsz korától kínál lírai remekeket az anyanyelvről, sokszor korukat megelőző bölcs programokkal kísérten, melyek mind-mind azt sugallják, őrizd és fejleszd anyanyelved, mert csak azon lehetsz igazán hasznos ember, s ha ide születtél, csak azon lehetsz igazán magyar. A félhold árnyékában, a darabokra szakadt országban éppúgy, mint a förtelmes világháború előestéjén, távol húsz évvel korábban darabokra szaggatott hazádtól. Talán éppen történelmi viharaink baljós gyakorisága váltotta ki a korai felismerést, a magyar irodalmi nyelv irányába tett tudatos lépéseket. Sokszor nem marad(t) más fegyverünk önazonosságunk őrzésére, mint örökségbe kapott nyelvünk, melyet nem vehetett el sem görbe, sem egyenes kard. A közösség vagyonát el lehet bitorolni, az egyén életét ki lehet oltani, de amíg vannak a közösségért lélegző egyének, addig a közösség nyelvét elvenni nem lehet.

A párizsi szoba sötétjében, a lehunyt szem retináján elvonulnak közös évszázadaink eseményei. A ködbe vesző múlt, a Kárpát-medencei jelen, Berzsenyi csodált csúcsairól alá ereszkedvén mind-mind alulnézetből. A plebejus szemszög hamisítatlan hanggal vegyül a múzsák felső szférájából. A magyar nyelvről, a magyar szóról, mely mindenhová elkísér, kényszerű és tervezett vándorutakon, sértett gőgben és kínok közt is, egészen a sírig. S a síron túl is. Faludy költői öntudata, „sértett gőgje” 1940-ben nem tévedett, Óda a magyar nyelvhez c. versével beírta magát azon költők közé, aki halhatatlan szépséggel vallottak a magyar nyelv lényegéről. Nem tagadom, ezen kivételes írások közt is különös kedvencem Sylvester János első, Mohács árnyékában született, kissé még didaktikus disztichonjaival a „Gyermeki beszélgetések”-ből. Itáliát nem tekintve valódi mandulavirág ő egy zord kárpáti században- Nagy kedvencem még Sütő Andrásnak „A lőtt lábú madár nyomában” c. életrajzi ciklusa is, szaporodó veszteségeink mellett is nyelvünkbe vetett örök reménységével, azzal hogy nem csak elnémuló hargitai ajkak utolsó hangjaira, hanem az első szó újrateremtő csodájára is gondol, mit aki tudja, hogy a felperzselt faluból mindig elmenekül valaki, aki egyszer csak visszatér majd rejtekhelyéről, hogy szavaink és falvaink megeleveníttettessenek. Faludy Sylvesterrel és Sütővel szemben végtelenül szubjektív. Nyelvi pannója talán épp ezért is lehet leplezetlenül lírai nyelvtörténetről, ragokról és jelekről, melyekre átlag nyelvtanár az iparos racionalitásával tekint. Faludy helyzete azonban nem átlagos, a Szajna partján mereng: s valóban, anyanyelvünk szépségét is akkor értjük meg igazán, ha idegenben, más nyelvek mellől álmodunk róluk.

Faludy nagy emlékezésében előjönnek régen volt gyökök, „Ős szók: a szemhatárról századok ködéből”, formák és jelentések, melyeket a költői ösztön örök mozgásban tart Csokonaitól Aranyon át Weöresig. Előjönnek magas és mély hangok, a magánhangzó-harmónia, idők és módok, ragjaink rendje, mellékneveink mára méltatlanul mellőzött gazdagsága: olyan ez, mintha valaki épp csillogó előadást készítene magyarul nem tudó, nem is tanuló külföldieknek arról, miért oly csodálatos a magyar nyelv.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
...
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók,keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?

Igen, igen, anyanyelvünket nemcsak hangtana és toldalékrendszere, de különleges szókincse és szinonima-gazdagsága is egyedivé teszi szomszédai közt. Ezt a gazdagságot pedig épp a vidám faekék mellett, nyelvjárásainkban őrizte meg a „Parasztok nyelve”. Az óda a magyar nyelvhez úgy lírai csúcs, hogy eközben filológiailag is jellemző, jellegzetes csokrot köt anyanyelvünk lényegi vonásaiból, ráérezve a nyelvi életerő lényegére.

1940-ben vagyunk, távol a hazától, távol a tiszta jövő reményétől, de a mégis vigaszát és hitét érezzük: magyar nyelvünk nem veszhet el: „Te vagy jelenünk és a hajdani/ arcunkat rejtő Veronika-kendő és a jövendő”. 2020-ban, nyolcvanadik születésnapján érdemes hát megismerni vagy újraolvasni az Óda a magyar nyelvhez sorait. Közelebb visz minket a fiatalkori, hóbortoktól még mentes Faludy-képhez, de legfőképp is anyanyelvünk mélyrétegeinek megismeréséhez és szeretetéhez.