A nemzeti önrendelkezés szimbóluma: március 15.

Március 15-én a magyar polgári forradalmat és szabadságharcot ünnepeljük, a magyar történelem egyik leggyönyörűbb, legmagasztosabb pillanatára emlékezünk. Március 15-e egy szimbólum. A nemzeti önrendelkezés és a polgári fejlődés szimbóluma.  Lépjünk túl a szokásos szépen hangzó, de oly’ keveset jelentő frázisokon, kíséreljünk meg a szimbólum mélyére hatolni.

A forradalom és szabadságharc bő másfél éve – amint az a legkiemelkedőbb történelmi eseményeknél gyakori – egy korszak vége, de egy új korszak kezdete is egyben. Az 1848. április 11-én szentesített törvényekkel lezárult Magyarország újjáalakulásának, újjáépítésének, szellemi újrateremtésének hosszú, több mint egy évszázados folyamata. A törökök kiűzése és az azt körülölelő felkelések, szabadságküzdelmek lezárultával hazánkra hosszú, békés időszak köszöntött. Az elnéptelenedett országot újra be kellett népesíteni, beindítani a gazdaságot, kereskedelmet. Nem sorolom fel mindazokat a gigászi feladatokat, amelyekkel a 18. századi Magyarországnak meg kellett birkóznia, talán elegendő az eredmény szemléltetésére egy angol utazó soraira gondolni, aki a század elején Magyarországon járva napokig utazott anélkül, hogy élő emberre akadt volna. Ehhez képest a 18. század végére a népességszám megtöbbszöröződött, a termőföldeket használatba vették, megindult a kereskedelem, új falvak, városok, kastélyok nőttek ki a semmiből – szorgos kezek és éles elmék által. Ha az eredményeket szimbólumba szeretnénk összegezni, akkor a budavári palota felépítését, a közigazgatást végző Helytartótanács, valamint a korábban Nagyszombatban működő egyetem Budára költözését említhetnénk.

De még ennél is fontosabb, hogy a század folyamán felnőtt egy olyan generáció – az első Mohács óta –, amely az ország berendezkedésének reformjait óhajtotta. Az első reformnemzedék – elegendő talán Ürményi Józsefet, Ócsai Balogh Pétert, Kazinczy Ferencet, Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet említenünk – teremtette meg azt az eszmei alapot, amelyre a reformkor nemzedéke építeni tudott. Még a rossz emlékű, kétségtelenül tehetséges, de önző és társait eláruló Martinovics által szervezett magyar jakobinus mozgalom kudarca sem tudta a reform szellemét kiűzni a magyar társadalomból. Felsőbüki Nagy Pál, majd gróf Széchenyi István 1825-ben és 1830-ban megadta a jelet: elérkezett az idő csatasorba állni. A harc nem volt könnyű, és – ne legyenek illúzióink – korántsem csak a bécsi udvar ellen folyt. De a magyar történelem valaha élt legkiválóbb generációja állt csatasorba hazánk, nemzetünk felvirágoztatásáért. Először magát a nemzetet kellett meggyőzni, hogy szükség van a változásokra. Széchenyi, Wesselényi, Deák, Kölcsey, Kossuth – hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük – elvégezték ezt a munkát, ezzel örökre bevonultak a magyar nemzet nagyjainak panteonjába. De ne felejtsük el azokat a kevésbé ismert, helyi jelentőségű nagyságokat sem, mint például a Pápán tevékenykedő Bocsor István és Tarczy Lajos professzorok (Petőfi és Jókai tanárai), vagy éppen Lőw Lipót rabbi, akik az ifjúság és a nép körében terjesztették a nemzet polgári átalakulásának eszméit.

Amikor az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról beszélünk, akkor a forradalmat jellemzően a március 15-i pesti eseményekkel azonosítjuk. Ez a kép azonban csalóka. A valódi forradalom ugyanis nem Pesten, hanem Pozsonyban és Bécsben történt. Pozsonyban az utolsó magyar rendi országgyűlés fogalmazta meg követeléseit az ország átalakítására, a feudális jogrend felszámolására és a polgári berendezkedés kialakítására, és ami a legfontosabb: a nemzeti önrendelkezésre. Ezeket a követeléseket egy küldöttség vitte Bécsbe Kossuth Lajos vezetésével, ahol az uralkodó jóváhagyta őket. Ezzel a magyar országgyűlés megkapta a felhatalmazást a polgári átalakulás jogi kereteinek kialakítására, amelynek az április 11-én szentesített törvényekkel eleget is tett. A nemzet kezébe vette a sorsát. A valódi forradalom tehát nem a pesti utcákon zajlott, az ország átalakításának munkáját nem ott végezték. Persze lebecsülnünk sem szabad a március 15-i pesti forradalmi megmozdulásokat, mert ugyan közvetlenül nem, de közvetett módon komoly hatást gyakoroltak az eseményekre.

