Német kapituláció Sztálingrádnál

Hetvenhét esztendeje, 1943. február 2-án véget ért a második világháború egyik legsúlyosabb összecsapása, a sztálingrádi csata. A szovjet győzelem fordulópontja volt a világégésnek, a Wehrmacht és szövetségesei csak hosszabb-rövidebb ideig tudták feltartóztatni a Vörös Hadsereget azon az úton, amelynek végállomása Berlin volt.

A Wehrmacht Moszkva alatti megtorpanását és visszavonulását követően 1942. június 28-án a német Dél Hadseregcsoport megindította a keleti hadszíntéren nagy nyári offenzíváját, amelyben a német csapatok mellett szövetségeseik, románok, olaszok és magyarok is részt vettek. Az Operation Blau hadműveleti célja az észak-kaukázusi kőolajmezők megszerzése volt, s a terv nem számolt Sztálingrád elfoglalásával. A támadás gyors és látványos sikereket ért el, így a hadműveletek kiterjedése miatt Fedor von Bock tábornagy Dél Hadseregcsoportját A és B Hadseregcsoportra osztották. A B Hadseregcsoporthoz tartozott a magyar 2., a német 2., 6. tábori, a 4. páncélos-, az olasz 8., valamint a román 3. és 4. hadsereg. Hitler 1942. július 23-án új utasítást adott ki, a Don folyamvédelmének ellátása és a kaukázusi kőolajmezők elérése mellett csapatainak Sztálingrádot is el kellett foglalniuk. A Friedrich Paulus vezérezredes parancsnoksága alatti német 6. hadsereg és Hermann Hoth vezérezredes 4. páncéloshadserege indult meg a Volga felé, de támadásuk lelassult, és a folyót Sztálingrádtól északra 1942. augusztus 23-án érték el. Közben az A Hadseregcsoport előretörése megtorpant a Kaukázus nyugati részén, bár a német hegyivadászok kitűzték zászlajukat az Elbrusz hegycsúcsára.

A német 4. páncéloshadsereg 1942. augusztus 29-én áttörte a szovjet 64. hadsereg állásait, miközben a szovjet 62. hadsereget utánpótlásától elvágta és arra törekedett, hogy a szovjeteket a Volgán túlra szorítsa vissza. A páncélosoknak be kellett várniuk a gyalogságot és a fogatolt vonatot, így érték el 1942. szeptember 10-én Sztálingrád déli részét. A szovjet vezér nevét viselő város birtoklásából mindkét harcoló fél presztizskérdést csinált, Sztálin és Hitler is az utolsó emberig való kitartást követelte meg csapataitól. A városért folyó harcok 1942. szeptember 13-án kezdődtek, a vöröskatonák a végsőkig kitartottak – mást nem is tehettek, ugyanis Sztálin még a civilek evakuálását is megtiltotta, hogy a Sztálingrádban maradt nők és gyermekek látványa hősies helytállásra ösztönözze katonáit. A német 6. hadsereg 20 hadosztálya (234.000 német, 12 ezer horvát, olasz és román katona, 51.780 szovjet segédszolgálatos) 500 harckocsival és rohamlöveggel, 2000 löveggel rendelkezett, támadásukat a Luftwaffe VIII. légihadteste támogatta, amelynek gépei napi ezer bevetést hajtottak végre. Velük szemben a Vaszilij Ivanovics Csujkov altábornagy vezette szovjet 62. hadsereg 54 ezer katonája és 75 ezer milicista védekezett 110 harckocsival, valamint 900 löveggel és aknavetővel. A rommá lőtt városban háztól-házig folyt a küzdelem a gabonasilónál és az északi gyárnegyednél, ádáz harcok dúltak a Mamajev-kurgánért és az I. számú pályaudvarért, amelyek több alkalommal cseréltek gazdát. A városharc végtelen sorozatát nevezték a németek „patkányháborúnak”.

1942 novemberére a németek elfoglalták Sztálingrád 90 százalékát, de azt nem tudták megakadályozni, hogy a Volga túlsó partjáról szovjet utánpótlás érkezzen és onnan a tüzérség támogassa a védőket. A szovjet hadvezetés ekkorra jelentős erőket vont össze a térségben – amelyeket a német felderítés nem észlelt –, hogy Sztálingrád körzetében északnyugatról és délkeletről áttörje, bekerítse és megsemmisítse a Volga és a Don közötti német és az azokkal szövetséges más erőket. A szovjetek 1.143.500 katonát, 1560 harckocsit és rohamlöveget, 18.128 tüzérségi eszközt és 1360 repülőt vontak össze ezen célból. Velük szemben a tengelyhatalmaknak 1.011.500 katonája, 675 páncélosa, 10.290 lövege és aknavetője, valamint 736 repülőgépe volt.

sztálingrád
A Sztálingrádban zajló küzdelem a németek és a szovjetek számára is a földi poklot jelentette.

