Móra Ferenc, a régész

A 20. századi magyarországi népvándorlás és honfoglalás kori régészet alapvetően három nagyobb irányvonal köré szerveződött: a történeti, a művészettörténeti és a néprajzi. A néprajzi szemléletű régészet a 19. század végének romantikus szellemű európai közegében született meg és vált meghatározóvá hosszú időn keresztül. Hirdetői abból az alapvető feltevésből indultak ki, hogy a régmúlt korok kultúrájának lenyomata az ipari forradalom után főként a népi kultúrában lelhető fel (az egyes mesterségek, szokások, kisipari tevékenységek tehát alapvető archaikus jegyekkel bírnak). Az etnográfiai régészet egyik legjelesebb művelőjeként mindenképpen László Gyula emelhető ki, azonban a népszerűsítő írásairól széles körben ismertté váló régész professzornak Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1979. július 19. – Szeged, 1934. február 8.) munkássága jelentett egyfajta követendő mintát pályája korai szakaszában. Igaz volt ez mindannak ellenére, hogy a Kincskereső kisködmön szerzőjének archeológiai munkásságát kortársai nagyon vegyesen ítélték meg: egyesek a legszerencsésebb kezű ásatónak, míg mások egyszerűen csak amatőr műkedvelőnek tartották.

A szegény családból származó fiatal Móra hamar kitűnt szorgalmával, tehetségével és eszével is. A családi körülmények dacára elvégezte a Budapesti Tudományegyetemen a Földrajz – Természetrajz tanítói szakot, majd egy év tanítói tevékenység után került Szegedre, ahol élete döntő hányadát tölthette termékeny szépírói alkotással, valamint múzeumi és régészeti kutatással. Bár a Szegedi Napló munkatársaként kezdte meg működését a dél-alföldi városban, 1904-től a Tömörkény István vezette Somogyi-könyvtár és Közművelődési Palota tisztviselője lett. 

móra
A később Móra Ferencről elnevezett Somogyi-könyvtár és Közművelődési Palota, melyben a század elején a városi könyvtár gyűjteménye is helyet kapott.

Ekkoriban még a vidéki múzeumokban nem minden esetben voltak az egyes gyűjteményekre szakosodott alkalmazottak, hanem az itt dolgozóknak gyakorlatilag részt kellett venniük valamennyi helyben őrzött anyag kezelésében, dokumentálásában és a nagyközönség számára történő bemutatásában is. Működésének korai szakaszában a ma róla elnevezett múzeum természettudományos anyaga egy részének rendezését példamutatóan végezte el, valamint saját családi „kincseit” szüleitől megvásárolva ő alapozta meg többek között a szegedi néprajzi gyűjteményt is. Időközben több ízben is alkalma volt ásatásokon részt venni, ismerkedni a múlt anyagi kultúráját feltáró „fiatal” tudománnyal. Ennek, valamint a régmúlt iránti érdeklődésnek köszönhetően 1908-ban Kolozsváron elvégezte a múzeumi alkalmazottaknak szervezett régészeti tanfolyamot is. 

móra
Móra Ferenc 1908-ban elvégzett régészeti tanfolyamának igazoló lapja

Itt a korszak jeles kutatójától, Pósta Bélától tanulhatta meg az „ásó mesterségének” fortélyait, de többek között a régészetre gyakorolt erős néprajzi szemléletmód is az erdélyi képzésének köszönhető.

1908-at követően számos ásatást vezényelt le, melyek során főként a népvándorlás kori temetők feltárásában jeleskedett. Ásatásai főként a szegedi határ környékét, valamint az egykori Torontál vármegye Trianon után Csongrád megyéhez kerülő részeit érintették. Kiemelkedő terepi tevékenységei között említhetők a Szeged-Makkoserdő, Szeged-Fehértó A-B, Kiszombor, Deszk, Szőreg és Kunágota lelőhelyeken végzett feltárásai. 

móra
Móra Ferenc dokumentálás közben.

A szarmata, gepida, avar és honfoglalás kort érintő ásatásai mellett többek között nevéhez köthető a híres Szeged-nagyszéksósi hun kori áldozati lelet jelentős részének összegyűjtése is. 

móra
A Szeged-nagyszéksósi leletegyüttes hun kori aranyai.

Az egyes leletek, lelőhelyek bejelentése, felderítése érdekében jó kapcsolatot ápolt több falusi tanítóval is, akik gyorsan tudtára adták az új felfedezések hírét. Munkájában nagy segítségére volt az általa írásaiban gyakran csak „személye körüli miniszternek” nevezett Kotormány János múzeumi altiszt is, aki nemegyszer a 20-as években már elfoglalt igazgató helyett vezette a feltárásokat is. 

móra
Móra Ferenc által készített sírrajz a pusztamérgesi temető 18. sírjáról.

Mórának a feltárásokon megforduló emberekkel, gazdákkal, kubikusokkal folytatott diskurzusai, ügyes csínyei, tanító szándékú élcelődései gyakorta a Szegedi Napló és a Délmagyarország hasábjain megjelent rövid írásokban is visszaköszönnek. Ezek a rövid, ugyanakkor humoros kis élek nagyban segítették a régészet népszerűségének a növelését is az olvasóközönség körében.

