A németek kitelepítésének megkezdése

Nagy Imre belügyminiszter 1945. december 22-én terjesztette a Minisztertanács elé a németek kitelepítésére vonatkozó, 12330/1945. számú ME-rendelet tervezetét, amelyet a kormány elfogadott. A nagyhatalmak már 1945 nyarán, a potsdami konferencián megállapodtak abban, hogy a németséget saját országának határain belül kell elhelyezni, vagyis a Szövetséges Ellenőrző Bizottság már ekkor igent mondott a közép-kelet-európai németség jogfosztására.

A kitelepítések elrendelése a kollektív bűnösség elvének törvényre emelése volt, hiszen etnikai alapon határozták meg az érintett személyek, családok körét. Az 1941-es népszámlálás adatait vették alapul, azt tekintették németnek, aki ekkor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta magát, és nem vették figyelembe, hogy az akkori politikai viszonyok között ezek a nyilatkozatok nem biztos, hogy a valóságot mutatták.

Magyarországon már 1945 tavaszától napirenden volt a svábok elűzésének kérdése, és számos politikai tényező árnyalta a viták alakulását. A kormány számára eleinte félő volt, hogy a szomszédos államok precedensnek tekintenek egy nemzetiségi alapon történő tisztogatást, bár ez a gát hamar átszakadt azzal, hogy az újra elveszített magyar területekről tömegesen menekültek honfitársaink az anyaországba. Így nemhogy jelentőségét vesztette ez az ellenérv, de a menekültek elhelyezése komoly gondot okozott Magyarországnak, vagyis a svábok kilakoltatása során felszabaduló ingatlanok részben megoldást is jelenthettek a kialakult helyzetre. A németek kitelepítésének legnagyobb pártolói természetesen a kommunisták voltak, de ugyanilyen radikális hangot ütött meg a soraiban sok kriptokommunista tagot számláló Nemzeti Parasztpárt is. A konzervatívnak számító FKgP szintén nem ellenezte a németség elűzését, indokai között leginkább az játszott szerepet, hogy a Duna–Tisza közén jelentős nagyságú földek voltak sváb gazdálkodók kezén, így a szegényparasztság földhöz juttatásának megkönnyítését látták a vagyonok elkobzásában. A szociáldemokraták, akik között hagyományosan sok német származású politikus volt, ellenezték a kollektív bűnösség kimondását és a kitelepítési határozat elrendelését, de számos egyházi személyiség és világi írástudó – mint például Mindszenty József, Ordass Lajos, Fenyő Miksa vagy Slachta Margit – is felszólalt az embertelen intézkedés ellen.

A kitelepítés lebonyolítását az idősebb Antall József vezette Népgondozó Hivatal végezte. A hivatal adatai szerint 1946 és 1948 között 185 ezer német nemzetiségű magyar állampolgárt fosztottak meg otthonától, minden ingó és ingatlan vagyonától, és száműztek nincstelenül a lerombolt Németországba, ahol a sokat szenvedett lakosság nem fogadta tárt karokkal a segítségre szorulókat.