Nem az a kérdés, hogy tudunk-e olvasni, hanem hogy mit olvasunk. Az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napjának hazai összefüggései

Már több mint ötven éve emlékezünk meg arról, hogy az analfabetizmus minden formáját meg kellene szüntetni. Az UNESCO 1965. szeptember 8-án nyilvánította ezt a napot az analfabetizmus elleni küzdelem emléknapjává. A hazai viszonyokból kiindulva könnyen gondolhatnánk, hogy ez nem is olyan jelentős probléma már manapság, hiszen a csecsemőkön és a kisgyermekeken kívül gyakorlatilag mindenki tud írni-olvasni a 21. századi Magyarországon. Már rég nem az a kérdés, hogy tudunk-e olvasni és írni, hanem az, hogy mit és mennyit olvasunk és írunk. Ebből a szempontból viszont nem ideális a helyzet.

Az UNESCO adatai szerint (https://en.unesco.org/news/literacy-all-remains-elusive-goal-new-unesco-data-shows) a világ felnőtt lakosságának 16 százaléka, azaz összesen 774 millió ember még mindig nem tud írni-olvasni. A Föld össznépességéhez viszonyítva ez az arányszám folyamatosan csökken, viszont a népesség növekedése miatt abszolút értékben egyre több ember nem rendelkezik ezekkel az alapképességekkel. Ráadásul az analfabéta felnőttek eloszlása is aránytalan, hisz a többségük Dél- és Nyugat-Ázsiában, valamint Afrika szub-szaharai részén él.

k
Az írástudás elterjedtsége a világ országaiban Készítette: I, Andrew pmk, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=2372806

Hazánkban és a hasonlóan fejlett országokban egyáltalán nem jellemző az elsődleges analfabetizmus, tehát az a helyzet, amikor az illető nem tanult meg se írni, se olvasni.

Szintén alig találni a mai Magyarországon olyan embert, aki másodlagos analfabéta, tehát megtanult ugyan írni és olvasni, de már elfelejtette, mert semmire sem használja az írás-olvasási képességét. A kutatók szerint a hazánkhoz hasonlóan fejlett országokban az analfabetizmus általános felszámolásához hozzájárul az internet, a digitális kultúra terjedése is, hiszen az internethasználathoz feltétlenül szükséges az írás-olvasástudás. A becslések szerint a magyarországi analfabéták aránya mindössze egy százalék körül van.

k
A magyar ábécé Készítette: Hello world – A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=37399313

Az analfabetizmus magyarországi visszaszorulása több évszázados folyamat eredménye. A középkori társadalmunk remekül működött általános írás-olvasástudás nélkül, akkoriban főként csak az uralkodó udvarában és az egyházi központokban volt különösen fontos az írás és olvasás képessége és alkalmazása. A nagy áttörést először a reformáció és a könyvnyomtatás hozta.

Az első, magyar nyelvről szóló nyomtatott ortographia, azaz helyesírás Dévai Bíró Mátyás (1500 körül – 1545) Ortographia Vngarica című munkája. Ez 1538-ban jelenhetett meg, de a legrégebbi kiadása 1549-ből maradt fenn. Az első nyelvtanról szóló nyomtatott munkák mind foglalkoztak a magyar nyelvű írásbeliséggel, helyesírással. Dévai Bíró Mátyás kis füzete a bevezető gondolatok után a magyar ábécével, majd a magánhangzókkal, a kettőshangzókkal (mai fogalmaink szerint az ékezetes betűkkel), ezután a mássalhangzókkal foglalkozik, és a kis kötet végén írás-olvasáspróbákra szánt szövegeket találunk (például a Tízparancsolat és egyéb imádságok, bibliarészletek fordítását olvashatjuk). Sőt, a teljesség kedvéért a füzetet az arab és a római számok zárják.

Természetesen az első teljes bibliafordítás, az 1590-es, református Vizsolyi Biblia is rendkívül fontos lépés volt az írástudás terjedésében. Ez volt az első igazi bizonyítéka annak, hogy a királyi kancellária és az egyházi központok tagjainál szélesebb rétegeknek is érdemes megtanulniuk az írás és olvasás tudományát. A Vizsolyi Biblia vallási jelentőségén túl a magyar nyelvű írásbeliség egyik jelképévé és a református helyesírás legfontosabb forrásává vált. A nagy mennyiségű, írott szövege hozzájárult a református írásbeliség egységesítéséhez. Mivel a bibliafordítások mindenhová eljutottak, így képesek voltak arra is ezek a szövegek, hogy egységes mintát nyújtsanak az írás-olvasásgyakorlat számára.

Az ellenreformáció csak erősítette ezt a tendenciát, bár az első magyar nyelvű katolikus bibliafordítás, a Vulgatán alapuló, Káldi György-féle, 1626-os Biblia lényegesen kisebb példányban és kevesebb kiadásban jelent meg, mint a református. Ám a bibliafordítások és az ortographiák, grammatikák, szótárak ellenére a magyar társadalom nagy többsége ekkor még írástudatlan volt.