Móra Ferenc alapvetően a Kolozsváron elsajátított 20. századi munkamódszereket alkalmazta feltárásai alkalmával. Első ásatásait még nagyon részletes dokumentáció és napló kísérte, azonban éppen az őskori telepek esetében nem igazán fordított komolyabb figyelmet az egyes, időben egymást követő rétegek gondosabb megfigyelésére. A későbbi feltárásain sok esetben készített „felskiccelt” temetőtérképeket, valamint a sírban lévő helyét is megpróbálta rögzíteni a leleteknek. 

móra
Móra Ferenc és „személye körüli miniszterének”, Kotormány Jánosnak a szobra a szegedi múzeum előtt.

Sajnos ezeknek a dokumentációknak a jelentős hányada változó színvonalon készült el, ez azonban, mondhatni, a korszak általános jelenségének is tekinthető.

Móra anyag feldolgozásaiban tapasztalható módszertanán az antikvárius tárgyközpontúság mellett egyértelműen az etnográfiai szemlélet jelenik meg. Ez nem véletlen, hiszen a 20. század elejének európai és hazai régészetén belül is ez az irányvonal egyaránt virágkorát élte. A „megkövesedett” néprajz számos esetben köszönhet igen fontos megfigyeléseket a szegedi „műkedvelőnek.” A honfoglalók esetében ő számolta fel azt a korábbi tévhitet, hogy a 10. századi magyarokat lovon ülve temették el, valamint a néprajzi példák és a sírrablások alapján úgy vélte, hogy az egykori elhunytak nyughelyeit a társadalmi állást kifejező felszínen is látható jelzőkkel szemléltethették. A gazdag ásatási tevékenység ellenére azonban elmondható, hogy feltárásainak jelentős hányada nem került publikálásra. Halála után jól rendezett hagyatékának egy részét azonban a kollégái (főként Török Gyula, Csallány Dezső, majd Szeged-Fehértót Madaras László) évtizedekkel később) közzétették. A jelentős avar temetőinek anyaga azonban mai napig vár a megjelentetésre.

Az „autodidakta régész” elévülhetetlen érdeme a megszerzett tudás nagyközönség felé közvetítése volt. Az a fajta szakma iránti szeretet, mely generációk érdeklődését indította el a régmúlt megismerése felé, egyértelműen tevékenységének csúcspontjaként értékelhető. Az újságíró-irodalmárból régésszé váló, a korszakra jellemző „gyermekbetegségeket” sok esetben munkamódszerében hordozó Móra szeretetét új tudományága iránt saját sorai fejezik ki a legszemléletesebben: „ Ráhagyom egy szótlan fejbiccentéssel, de nincs kedvem a tréfát tódítani. Napok óta az orrom vére folyik, ha arra gondolok, hogy elfogynak az ősök, és az utolsó sírt kell berajzolni a mappába. Mindig sírhatnékom van, mikor egy-egy nagy ásatás véget ér, és ott kell hagynom a kukoricaföldeket, a búzatarlókat, a kedves, öreg hunokat és gepidákat, akikkel olyan áldott békességben megvoltam hetekig, hónapokig. Nem bakafántoskodtak, nem irigykedtek, nem súgtak össze a hátam mögött, nem kérdeztek, hogy érzem magam, nem néztek ki maguk közül azért, hogy rám hetesedett a szakállam, nem nyaggattak kéziratért, még csak váltóaláírást se kértek tőlem autogram gyanánt. Könnyű a kiskunoknak összebokrétolni, mert ők otthon is éppen olyan "célszörű szögény embörök" maradnak, amilyenek a hunok közt voltak. De nekem úrnak kell visszamennem, tükörből fésülködnöm, töltött paprikát ennem paradicsomlében, és "Mahlzeit"-ot mondani utána, városatyát választanom, újságot olvasnom, regényt írnom, és hőmérőt duggatnom a hónom alá, hogy lázam legyen, holott csak melegem van! És éppen most, mikor kezdenek violásodni a reggeli meg a napszállati ködök, és találtam a semlyék mögött egy árvalányhajas, száraz halmot, amin őszi tücskök pirregnek, és az ember azt hiheti, hogy az egész világ az ő Senki-szigete…

 

Ajánlott irodalom:

  • Az ezerarcú Móra Ferenc. Szerk. Balogh Csilla. Szeged, 2007.
  • Móra Ferenc: Igazlátók. Budapest, 1979.
  • Móra Ferenc: Néprajzi vonatkozások szegedvidéki népvándorláskori és korai magyar leletekben. Ethnographia 43 (1932), 54–68.
  • Móra Ferenc: Lovassírok Kunágotán. Dolgozatok a Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem Archaeologiai Intézetéből 27 (1926), 123–135.
  • Madaras László: The Szeged-Fehértó „A” and „B” Cemeteries. Das awarische Corpus - Avar Corpus Füzetek III. Debrecen-Budapest, 1995.