Fontosnak tartom ehelyütt a „forradalom” kifejezés tartalmára röviden kitérni. Sajnos Magyarországon ebben a tekintetben a mi gondolkodásunkat is jellemzően még mindig a marxista klisék uralják, amin ideje már túllépni. A „forradalom” elnevezés a nagyvilágban korántsem csak tumultuózus tömegjeleneteket, forrongó emberek utcán hömpölygő sokaságát jelenti, hanem magában foglal minden lényeges, gyökeres változást, ilyen tekintetben a magyar „reform” kifejezés eredeti értelmével is rokon. Ezen értelmezés talán legjobb példája az angolszász történetírás által előszeretettel használt kifejezés, a „hadügyi forradalom”, amely legszűkebb értelmezésében is legalább száz évet átölelő fogalom, de ma már általánosan elfogadott módon bő kétszáz éves folyamatot jelöl.

Nem csoda, hogy az 1848–49-es forradalom legtalálóbb elnevezése éppen Deák Istvántól, az Amerikában élő magyar történésztől származik, és úgy hangzik: „törvényes forradalom”. Ugyanis 1848 márciusának nemcsak az volt az eredménye, hogy Pesten vértelenül zajlottak a forradalmi események, hanem az is, hogy a polgári átalakulás minden érvényben lévő törvényes rendelkezésnek megfelelt. Le kell tehát számolnunk a lánglelkű utcai forradalmárok által dominált 1848-képünkkel, mert az utcai megmozdulásokkal szemben – minden valós jelentőségük és sajnálatosan túlzó mitologizálásuk ellenére – a törvényesen elért eredmények sokkal jelentősebb hatással bírtak.

A forradalmi megmozdulások egyetlen áldozata az 1848. szeptember 28-án a tömeg által a dunai hajóhídon meggyilkolt Lamberg Ferenc volt. Róla kevesen tudják, hogy idegen neve és családjának karintiai származása ellenére magyarnak vallotta magát, kiválóan beszélt magyarul – könyve is jelent meg nyelvünkön –, még a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává is jelölték, és politikai állásfoglalását tekintve a reformerek közé számított.

Visszatérve 1848 tavaszára, a választott magyar országgyűlésnek és felelős magyar kormánynak alapjaiból kellett felépítenie az ország polgári berendezkedését. A középkori eredetű, feudálisnak nevezett jogrend és a rendi társadalom helyébe a polgári berendezkedést, a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget, a politikai váltógazdaságot, a szabad hivatalviselést, földbirtoklási és vállalkozási szabadságot, véleményszabadságot kellett helyezni. A 20. században féltucatnyi rendszerváltozást élt meg nemzetünk, de egyik sem fogható 1848-hoz. De ez még nem minden. A fiatal, önrendelkezést éppen csak megszerzett magyar államnak egyből önvédelemre kellett gondolnia. Jókai lánglelkű szavakkal írta le: „Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bércfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó!”

Az áprilisi törvények vívmányait fegyverrel kellett megvédeni. A honvédsereg teljesítette kötelességét, felszabadította az országot a császári csapatok uralma alól, de a világ legerősebb hadserege, az orosz cári haderő ellen nem lehetett esélye. A szabadságharc elbukott, de a forradalom vívmányai nem. A rendelkezések egy része – mint például a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés vagy a törvény előtti egyenlőség – érvényben maradt. De nem sokáig veszett el a nemzeti önrendelkezés sem. 1861-ben már országgyűlést választottak, 1867-ben a kiegyezéssel nemzetünk ismét kezébe vehette saját sorsának irányítását.

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc éppen ezért történelmünk nagy fejezetének kezdete is egyben: a polgári korszaké. Az újjászületett magyar nemzet, a polgári alapokon nyugvó politikai és társadalmi berendezkedés sok tekintetben nemzetünk egyik rövid, de annál lényegesebb virágkorát teremtette meg. Soha nem látott gyarapodás, fejlődés, zökkenőktől, kisebb-nagyobb megtorpanásoktól és visszalépésektől sem mentes, de összességében folyamatos fellendülés vette kezdetét – és ért véget alig fél évszázad múltán az első világháború, vagy ahogyan akkoriban nevezték, a nagy háború véráztatta lövészárkaiban.

Nemzetünk sok tragédiát ért meg a 20. században. Vörös terror, holokauszt, nyilasuralom, sztálinista diktatúra, haláltáborok, gulág, kitelepítések, üldöztetések – de a megannyi kín és szenvedés ellenére 1848 legnagyobb vívmánya, a nemzeti önrendelkezés előbb-utóbb mindig helyreállt, ezt nem lehetett és nem lehet kiirtani a magyar nemzetből. Támadások érték nemzetünket kívülről, idegen hatalmak által, belülről, ezek szálláscsinálóin keresztül, de nemzetünk hosszú évtizedeken keresztül makacsul kitartott.

Az 1848 óta eltelt történelmünkön végiggondolva visszhangzik fülünkben Wass Albert éppen száz évvel 1848 után írt próféciája: „Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.” Ezt a követ 1848-ban rakták le, elpusztíthatatlanul, kimozdíthatatlanul. Sok víz futott el a kő mellett, de a kő megmaradt. Mert ez a kő a magyar nemzet önrendelkezése. És ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem, hogy mit üzen a magyar történelem a nagyvilágnak, akkor az a kő lenne: a nemzeti önrendelkezés 1848-ban diadalt nyert eszméje. Magyarországot le lehetett győzni katonailag, ki lehetett zsigerelni gazdaságilag, de a magyar nemzet fennmaradt, győzött, mert nemzeti önrendelkezését mindig visszaszerezte.