Az analfabetizmus felszámolásában a második nagy lökést a felvilágosodás hozta el. Hazánkban megindult az általános tankötelezettség és a teljes magyar oktatási-nevelési rendszer átfogó reformja a Ratio Educationis 1777-es jóváhagyásával. A nyelvújítás folyamata, amely a 18. század utolsó évtizedeitől kezdve végighullámzott a 19. századon, szintén jelentősen hozzájárult az írás-olvasás terjedéséhez, hisz megalakult a Tudós Társaság gróf Széchenyi István 1825-ös felajánlásának nyomán, majd a tudós testület 1830-ban megkezdte tényleges működését. Egyik első munkájaként pedig 1832-ben megjelent a Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai címmel az egységes magyar helyesírási szabályrendszer első kiadása. Hosszan folytathatnánk a sort még a reformkor és a nyelvújítás eredményeként megszületett szótárak, grammatikák és folyóiratok felsorolásával, ráadásul ekkor indult meg a magyar nyelvű nyomtatott sajtó is. Ezek a munkák mind hozzájárultak az írás- és olvasástudás általános terjedéséhez.

Majd a 20. században jelent meg a közpolitika színterén gróf Klebelsberg Kunó, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a magyarországi analfabetizmus felszámolásában. Már korai, miniszterelnökségi hivatalnoki időszakában megkezdte az analfabetizmus elleni küzdelmét: magyar iskolák, könyvtárak építését, írást-olvasást oktató tanfolyamok szervezését intézte. 1914-től a második Tisza-kormány Vallás- és Közoktatási Minisztériumának államtitkáraként kidolgozta a népiskolai hálózat kiépítésének a programját. Majd a trianoni békediktátum után az oktatási hálózatától és a teljes infrastruktúrájától megfosztott hazánk vallás- és közoktatásügyi minisztere lett 1922-ben, Bethlen István kormányában. Ekkor már több évtizede foglalkozott kulturális ügyekkel. Klebelsberg a 20. század legnagyobb és legeredményesebb kultúrpolitikusai közé tartozik, miniszteri tevékenysége átgondolt, összefüggő rendben, következetesen koncentrált a teljes magyar kulturális intézményrendszer újjáépítésére, és ahol szükséges volt: ott a megteremtésére. Így a romokban heverő népiskolai hálózatot is kiépítette, és ez döntő lépés volt a hazai analfabetizmus felszámolásában.

A mai Magyarországon a hétköznapi életben való érvényesülés, a tanulás, a munkavégzés bármely formája gyakorlatilag elképzelhetetlen írástudatlanul. Aki ma nem tud írni és olvasni, az óhatatlanul leszakad, marginalizálódik, a társadalom peremére kerül.

Hazánkban a legnagyobb kihívást ezen a területen már nem az analfabetizmus alapvető formái jelentik, hanem a funkcionális analfabetizmus. Ez az állapot viszont a fent említett statisztikákba nem számít bele. Kifejezetten meglepő, hogy hazánkban egyes becslések szerint a felnőtt lakosság 16 százaléka funkcionális analfabéta, más becslések ezt az arányt 33 százalékra teszik.

Az a személy minősül funkcionális analfabétának, aki tud ugyan írni és olvasni, de nagyon rosszul. Rendkívül lassan, komoly erőfeszítéssel képes elolvasni a szavakat, és kifejezetten gyenge a szövegértése. A funkcionális analfabétáknak meggyűlik a bajuk a hétköznapi élet legalapvetőbb kommunikációs folyamataival is, például egy űrlap kitöltése, egy egyszerű tájékoztató levél, egy újságcikk, egy használati utasítás elolvasása és értelmezése is jelentős kihívás nekik.

Fontos stratégiai feladat a funkcionális analfabetizmus leküzdése. A kiváltó okok sokfélék. Egyre kevesebb hagyományos irodalmi szöveget olvasunk, és egyre jobban veszít a tekintélyéből a hagyományos, írás-olvasás alapú klasszikus műveltség. Egyre inkább a vizuális, képi és mozgóképes kultúra felé haladunk. Márpedig a gyakran emlegetett élethosszig tartó tanulásra épülő kultúra korszakában a klasszikus írás-olvasáson alapuló tanulás nélkül nem lehet érvényesülni.

El kell érni, hogy a családokban az olvasás, az írás alapvető része legyen a gyermekek hétköznapjainak, lássák a gyermekek a szüleiket olvasni. Nagyon fontos lenne, hogy a kisgyermekek napi életének része legyen, hogy a szülei felolvasnak nekik valamilyen történetet, amely igazodik az életkorukhoz. Az iskoláknak kellő időt kellene fordítaniuk arra, hogy minden gyermek a maga tempójában, nyugodtan, kényszerítés nélkül tudjon megtanulni olvasni és írni.

Nemzetpolitikai szempontból kiemelkedően fontos, hogy a határainkon túl élő magyarok anyanyelvi oktatásban részesüljenek, hisz enélkül már nem az analfabetizmus lesz a fő probléma, hanem az anyanyelvük elvesztése, az asszimiláció.

A gyermekeket rá kell ébresztenünk arra, hogy tudás, ismeretszerzés nélkül képtelenség normális életet élni: a tanulás nagyszerű dolog, és ennek az az előfeltétele, hogy jól megtanuljunk írni és olvasni, hogy ne érezzük tehernek, nehéz feladatnak az olvasást. Az internethasználat sem hatékony olvasástudás nélkül, ezért a digitális kultúra általánosságban javítja az olvasástudást. Ezt ügyesen ki lehet használni akár az iskolákban is. Hisz az információs társadalom Magyarországon is jelen van, és ennek az alapköve az internethasználat. Ugyan a hagyományos, nyomtatott könyvhöz kapcsolódik az olvasás klasszikus formája, azonban ne felejtkezzünk el arról, hogy az elektronikus adathordozókon ugyanolyan szövegeket is el lehet olvasni, mint kinyomtatva. Legfeljebb az olvasás technikája más. Ha hazánkban csökkentjük a digitális analfabéták számát, az hozzájárul a funkcionális analfabetizmus visszaszorulásához is.