A sztálingrádi hadműveletek bevezetéseként 1942. november 19-én indult meg az Uránusz-hadművelet, amely a német-román védelmet áttörte, és négy nappal később Kalacsnál „zsákba varrta” az ellenséget. A németek és szövetségeseik ily módon Sztálingrádnál egy 60 km hosszú, 37 km széles, 1500 km² területű katlanba szorultak.  

Hitler 1942. november 24-én Sztálingrádot erőddé nyilvánította, és megtiltotta Paulus vezérezredes számára a kitörést. A szovjetek számítottak arra, hogy a németek kísérletet tesznek Sztálingrád felmentésére, 1942. december elején előkészületeket tettek azok meghiúsítására, valamint az olasz 8. és a román 3. hadsereg felmorzsolására. A hónap közepére délről észak felé áttörték a német és vele szövetséges hadseregek védőállásait, így 1942. december 17-én a magyar 2. hadsereg déli szomszédjáét, az olasz 8. hadseregét, 1943. január 12-én pedig a magyar állások felsodrításához fogtak. 

A körülzárt város védői ellátására a Luftwaffe biztosított légihidat 1942. november 23-tól. Napi 550 tonna ellátmányra volt szükség, amelyből átlag csak napi 100 tonna érkezett. A rendkívül zord időjárás, a szovjet vadászgépek és a légelhárítás nagy veszteségeket okozott a német légierőnek. Légi úton 34 ezer sebesültet és szakképzettségük miatt nélkülözhetetlen katonát mentettek ki, de 1943. január 16-án szovjet kézre került a pitomnyiki, hat nappal később a gumraki reptér, azután már csak ejtőtartályok révén sikerült némi ellátmányt bejuttatni. Hitler utasítására ekkorra már az A Hadseregcsoport részei visszavonultak a Kaukázusból és a Sztálingrád felmentésével megbízott Doni Hadseregcsoport is felhagyott további kísérleteivel.

1943. január 8-án a szovjetek megadásra szólították fel a védőket, de az ultimátumot Paulus vezérezredes visszautasította. Nem sokkal később a sztálingrádi német védelem letörésére a Doni Front 6 hadseregével megindította a Gyűrű-hadműveletet. A védők napi véres vesztesége 650 fő volt, a német 6. hadsereg állományát a szovjetek mellett a járványos betegségek, a fagy és az éhínség is tizedelte. A szovjetek 1943. január 26-án a Mamajev-kurgánnál kettévágták a német védelmet, amelynek északi csoportját a német XI. hadtest parancsnoka, Karl Strecker gyalogsági tábornok, a délit Paulus vezérezredes irányította. A német 6. hadsereg parancsnokát 1943. január 31-én tábornaggyá léptette elő a Führer, aki arra számított, hogy Paulus nem adja meg magát. Tévedett, a GUM-áruház pincéjében megbúvó újdonsült tábornagy végül nem fordította maga ellen pisztolyát, hanem katonáival együtt megadta magát. A Strecker-csoport nem sokkal később, 1943. február 2-án tette le a fegyvert, de akadtak kisebb ellenállási gócpontok, amelyek ideig-óráig kitartottak.

A német 6. hadsereg 5 hadtestének 14 gyalog-, 3 páncélos-, 3 gépkocsizó gyaloghadosztálya, több önálló alakulata, valamint a románok 1 gyalogos- és 1 lovashadosztálya morzsolódott fel. Sztálingrádban 91 ezer német katona – soraikban 24 tábornokkal és 2500 tiszttel – adta meg magát, miközben a Wehrmacht és szövetségeseinek véres vesztesége 800.000 főre rúgott, megsemmisült a B Hadseregcsoport zöme, 32 német és szövetséges hadosztály, 784 harckocsijuk és egy tucatnyi seregtest súlyos veszteségeket szenvedett. A hadifogságba esettek többsége nem élte túl az 1955-ig tartó rabszolgamunkát, közülük alig 5 ezren térhettek haza. A németek oldalán szolgáló szovjet segédszolgálatosok jártak a legrosszabbul, számukra a fogságba esés a halálos ítéletet jelentette.

Súlyosak voltak a szovjet veszteségek is. A Sztálingrádért vívott harcok során a szovjet Délnyugati, Sztálingrádi és Voronyezsi Front (15 harckocsi- és gépesített hadtest, és 97 hadosztály) – 485.777 katonát – köztük 154.885 elesettet és eltűntet –, 2915 páncélost, 3591 tüzérségi eszközt és 706 repülőt veszített. A város romhalmazzá vált, lakói közül 10 és 60 ezer fő közé teszik a harcokat túlélők számát.

A szovjetek sztálingrádi győzelme fordulópont volt a második világháború történetében, a Vörös Hadsereg kezébe ekkor került át a hadászati kezdeményezés. A német 6. hadsereg megsemmisülésének hírére a Harmadik Birodalom hadigépezete és lakossága magasabb fokozatra kapcsolt: dr. Joseph Goebbels propagandaminiszter meghirdette a németek totális háborúját.